Először Dynamo-ra gondoltam. Csak ő tud még ilyen illúziókat elénk varázsolni. Persze Copperfield sem utolsó, de ő már lejárt lemez. Ma éjszaka történt. Az persze, hogy este fél 12-től nem volt áram 2-ig, majd 2:20-tól 4-ig, aztán 4:30-tól 8:05-ig már csak hab a tortán. A történet most nem arról fog szólni, hogy hogyan teszünk korom sötétben tisztába egy feje búbjáig bekakált 3 hónapos csecsemőt.  Persze ha nagy érdeklődés mutatkozik, le is írhatom akár… Szóval Dynamo-ra gondoltam, de nem akart összeállni a kép. Amikor utoljára láttam, a gyerek még pocaklakó volt. Fejlődik az emberiség ugyebár –ha lassan is-, de pocakból bőrön át meglesni valaki titkát nem hiszem, hogy pont az én fiam lenne képes rá elsőként… És akkor beugrott a titok… De ehhez már kell a történet is. Drága Zuzsikám, mint egy jó anyuka néha-néha – vagy azon kívül is – betér fiacskám szobájába úgy szemrevételezni kicsinyünket, reménységünket, büszkeségünket. Nem mintha 2 betérés között szignifikáns növekedési, fejlődési különbségek lennének, de mégis, csak úgy, lélekmelegítés gyanánt. Nos, az egyik ilyen betérés alkalmával valami különlegeset látott, mert az 1 cm-es ajtórésen arca furcsa eldeformálását véltem felfedezni. Tudtam, itt valami nagy gond ütötte fel fejét. Bizonyára hangya mászik a kiságy felé… Igazából nem tudom, a nőket miért veri ki a víz egy hangya látványától, de már tudom kezelni a helyzetet, nem lepődök meg egyáltalán. Mert mondjuk, ha egy skorpió vagy egy óriáskígyó esetleg egy mamut, netán egy dinoszaurusz tenné ugyanezt, kissé elgondolkoznék –ezt töredelmesen bevallom. Szóval 2 atombombával indultam a hangya ellen, hogy Drágám hibát ne tudjon találni, de nem azt kaptam, amire készültem… A látványnál először Dynamo-ra gondoltam. Röpke pillanat volt, talán századmásodpercnyi csupán. Közben a döbbenettől aszinkronban kezdtem rángatni fejem, de a kép így is összeállt. Körülbelül 2 napja ültem a kanapén, a gyerek kiterülve előttem, mint a Nagy- Alföld. Csiklandoztam finoman és a bekapcsolt TV-ben egyszer csak Magyar Zoltán kétszeres olimpiai bajnok tűnt fel. Nem igazán koncentráltam a műsorra, de a gyerek ettől kezdve kitekert nyakkal forgott rá a képernyőre. Na, engem se kell azért félteni, tudom én hogy kicsi gyereknek coki a vibráló képernyő, de ahogy már majdnem visszafordítottam fejecskéjét, éppen az olimpiai gyakorlatot mutatták és a róla elnevezett magyar vándor elemet. Kicsit elkalandoztam, így mindketten végignéztük. Meg úgy tudat alatt akartam is, hogy megnézze. Mit lehet tudni… Azt szokták mondani, nem lehet elég korán elkezdeni… Igazam lett. Alig 2 nap telt el csupán. Álltunk anyjával a kiságya mellett és fülig érő szájjal néztük a csodát. Fejjel arra tettük le aludni, de most ellenkező irányban kapálódzott Szentem s szerintem ezt motyogta: „Apa, megcsináltam!!!”

39 éves voltam akkor. Nem éppen a legideálisabb kor az első baba megszületéséhez, de mit lehetett tenni? Karrier, dolce víta, az igazi szerelem megtalálása, anyagi biztonság hajszolása, tanulás a végtelenségig, fiatal feleség… Minden, ami a mai fiatalságot megtalálja, rajtunk gőzerővel robogott át. Aztán egyszer csak csend honolt. 10 éve ismertük egymást és 7 éve voltunk házasok. A vágy, hogy igazi családdá váljunk hirtelen, egyszerre és élesen tört a felszínre bennünk. Tenni kellett érte, nem volt mese.  Fél évetvártunk mire a csík megjelent. Mégsem gondolnám soknak, ismerve tucatnyi barátunk rémtörténeteit. Boldogság volt. A hírt, mely szerint bővül a család a szélrózsa minden irányában vitte a hírvivő. Mosolyt láttunk mindenütt. A rét, mely eddig aszott dudvát szárított gyötörve, most gyönyörű virágpompában tündökölt. Orvost választottunk, bejelentkeztünk.

5. hét: hüvelyi ultrahang. Valami van, de szívhang még nem hallható.

6. hét: hüvelyi ultrahang. Szívhang még mindig nincs. Akkor még nem értjük, de az orvos már abortuszról beszél.

