Avagy, minden út Rómába vezet… 3 részes kalandtúra 4 kalandorral, 4 kerékpárral, utazáshoz 1 db furgonnal. A nulladik napon utaztunk, sok érdekesség nem mutatkozott, hacsak a 15 perces monológot nem vesszük annak az autóban… De! Szerintem vegyük annak!!!
Túránk 1. része
Ferrara – Rimini – San Marino – Cattolica
Hát persze, hogy az én ötletem volt. Ki másé lett volna. Menni akartam a tengerpartra oszt kész… Épp kapóra jött, hogy éppen arra járt Attila világot behálózó kaland tekerése. Illetve majdnem ott! Kicsit sürgetni kellett, de mikor már ötödször fenyegettem meg, hogy nélküle is elmegyünk, muszáj volt neki elindulni. Ügyes is volt egyébként: szólóban letekert Velencéből Giulianovába. Szóval májusig letudta, így indulhattunk is. De az időjárás közbeszólt… Kétszer toltuk, de inkább ne részletezzük:) A lényeg, hogy béreltünk egy furgont, felpakoltuk a kerékpárokat, aztán útra keltünk. Ati, Bandi, Mesi és én. Mondjuk nem voltunk sokan, de pont elegen voltunk.
Ferraráig robogtunk első szuszra. Kicsit soknak tűnt, de muszáj volt, hogy a következő napon már tekerhessünk! A szállásunk nagyon szuper volt. Kényelmes és csendes helyen, kialudtuk tehát magunk’. Reggel a kocsit letettük és a kerékpárokkal a vasútállomásra gurultunk. Az autó tehát 6 napra itt maradt, de nem féltettük egyáltalán:) A vonatot éppen elértük – még kerékpár szállító is volt rajta…) és nemsokára Riminiben, a vasútállomáson ledobáltuk gépeinket! Innen tehát már két keréken gurultunk, de még nem a hegyek felé. A tengert látni kellett, nem volt mese. Láttuk is. Nem is kellett sokat gurulni hozzá. Gyakorlatilag az állomásról 5 perc alatt a plázson találtuk magunkat. Attila annyira megörült ennek, hogy ellenére annak, hogy már tavasszal megmártózott benne, most is vad vágtával omolt a hűsítő habok közé. Én nem, mert az átöltözésekre nem volt esély és mivel az idő szorított, öltöző nem volt, nem próbálkoztam rá. Kicsit bosszantott a dolog, de nem akartam túl rácsavarodni a témára! Inkább elengedtem és mosolyogva a hegyek felé irányítottam társaimat… Mert a mai program a hegyek között volt található. Egy miniállam a rejtvény megoldása, Soha nem voltam még San Marinóban, így kellő motiváció mutatkozott a becserkészésére. Az viszont nehezítette a küldetést, hogy 800 méteres szintet rajzolt a google a tengerszint és a miniállam palotaszintje között. Nem kevés egy átlagos halandónak, na de nekünk?!!!! Nekünk sem…
Aztán már az emelkedő alatt gyűlt bajunk elég, volt szó erről is, de másról úgyszintén. Telt az idő, jött a meleg, de a szinteket gyűrtük le keményen. Még egyszer az árnyékban is találtunk némi menedéket de nem ez volt a jellemző. Később viszont a közelség mint mennyei manna hatott, így hamarosan felértünk. én már az út alatt gondoltam, de nem mertem rámutatni arra, hogy van itt egy kabinos felvonó, ami segít a feljutásban egy 200 méteres szintet tüntetve el 2 perc alatt, de azt gondoltam méltatlan kissé világbajnoki résztvevőinknek. Mindenesetre bátortalan kísérletet tettem ezen technikai csoda kipróbálására és nem várva pozitív visszhangot már tekertem is tovább a vad, kacskaringós meredély felé… Aztán mégis megtörtént a csoda…
