Meg hát!!!

Főleg, ha barátságos árak fogadják az embert vásárolok szívesen. Nem mindig sikerül persze ezt kifogni, de ha utószezonban kerülünk pénztárgép elé, bízvást számíthatunk árzuhanásra. A Hervis-ben éppen ez történt a téli cuccokkal, így gyorsan „Meg hát!”-ot mondtam az árcédulán lévő árat és a minőséget összevetve, majd megvettem lábaim bakancsát!!! Bónuszként ingyen vittem haza egy léctartó táskát, hogy biztos, ami biztos, érjen körbe vigyorom a fejem körül…Már csak a sípálya és az alkalom hiányzott!

Bevallom, mostanában ezen területen bajban vagyok, mert amíg a futballpályákra és az utána elmaradhatatlan erőemelésre könnyű társakat találni, a sípályák ördögeit itt mifelénk lasszóval se lehet befogni. Számtalan jól kitervelt programom omolt már össze emberpalánták híján, ezer meg ezer céltalan e-mailt küldtem körbe a világba – de válasz rá nem érkezett. Aztán egyedül bandukoltam ormótlan ormokon jéghideg szélfújásnak kitéve önnön magam, védtem ki galádul reám törő lavinaáradatot puszta kézzel, küzdöttem vérszomjas, vicsorgó farkascsordákkal órák hosszán át állva vad csatában, gleccser hasadékok tűhegyén függöttem élet és halál között, aztán végre társakra lelvén március 4-én Korompa falucska fölé indultam új szerzeményeimmel dalolva.

A neten minden információ megtalálható, meglepetés nem ért tehát. Jó minőségű, gyors úton tettük meg a 130 kilométeres utat. Ráadásul ilyen jó társaságban gyorsan repült az idő.

Korompán (Krompachy) kicsit forgolódtunk, de aztán kiszagolva a helyes irányt már ott álltunk a parkolóban és tekintgettünk felfelé ezerrel. Aztán az átcuccolás következett, majd csattogtunk 100 métert a kavicson, mire havas táj terült el lábaink alatt. Árnyékunk ekkorra már kifejlett példányban feszített mellettünk, s ha Kelet felé fordult fejünk, hunyorgatásban törtünk ki mindannyian. Jó idő volt tehát. A felhők bár be-be szöktek, Napunk kedvét elvenni hasztalan próbálták, mert ha jobbról kerítették balra tért, s ha fordítva, fordult Ő is azonnal.

Aztán már mi is…Igaz, előtte még rövid bemelegítés és az ezt teljesen feleslegessé tévő 15 perces ülő felvonózás következett a csúcsokig, de a látvány kárpótolt mindenért. Lábaink alatt 10 méterekre keményen vágódó, száguldozó lecek hasítottak a hófehér felszínből egyre nagyobb és nagyobb felületet, mögöttük porhóból feszülő áttetsző fátyolt kavart a szél, és ahogy feljebb és feljebb araszolt velünk a gép, már a messzi távolban lomhán elterülő magashegyi jégsapkákat is látni véltük örömittasan és kábulattól részegen.

Persze a férfimunka csupán ezután következhetett. Tibi barátom, biztos ami biztos alapon – még lecek nélkül megnyújtott nyakkal – tekintett le az első domb tetejéről lefelé s megszeppenve láthatta pár pillanat után fent, hogy én már alant küzdök vadul, mert megbokrosodott leceim a négy égtáj felé egyszerre próbáltak kitörni…

Később egészen belejöttünk. Nem mondhatom, hogy a „legszebb stílus” különdíját mi vehettük át délután, de közel jártunk hozzá bízvást állíthatom!

Rosszat nem, jót annál többet tudnék még mesélni, de kinek van manapság kedve olvasni, mikor a Mónika show és a Vacsora csata rajzol mosolyt az arcokra?!