Tarvisio – Cassacco

Túránk csúcsprogramjához értünk. Itt voltunk Tarvisio-ban, a Dolomitok és a Millenniumi kisvasút kapujában. Persze a kisvasút kapuját már mintha tegnap átléptük volna, de ha a teljes hosszt nézzük, Tarvisiot nyugodtan nevezhetjük a kapunak.

A szállás tökéletes volt, mint eddig mindig. Nem a dzsindzsásban, a kertek alatt, az állati és az emberi ürülékek mellett, között, leizzadva, büdösen, igénytelenül, nomád körülmények között, aggódva, szabálytalanul, hanem szuper luxusban, minden igényességnek megfelelve töltöttük az éjszakát. Bónuszként egy svédasztalos reggelivel koronázva meg.

A konyha részen már ott voltak Ők is… Természetesen mindenki harci díszben! Ahogy leértünk mi is láttuk, hogy színesebbnél színesebb mezek araszolnak a kávé automaták felé. A szponzorok a mezeken hol kisbetűvel, hol nagy betűvel szúrták ki szemeim, de én ilyenkor először a szalámis zsúrkocsira szoktam koncentrálni… 8 féle szalámi volt és 7 féle sajt. Jó!- mondtam Bandinak, de mikor a kocsi elé álltam arra lettem figyelmes, hogy az eddigi zaj hirtelen elült. Észrevettek!-gondoltam, de hozzászoktam már a figyelemhez, mely a 8 egymás utáni Giro d’Italia győzelmem miatt talán természetes…

• 

• 

• 

• 

Desszertként a kakaós croassant már velük együtt kacagva fogyasztottuk el a gőzölgő olasz krém cappucino társaságában és hosszú percekig beszéltem én is és ők is a számolatlan győzelmeinkről! De menni kellett! Olyan szép és tartalmas rész következett, hogy már így is késésben voltunk. Elköszöntünk tehát itt is és pár perccel később a szállás előtt is, majd ők felfelé, mi pedig lefelé vettük az irányt. Muszáj volt visszamennünk oda, ahonnan tegnap lejöttünk a Cicloviáról!

A templomnál visszacsatoltunk a képzeletbeli vasúti pályára és elindultunk rajta nyugati irányba. Én itthon azt gondoltam, hogy Tarvisio a túránk második puklija, de itt kiderült, hogy még bizony ha lassan is, de emelkedik pár kilométert az út. Így is volt. Elindultunk a völgy jobb oldalán a rézsűben felfelé Camporossot véve célkeresztbe. A környező hatalmas hegyek, sípályák, völgyek-dombok így a felhőtlen égbolttal felejthetetlen látványt nyújtottak. Bandi le is maradt, de most szerencsére jó helyen voltunk, csupán fényképezgetett.

Kigurulva a kisvárosból áthaladtunk az autópálya alatt és egy kapuhoz érkeztünk, mely az áthaladó kerékpárosok számát volt hivatott megmutatni. Meg is tette és ez annyira megtetszett, hogy visszafelé is átmentünk rajta. Persze ez meg azt eredményezte, hogy újból át kellett rajta haladni a helyes irányban, így összesen 6szor sikerült kettőnknek. Mindegy. A felirat szerint egyébként a 68123 számú versenyzők voltunk, de ha mindenki így csinálta mint mi, akkor 3-mal osztani kell…

Nem sokkal ezután végre gurulni kezdtünk. 813 méteren voltunk és mivel a Ciclovia vége a tengerpart, nem is terveztünk innentől jelentős emelkedőket.

Pár percet gurulhattunk, mikor az első dilemma ránk köszönt!!! Az egyik elágazásban hatalmas tábla hirdette a vasúti vonal mellett, hogy “Vallbruna: a Júliai Alpok királynője!” A képen egy kicsi ékszerdoboz falu volt látható, fölötte a csipkés júliai-Alpok. Olyan meseszerű képet kell elképzelni. Még a nyálam is kicsordult. Főleg, mikor a távolságot is megláttam a tábla alján: 1 km. Nem gondoltam soknak egyáltalán.

Mondom Bandinak mosolygós pofával, hogy na, akkor ennek essünk neki, csak egy királynőről van szó. Ilyen könnyen nem jut királynőhöz az átlag emberfia. Már hajlítottam is volna a fémet magam alatt, de nem akart jönni a válasz… Csend honolt. Nem is értettem. Mondom mi a baj? Az – mondta, hogy biztos emelkedik! Hát ha nem sajnáltam volna paripámon a csomagokat, biztos behajítom az egészet cuccostól a bokorba! 1) Szeret biciklizni! 2) 10 évvel fiatalabb! Láthatna egy királynőt 1 km tekeréssel! És nem!!!!