Szóval világbajnok társaim is osztották véleményemet, miszerint a kabinos felvonózás most jó dolog. Persze nem tudtam velük vitatkozni, mert eleve ezt gondoltam már a tengerparton is, és ki voltam fizikailag, mint a kutya… Elindultunk tehát. Gyakorlatilag a miénk volt az egész fülke. Nem volt más bent csak mi négyen, meg a kezelő – mert az is volt. Felfelé a 2 perc az bejött, nem zötyögtünk tehát sokat. A vár tetején aztán gólöröm, vigyorgó száj, tenger a távolban, panoráma 360 fokban, szóval minden fasza, minden jó – ahogy szokták mondani. Mikor már elfogyott a szusz el kellett indulni lefelé, mert bár igaz, hogy lefelé ment az út, de és no, meg aztán… Így nagy rössel , de elindult a menet. Én elől. Ez azért fontos, mert nemsokkal az indulás után, még a városka határában egy autós majdnem felborított a kinyitott ajtójával, de szerencsére nem. Már lent valahol félúton foglaltam egy 4 csillagos szállodában szobát, aztán egészen addig (Limoncello, vagy valami hasonló) gurultattuk magunkat az eséssel. Még a tengerpartra is lesétáltunk hárman (Attila bealudt), fürödtünk is, de mintha jött volna valamiféle eső gyanú, így felmentünk a szobába. Ennek ellenére azonban mi Mesivel visszahőköltünk és beültünk egy tradicionális halas étteremben kintre a teraszra. Megrendeltük a kaját (én tengeri herkentyűket ettem, kagyló, meg mittudoménmi de ígen finomat…) mire egyszer csak az ég leszakadt. De úgy, hogy nagyon….Bemenekítettek a belső térbe, ahol a villámok már nem tudtak bennünk kárt tenni. Mi viszont a kajában tudtunk… Később az ágy köszönt, aztán már álmomban ismét a várban voltam:)
VIDEÓ
Túránk 2. része
Cattolica – Pesaro – Giulianova – Teramo – L’Aquila
Bele a közepébe!!!
Mert kétségtelen, hogy a hegy közepe felé vettük az irányt. Igaz reggel még nem. Mert reggel az állomás felé vitt szerencsés utunk elég borús környezetben. A tegnapi égi áldás utó felhőzete ugyanis erőteljesen beborította napunkat és úgy az egész eget. Nem foglalkoztunk vele, a mi délelőtti programunk úgyis a vonatozás volt. Felszálltunk ugyanis a Cattolica-Gulionava járatra, illetve még volt egy köztes állomás, de ne feszegessük, mert ott hajszál híján lekéstük a csatlakozást…
Leszállva a vonatról szomorú hír fogadott. Elkezdett petyeregni az eső. Ujjujj mondtuk szinte egyszerre, most aztán mi lesz itt a nagy hegy alatt? Persze sokáig nem kérdezgettük mert semmi értelme nem volt, és egyébként tudtuk mi lesz… Az, hogy megyünk esőben is, hiszen a szállás 50 km-re le volt foglalva. Ettől még azonban el voltunk keseredve és ezt a szomorú hangulatot vásárlással gondoltuk elűzni. Be is mentünk az útban lévő első Spar bevásárló központba költeni az eurót. Vettünk ezt azt, de kijőve az eső még mindig esett. Nem nagyon eshetett, mert egy fekete inas kint ült a szabad ég alatt a parkolóban és az égi áldás nem nagyon zavarta. Ott várakoztunk kb 1 órát, de az eső csak nem akart csitulni. Arra gondoltam ennek már fele sem tréfa, ha nem indulunk el, sötétedésig nem érünk szálláshelyünkre így menni kell ha a kutya macskát, vagy mittudomén mit eszik is. Fel is öltöztünk tökig géppisztolyba, papucsi, esőkabát, esőnadrág, szóval tuti cuccba tehát nagy baj nem jöhetett. Az időjárás is így gondolta, mert elindulásunk után 10 perccel már kezdett sütögetni a nap…