7. hét: szívhang most sincs és az orvos szerint nem is lesz. Az embrió meghalt.

A Szentestét kórházban töltöttük. Bízva a csodában és olvasva néhány internetes bejegyzést reméltük, a végső megoldás előtti ultrahang majd mutat valamit, de nem ez következett be. Bizonyára beteg volt, jobb is így – nyalogattuk sebeinket s mostani fejjel visszagondolva gondjainkat könnyen hátrahagyva mentünk tovább… Azért orvost váltottunk! Nem tudtuk volna elviselni az archoz és épülethez kötődő fájó érzések újbóli fellángolását. Fél évet kellett várnunk. Hosszú, érzelmileg pattanásig feszülő fél évet, de hogy a következő fogantatás rögtön sikerült, gyógyír volt minden kínunkra. Most már a hírvivő nem vitte szépreményű szerencsénk. Próbáltunk csendben örülni, s várni a jobb fejleményeket, de… Két héttel hordtuk tovább, mint az elsőt! Teljesen kétségbe estünk. Én vagyok az ok, vagy ő? Vagy együtt nem sikerülhet talán? Mit csináljuk, kihez forduljunk? Nagy kivizsgálásba kezdtünk. Mivel a fogantatás elsőre sikerült, engem nem kellett vizsgálni. Zsuzsikám eredményei alapján Leiden mutációja van, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy a mutáció heterozigóta formája. Ez a véralvadási probléma megfelelő adagú injekciózással orvosolható. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Lehet gyermekünk, de a fogantatás pillanatától minden nap szurit kell adnom az anyjának… Zsuzsim leszámolt munkahelyéről. Nem jó helyen, Önkormányzatnál, szociális területen dolgozott és ki szerettünk volna zárni minden stressz helyzetet. Ismét eltelt fél év, de a „Rajt!” után szerencsére megint elsőre teherbe estünk. Mondjuk ahhoz, hogy ne őrüljünk meg, így is kellett lennie. A szurit is elkezdhettük tehát. Először hasfalba adtam neki, majd vállba.Vártunk. Csendben voltunk. Titkoltuk. Szuriztunk. Fejlődtünk. Féltünk…

5. hét: hüvelyi ultrahang. Szép szikhólyag, de szívhang még nem hallható.

6. hét: hüvelyi ultrahang. Van szívhang! Mennyei boldogság!

7. hét: A szívhang kiváló, fejlődik a baba.

8. hét: A két abortusz után nem tudtam a mostani első három vizsgálatra bemenni. Valahogy nem engedelmeskedett a lábam. Kint toporogtam, remegő testtel mormoltam mindig valamit, csak hogy teljen az idő. Most, gondoltam szakítok a babonával és bemegyek! „Na, Zsuzsa, hányadik hétben vagyunk? – kérdezte az orvos. A 10. hétben. Igen? Már ilyen nagyok vagyunk? Na, hagy nézzem, feküdjön fel!