Mondtam még valami biztatót – már nem emlékszem mit, lehet, hogy “huj-huj hajrá!”, de nem tört az átok. Nem és nem! Gondoltam ennek fele se tréfa, itt bizony a sarkamra kell állnom, mert máshogy nem lesz ebből királynő. Na akkor választás van: vagy jössz velem, vagy megvársz itt, vagy továbbmész!

Tavasszal nem tudtam volna választani, mert akkor a telefon híján nem lett volna rá lehetőségem, na de most?! Most igen. És látni akartam. Ráadásul nem értettem makacsságát, mert fordítva nekem meg sem fordult volna a fejemben, hogy kötöszködjek. Legfeljebb megvártam volna itt az elágazásban ha nincs kedvem hozzá, oszt cső. A koronát az egészre nem a királynő tette fel, hanem Bandi. Már hazafelé a fejemhez vágta, hogy itt én döntöttem egyedül el, hogy bemegyünk…

A faluban már poénkodott, hogy ő mennyire szereti ezeket a kis meglepetéseket, de mindketten csak mosolyogtunk ezen… Összességében azonban nem volt valami nagy szám! De most hogy nézem az appot, úgy nézem, hogy ide alapból be kell jönni! Ott a táblák nem ezt jelezték. Mindegy. Fél órás kitérő után ismét lefelé gurultunk és kezdtek szépen lassan jönni egymás után az alagutak!

• 

• 

• 

• 

Pontebba előtt lehoztak bennünket a vasúti nyomvonalról, kerültünk erre-arra, majd begurultunk előbb említett kicsiny városkába. Elemózsiát vettünk, majd innen dél felé, az igazi Szentélybe fordultunk. Mert az igazi alagutas, viaduktos szakasz csak innen kezdődött el igazán. Szép volt. Mit szép, gyönyörű és fantasztikus. Bandi néha itt is lemaradt, de mint később kiderült azért, mert mikor megálltunk, fényképezni, ő mindig visszafelé indult el először, hogy újra megnézze azt, amit az előbb már megnéztünk.

Chiusaforte-nél volt egy kávéháznak átépített állomás, meg is akartam állni, de Bandi szerint nem voltak asztalok (ő már ebédelni akart), így továbbmentünk. Jött Resiutta ( itt kinézett egy jó kis restaurant, de hideg ebéd volt betervezve), majd a Moggio Udinesei állomáson megálltunk és Bandi megebédelt. Én még nem voltam éhes és tudat alatt egy fürdőre vágytam arra gondolva, hogy eközben majd ott a folyó partján meg is ebédelek. Bandinak nem tetszett az ötlet, de mit tehettem volna, ha itt akar enni egy bezárt, üres állomás peronján, hát tessék.

Mikor kész lett indultunk volna tovább. de az út 100 méter múlva elfogyott… Illetve félig meddig megvolt az, de egy hatalmas behajtani tilos tábla jelezte, hogy azon mégse kéne tovarobogni. Gondolkodóba estünk, hogy mit csináljunk. Balra a fű ki volt taposva, így arra jutottunk, hogy taposunk mi is rajta egy keveset. Be is mentünk a hegy alá, volt is ott egy régi út, de 200 méter után egy kőomlás elleni védelmi háló belső oldalán kellett volna ki tudja meddig menni, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Mondjuk Bandinak sem, így visszafordultunk. Átmentünk a főút alatt, aztán a Fiume Fella hídján és bementünk a faluba. Ott a legelső balra lehetőségnél találtunk Ciclovia táblát és a hegy alatt elindultunk nyugatnak.

Nem értem okát mit keresett itt Ciclovia tábla, de volt valami az biztos. Mentünk tehát a jó irányba, de a folyó jobb oldalára kerültünk és nekünk hamarosan dél felé kellett kanyarodni, amihez ugye vissza kellett menni a balra s ez egyet jelentett: hidat kellett keresni és találni. Még azonban nem volt annyira sürgős. A hivatalos út nem ez volt viszont. így Bandi… Igen, lemaradt. Leste a GPS kínjait. Mert az valószínűleg jajgathatott erősen.

Én ekkor már teljesen másra fókuszáltam. Meleg volt piszkosul, folyó balra lent, s így összerakva a képet egy fürdés és közben finom ebéd bontakozott ki lelki szemeim előtt pillanatok alatt. Nem sokkal Campiolo után rám is talált a megálmodott helyszín! Gyönyörű híd bukkant elő az egyik kanyar után, jobbra a Torrente Glagno folyócska türkiz kék-zöld lagúnái, fürdőzők imitt-amott, balra lejárat a vízhez, árnyék, szinte meseszerűen tökéletes volt… Nekem… Vártam vagy 5 percet mire Bandi megérkezett, de nem ugrált nyakamba a látványtól. Gondoltam sebaj. Voltam már nagyobb bajban is, azt is megoldottam, majd ezzel is megbirkózom valahogy, így a lejáratnál lejártam, ledobáltam magamról mindent, és fürdőruhával belezuhantam a kristálytiszta alpesi habokba. Mire a fejem kivettem a vízből Bandi már nem volt sehol.