Vetkőzni kellett nem volt mese! Innen aztán meseszép kinyír-kanyar kezdődött, küzdöttünk az elemekkel vadul, elköszöntünk a magaslaton az Adriai tengertől, majd egy omladozó folyóparton letelepedtünk pihenni. Itt Bandi felvázolta, hogy holnap halálnak halálával lakolunk meg terveinkért, mely szerint a Holdig kell vonszolni magunk, de én mondtam neki, hogy nem eszik forrón, legalábbis a macska biztos nem. Később, már a “biztos meghalunk” után Attila szorult a zugó patakmederbe, de szerencsére nem vállalta be a KO gyanús helyzetet, így innen már közösen a főúton haladtunk. Valamikor, valahol még talán oda is érhettünk, mert arra emlékszem, hogy egy szép falucskába vitt szerencsés utunk, melyről balra felkanyarodva ismét egy szerpentin vette kezdetét, de nem tarthatott sokáig, mert mikor már Attila is végre megérkezett a Zá Beáta appartmanház fogadott. Szép volt, nem tudom tagadni. Nekünk Mesivel még az ágy is jó volt, de a két kutyaütő egy emeletes ágyon osztozkodott, melyrő Attilának lelógott a lába. Persze tegnap meg én aludtam emeletes ágyon és ő egyedül egy francia ágyon. Tehát a közös sors és a közteher viselés azonos volt… Talán csucsu, sőt biztos az következett.
Másnap pedig a reggelinek kellett volna, de az csak nem akart ránk köszönni… Nem, nem felejtették el. Egyszerűen úgy gondolták, hogy 3 lekváros péksütemény elég lehet négyünknek… Mert hátha valaki nem kér például. Miért? És ha valakinek mondjuk fáj a hasa? Előfordulhat! Mondjuk elő, de most nem fájt senkinek éppen… Úgyhogy forgolódtunk a konyhában percekig, hátha lesz valami, de nem volt, így jobbnak láttuk feladni. Persze a szállás értékelésénél azért születtek olyan pontok, mely legközelebb a friss cipót elővarázsolja komaasszonyomnál, de az már nem minket fog megtalálni. Mindegy. Rábeszéltünk a kamerára és nekivágtunk!
Elég nehéz nap következett. Mit nehéz? A király etap! 200 méteres tenger szint feletti magasságról 1300 méterre kellett felküzdeni magunkat. Nem kevés egyáltalán, még akkor sem, ha tele voltunk olimpiai bajnokokkal!!!
Az idő kitűnőnek ígérkezett, nem időzhettünk tehát tovább. visszagurultunk az útelágazásig, aztán elkezdtük a menetelést felfelé. Mivel azonban a reggeli kimaradt, így nem sokáig lehetett üres a has, az egyik árnyékos padnál felturbóztuk magunkat. Innen aztán tényleg megindultunk… Az volt a szuper, hogy olyan nagy, alpesi kinyír-kanyartól messze voltunk. Az emelkedési százalék sem volt nagyobb 5-7 százaléktól. Szép lassú, egyenletes emelkedő volt, igaz, folyamatosan felfelé. Mondjuk mi így is közlekedtünk rajta: szépen, komótosan. Bandinak nem is tetszett, imitt-amott eltűnt, elhúzott tőlünk. Később persze mindig utolértük, illetve bevárt, nem volt ebből tehát probléma.
Már majdnem a tetőn egy víztározónál rejtek ládát kerestünk hasztalan, majd miután végre délután 3 felé végleg felértünk fényképeszkedés vette kezdetét a hágótáblánál és ezek után vad gurulás is, mely egészen a másik oldalon található L’Aquiláig tartott. A városba azonban nem mentünk be. Megelégedtünk a római kori színházzal és az amfiteátrummal.