Innen nem emlékszem sok mindenre. Csak a nagy csendre leginkább. A gép működött, de csak a csend volt hallható. Zsuzsikám kétségbeesett fejjel nézett hol rám, majd az orvosra, majd megint rám. Az orvos nem beszélt. Tekergette kétségbeesetten a gépet, próbált valami végső, isteni csodában bízva hangot csiholni ki belőle, de semmi… Itt meghaltunk mi is! Óriási fájdalommal tántorogtunk ki a rendelőből. Abortuszt intézni harmadik alkalommal, hát ez nem lehet igaz-gondoltam. Valami mérhetetlenül nagy fájdalom telepedett rá lelkünkre, testünkre egyaránt. Hetekig céltalanul ténferegtem otthon és a munkahelyemen nem találva megbékélést sehol e nagyvilágban! Aztán ebben a bábeli zűrzavarban egyszer csak apró, alig látható fény jelent meg az alagút végén! Teljesen véletlenül egy nagy tiszteletben álló és nagy szaktekintélyű budapesti belgyógyász professzort sodort utunkba már alig pislákoló szerencsénk, aki felajánlotta segítségét! Az összes addigi papírjainkat félretettük és hónapokig tartó kivizsgálások illetve a kellő és szükséges szintek beállítási folyamatai zajlottak! Folyamatosan ingáztunk Budapest és a keleti végek között. A prof.ajánlott nekünk egy kiváló, ilyen sorsú nőkre specializálódott nőgyógyászt is. Az eredmények alapján nem napi 1, hanem napi 2 szuri kell a terhesség 9 hónapja alatt végig, majd a szülés után még 2 hónapig illetve ezzel párhuzamosan a terhesség alatt fekvés, pihenés, a fizikai megterhelés teljes tiltása volt elrendelve a 4 fal között!!! Egy átlagos nőnek bizonyára kibírhatatlan feladat lenne ez, de mi 3 vetélés után boldogan vállaltuk a megpróbáltatásokat. Ismét bizakodtunk, ismét remény ébredt bennünk, még ha halovány volt, akkor is! Most nem vártunk fél évet. A júniusi abortusztól csupán 4 hónap telt el, de a 3 évvel ezelőtti vágy megszázszorozódott és minden testrészünkkel kapaszkodva az utolsó szalmaszálba kívántuk, hogy végre családdá váljunk. Mondanom se kell, hogy megint elsőre teherbe estünk.  Folyamatos kontroll mellett fejlődtünk. Először 2 hetente jártunk fel Budapestre, majd a 12 hetes ultrahang után havonta. Már nem emlékszem a részletekre. A folyamatos várakozás, utazás, vizsgálatok, félelem a közelmúlt eseményeitől valahogy röpítette az időt. Valamikor kiderült, hogy fiunk lesz, de már ez sem volt lényeges. Egy dolog zakatolt állandóan fülemben: szülessen meg egészségesen. A terhesség 7. hónapjáig semmi rendkívüli dolog nem történt. Ekkor azonban az egyik reggel barna pecsételéssel ismét beköszöntött hozzánk a rémület. Azonnal égő telefonvonalak mindenütt. Prof-nőgyógyász, nőgyógyász-prof, apa-anya-anyós-após. „Eljött az idő!” – mondták Pestről, és bár még nem terveztük ilyen korán, mennünk kellett. Szerencsére a helyszínen kiderült: a füst nagyobb volt, minta a láng, de ha már itt voltunk, megkezdtük a kórházi szakaszt! Nem aprózom. 6 hetet feküdt még Zsuzsikám a kórházban. Szegénykémről az állandó fekvéstől az összes izma elvándorolt. Erő alig volt benne, a hasa viszont világrekord méretűvé duzzadt. Ráadásul előre bukóan. Császározni kellett, nem volt mese. 2014.07.17-én az első elhatározásunktól számított 1370. napon –pontban a 10. házassági évfordulónk napján – megszületett első gyermekünk, Kristóf, Levente anya és apa határtalan nagy örömére!!! Végtelenül boldogok vagyunk és hatalmas köszönettel tartozunk azoknak, akik szakértelmükkel teljessé tették életünket s a reményt, melynek lángja már alig pislákolt lelkünk mélyén nem hagyták kialudni, meghalni bennünk!!!

Szétverettem tegnap feleslegesen a fürdőszobánkat. Mondjuk erre nem vagyok büszke, de olyan egyértelműnek tűnt a kamra penészedésének oka, hogy nem láttam más kiutat. Nem kellett volna, más volt a probléma.

Minden rosszban van valami jó – szokták mondani. Most, hogy anyóséknál rontjuk a levegőt, a gyermek nagykanállal eszi az életet. (Szinte szó szerint.) Legutóbb, mikor doktor néni ejnye-bejnye arckifejezéssel adta tudtunkra, hogy szerinte fénnyel etetjük a gyereket, védekeznem kellett. Hiába mutattam 3 hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítványt, telerakott pelenkák tucatjait, nem hitt nekünk. Szerinte ez a gyerek sovány…

Milyen legyen? – gondoltam s az anyjára néztem. Aztán magamra.

Körülbelül 20 éve azon töprengek, hogyan tudnék hízni úgy…úgy…nem kérek sokat csak 3-4 kilót. Sok mindent kipróbáltam. Ettem mint a disznó, kolbász, szalonna, fehér kenyér csúszott le torkomon, szedtem porokat, súlyzóztam, de ami igazán bejön szerintem – már látom -, az az ólomgolyó evés. Mondjuk speciel ezt még nem próbáltam, de nagyon rá vagyok izgulva a témára. Szóval, ami a lényeg, hogy nem vagyok elhízva. Na ezzel a gyerek anyja is így van. Az meg, hogy 9 hónapig feküdt szegénykém s az összes izma elvándorolt róla nem segített a helyzeten. Ezek után kérdezem én, a közös gyermekünk, drága büszkeségünk már hogyan lehetne hatalmas Gombóc Artúr? Hát nem?

Még a robbantás előtt 100ml-t evett 3 óránként. Lehet, hogy nem tápláló az anyacicitej, ez lehet. De hogy a mennyiséggel probléma lenne kikérem magamnak kisfiam és apatársaim nevében egyaránt.

Szerintem Ő is érzi már. Tudja, hogy segítenie kell és rá is tett egy lapáttal. Nem tömjük, csak amit akar, azt kapja meg, mégis, 2 napja sebességet váltott. 120-140ml-re kapcsolt Kishercegem s ez apja szívét még nagyobb melegséggel tölti el.

Igazából még nem látom át, mi lehet az ok. Ha az anyós varázsolta el nagy bajban vagyok, de…de… (most próbálok valami jót is kihozni a dologból…) Megvan!

Nem kell újracsempéznem…