• 

• 

• 

• 

Sebaj, itt bizony terülj-terülj asztalkám fog a köveken hipp-hopp mutatkozni, s még el sem gondoltam igazán, tapsoltam egyet és láss csudát a lazac konzerv, a kenyér s mi szem-szájnak ingere már ott is hevert. A lábaimat a hűs patak kristálytiszta vizébe lógatva megebédeltem úgy egyedül, majd még azért 10-15 percig áztattam magam a biztonság kedvéért mielőtt Bandi keresésére indultam volna. Olyan meleg volt, hogy a kerékpáros mezt indulás előtt a jéghideg vízbe merítettem és azt húztam magamra. Lentre pedig maradt a fürdőgatya.

Ahogy feltoltam a gépet a kavicsos lejáraton fedeztem fel, hogy Bandi itt állt a fenti úton és… hát persze, a GPS-t programozta. Kicsit meg is ijedtem, hogy itt visszafordít bennünket, de már lent eldöntöttem egyébként, hogy én itt megyek tovább ha törik ha szakad. Szerencsére nem szólt, jött utánam az alagutas részen.

Csodálatos volt egyébként. Kanyarogtunk a régi úton alagútból alagútba, balra a hatalmas űr, a Fiume Fella mellett. De itt már egyértelművé vált egyébként, hogy most tényleg nem vagyunk jó helyen… Át-áttekintve a folyón, az új úton már látható volt néhány kerékpáros, így nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lehet a kijelölt Ciclovia útvonal. És a baj az volt, hogy nekünk lassan, vagy inkább gyorsan a mostani nyugati irány helyett dél felé kell fordulni. Nem lassan, inkább rendkívül gyorsan, hidat azonban nem láttunk sehol…

Aztán egyszer csak végre igen, de ahogy közelítettük kiderült, hogy vasúti, így nem próbálkoztunk rá. A térképen végre kiszúrtunk egy közúti hidat, ez volt az utolsó lehetőség hatalmas kerülés nélkül, jónak kellett lennie tehát. Az is volt. Főleg úgy, hogy nem is egy híd volt ez, hanem kettő… Egy új, autókkal és egy régi autók nélkül. Persze hogy az autó nélkülit választottuk. Régen vonat is járt rajta, mert a vasúti pálya még itt hevert. Olyan lélegzet elállító látvány fogadott a hídon, hogy majdnem dobtunk egy hátast. Gyönyörű zöld dombok, hegyek, visszafelé a szurdok, itt a folyó medernél pedig a hatalmas űr. Nagyon szép volt.

Átérve kicsit eltévedtünk, aztán már Carniában a kihalt városkában betévedtünk egy kiskocsmába vízért, jégkrémért és még egy-egy pohár málnaszörp is lecsúszott a nagy melegben. Később Venzona óvárosa köszönt és itt kissé megint eltévedtünk… De ami a lényeg az az, hogy Buia belvárosába is betértünk. Feltekertünk a templomig és betértünk egy sajtboltba. Nem voltam nagyon se fáradt, se szomjas. Csupán 1 liter tejet nyomtam le torkomon 1 perc alatt és szíves szerint itt a padon elaludtam volna. Bandi még menni akart. Szerencsére már nem sokat, csak 9 kilométert. Annyit – gondoltam – még csukott szemmel ki tudok kínlódni magamból. De egy méterrel sem többet.

Hullafáradtan érkeztünk meg Cassaccoba. Itt néztünk ki egy pizzériás szállást úgy, hogy most rendhagyó módon nem foglaltuk le előre! 10 euróval olcsóbb is volt egyébként, mintha megtettük volna, így az eredeti árba egy finomságos pizza is belefért.

A szállás modern volt, meleg, de az egész éjszakára bekapcsolt légkondi biztosította a nyugodt alvásunkat. Igaz, én hajnal 1-kor tettem egy gyenge kísérletet kikapcsolására, de Bandi meleg hosszú pizsamagatyája nem engedte a lazulást. Azonnal felébredt és visszazárta a mellettem kinyitott ablakot, így a légkondi bekapcsolt. Arra nem is gondolt, hogy esetleg engem zavar a dolog és esetleg a vastag pizsamát kellene lecserélni. Sebaj, én alkalmazkodtam. Mint gyakorlatilag végig a túrán…

Nagyon elfáradtam! Ez a nap volt a Ciclovia leghosszabb és legtartalmasabb napja számunkra! Csodálatos, felejthetetlen, hihetetlen!!!

VIDEÓ (5.1 nap):

VIDEÓ (5.2 nap):