Itt azonban ekkorra már oly mértékű fáradtság és éhség lett úrrá rajtunk, hogy enni kellett volna, de sehol nem találtunk nyitva éttermet. Annyira nem, hogy amikor az ötödik pizzériát találtuk zárva feladtuk. Foglaltunk itt egy szobát és mivel pizzéria is volt alatta, azonnal rendeltünk egyet-egyet. Azonban a kemence még hideg volt, akkor kezdtek neki a befűtésnek mentek tehát az értékes percek. Mindenesetre addig beszélgettünk erről-arról és mikor a pizza is megjött az összes fáradtságot ledobtuk magunkról:)
Túránk 3. része
L’Aquila – Róma – Ferrara
Reggel a szépasszonynál ébredtünk.
Gyönyörű idő és a számla fogadott. Keveseltem, így beavattam, hogy a tegnapi pizzát még nem fizettük ki… Kikerekedett a szeme és innentől sürgött, forgott körülöttünk. Már elköszöntünk és kint voltunk, mikor egy csomaggal szaladt utánunk üdítővel, gyümölccsel, édességekkel…
Minden út Rómába vezet! – szokták mondani. Nekünk szerencsénk volt, mert úticélnak tényleg Rómat neveztük meg mai napra!
Elemózsiánk volt tehát. Azt, hogy ezt a végletekig ki fogjuk használni nem tudtuk még akkor. Sőt azt sem, hogy mi vár ránk a mai délelőttön.
A lehetőség meglett volna rá, de úgy látszik nem foglalkoztatott bennünket a dolog. Pedig kellett volna… Nekivágtunk tehát Róma felé.
Az időjárás kitűnő volt, gyönyörű lankás tájon gurult a gép, a környező nagy dombok, hegyek ekkor még éltető díszeként tündököltek a színházi pódiumra kívánkozó téma díszeként. Előző napi extra teljesítményünk lábainkban azért érződtek és ezen csodálatos táj fentről való megcsodálása nem szerepelt feltétlen bakancslistánk legfelső soraiban.
Pedig ez következett….
Mikor már a szurdok kezdett szűkülni és a megoldás, hogy a lankásabb oldalán a világnak is lehetséges áttörni rajta nem látszódhatott, szemeink
a minél könnyebb utat kezdték serényen kutatni, de az valahogy nem akart ránk köszönni.
A falucskába beérve jött a vég… 25%-os kaptatóba váltott és itt aztán eldobtuk a gépeket magunk alól. Fél perces csend honolt és igazából azt gondoltuk mi erre bizony nem próbálkozunk rá. De akkor merre?-jött a belső kérdés és mikor erre nem lehetett mást válaszolni mint hogy előre, ismét a lovakra pattantunk. Kb 5 méterig. Oly mértékű emelkedő volt ugyanis, hogy még tolni is alig lehetett… Persze toltuk, de meg megállva bámultuk kínunkban az alattunk közben kinyíló tájat. Mert az bizony nyílt szépen, mint a tavaszi virág. Ekkor tudatosult bennünk, hogy túránk talán legszebb részén járunk, így félre kell dobni a fáradtság minden nyűgét és élvezni a látványt, mit az Appenninek ad most nekünk. Mert az most adott bőséggel.
Főleg, mikor a fenti főútra végre rátaláltunk. Innen ugyanis már 3-4% ba váltott az út, így felülve gépeinkre is járható volt. 250 méteres szintről kezdtük és 1100 méterig nyomtuk. Itt volt a tető. Ezalatt az út cikázott ide-oda, fordult jobbra-balra, öröm volt itt lenni és végig menni rajta. Egy van, miben hiányt szenvedtünk csupán s az az idő volt. Mert az ment piszkosul. Mire felértünk már javában elmúlt dél, Róma meg még sehol. De nem hogy Róma, még jött egy újabb hágó… Addig viszont gurultunk. Nem is akármilyet. Egyenesen a Lago del Saltoig úgy másfél órát. Itt aztán fényképezgettünk vadul az orrvérzés melegben, majd terv szerint nekimentünk volna a Lago del Turano-nak. Ám az egyik kanyarban valahogy rossz felé kanyarodtunk. Ma sem értem okát, de ha már így volt újra kellett tervezni. Sajnos a domborzati viszonyok nem segítettek. Pont egy nemzeti park állta utunkat hatalmas hegyvonulattal és mivel alulról kerültük, visszamenni a másik tóhoz már nem volt esély, így inkább dél felé kanyarodtunk és ismét felfelé egy végeláthatatlan szerpentin úton találtuk magunkat. Kinyögtük, de ekkorra már mind kalóriában, mind időben nagyon csehül álltunk, ráadásul Mesike elfogyott erőben, a táskáját átvéve sem tudtunk kellő sebességgel haladni. Látva a küldetés reménytelen végkicsengését meg kellett hozni a végső döntést.
Az egyik elágazásnál tehát a balra út helyett jobbra irányítottam a társaságot és legurultunk a völgybe! Carsoliban jártunk. Egy előnye biztos volt: járt a vonat. Nekem pedig az eszem:) Arra gondoltam még fent a hegyen, hogy a völgyben a vonattal el tudunk értelmes időben jutni Rómáig ha kell. És most kellett. Máshogy nem tudtuk volna megcsinálni. Holnap ugyanis már kora délután indulnunk kellett hazafelé és ebben az esetben nem láttuk volna Róma nevezetességeit. Nekünk viszont kellettek ezek, de piszkosul! Szóval állomást kellett keresni. Nem sok időnk volt, ugyanis a vonat nem járt azért olyan sűrűn. Neten megnézve 1/2 óránk volt egy 12km-es szakaszra, tehát azért nem kellett meggebedni, de ismerve az aznapi teljesítményünket és fáradtságunkat nem volt kis teljesítmény ez sem. Főleg úgy, hogy az első 3 km-en eltévedtünk és rossz irányba mentünk.
Mindegy. Már az állomáson állva szuszogtunk büszkén és dörzsöltük tenyerünk, hogy nemsokára Róma következik! Erre a vonaton koccintottunk is és gyors szállásfoglalás vette kezdetét.
Rómába már szinte sötétben érkeztünk. A nap megkoronázásaként az esti római forgatagban, forgalomban hasítottuk a szelet a kocsik mellett, között igazán élvezetes körülmények közepette. A szállás is szuper volt minden tekintetben. Még este regéltünk hullafáradtan a kamerának is össze-visszaságokat, majd tudva hogy holnap városnézés következik azonnal álomba szenderedtünk..
Túránk utolsó érdemi napján reggeli után leadtuk a kulcsot és kerékpárral útra keltünk ismét a római forgatagban. Most még nagyobb volt, cidriztünk is a sok dudálások közepette, de szerencsére nem érte baj egyikünket sem.
Aztán Mesi az élre állt és helyszínről helyszínre érkezve beszámolt a Rómában található nevezetességekről. Természetesen először a Colosseum köszönt, majd a többiek is jöttek sorban. Még Vatikánba is betértünk, de a pápával nem tudtunk személyesen találkozni. Erre már végképp nem volt időnk! Sűrű elnézések közepette a vasútállomást vettük célba s mikor odaértünk a jegyek is a zsebünkbe kerültek. Innen utaztunk és átszálltunk 5 vonatra a 6 óra alatt. Kalandba tehát itt sem volt hiány.
Mivel az autónk Ferrarában pihent, nem lehetett más célunk, mint idáig eljutni ma. Felmerült persze, hogy másnap is vonatozhatunk, de erre már nem szakítottunk időt. Ferrarában egy másik szállást tudtunk pénztárcánkhoz mérten foglalni, de ez mondjuk mérföldekre volt az előzőhöz és sajnos nem felfelé…Másnap nem maradt más: rátaláltunk az autóra, becuccoltunk, elköszöntünk Olaszországtól és mintha hazáig robogtunk volna, azt hiszem:)
VIDEÓ