Azt hiszem Gmundentől kell kezdenem. Addig ugyanis semmi különleges nem történt velünk. Autópályán haladtunk s ennek a gyorsaságon kívül semmilyen más számottevő előnyét nem ismerem…

Szóval Gmunden. A Salzkammergut egyik legszebb városkája gyönyörű panorámával. A dél felé elnyúlt tó bal oldalán magasodik a névadó Traunstein kopár sziklatömbje. 1691 méter, de magasabbnak tűnik. Távolban a csipkés vonulatok, melyeket jobbra a traunkircheni félsziget határol s az előtérben a domináns Schloss Orth, valamelyik osztrák vagy német TV sorozat színhelye…
A második nap rögtön tekertünk egy elég kemény szakaszt a tó nyugati oldalán. Altmünster-Traunkirchen-Ebensee érintésével egészen a kis eldugott ékszerdobozig. Offensee a neve és egy meglehetősen sok kinyír-kanyarral megtűzdelt szerpentinen lehet eljutni hozzá. Aztán természetesen vissza. Közben fürdőzés, egy félórás szundi is belefért, majd este az Attersee felé tartó országút mellett vertünk tanyát.
Következett az Attersee körbebiciklizése, Mondsee, St. Gilgen, megint egy kis fürdőzés, majd Hallsatt és az első Nagy expedíciónk Gosaunál, amivel nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy megmásszuk a Dachstein közel 3000 méteres csúcsát.
Nem is indult rosszul a túra. 923 méteren leparkoltunk, majd egy közel 15 perces pakolás, átöltözés után elindultunk egyenesen felfelé. Nagyon szép völgyben kígyóztunk, a Gosaukamm bal oldalán. Utunk során 3 tavat hagytunk a hátunk mögött, természetesen sokszor pihent a láb s ilyenkor előkerültek masináink megörökítve ezeket a felejthetetlen pillanatokat.
A hintereseealmi (1161 méter) házikóban ittunk egy teát és vettünk magunkhoz némi kalóriát, hiszen innen kezdődött csak el az igazi mászás. Iparkodnunk kellett,mert sajnos lógott az eső lába… Annyiból szerencsénk volt, hogy az Adamekhüttébe (2196 méter)érésünkig nem esett az eső, de néhány perc múlva már rázendített és másnap reggelig „adta” elég rendesen.
Nagyszerű volt a kiszolgálás és a szálláshely is, de sajna az eső elvonulása nem hozta meg számunkra a tiszta eget. Olyan köd volt, hogy mikor nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, először eltévedtünk…Alig láttuk még egymást is! Persze olyan nagyon nem estünk kétségbe. Felaraszoltunk a gleccserig, csináltunk egy esetlen fotót, majd irány lefelé…

Gigászi küzdelem volt, szent igaz! Dönteni ész és szív között a sorsfordító kérdések egyike, nem vitás…Csatáztunk hát vadul, mielőtt egyikük kaján vigyorral lökné szakadékba a másikat. Sercegő kardélről szikra hullt mindenfelé, ész érvek s arra a szívtől jött ellenérv csapott össze percenként számtalan….Én fentről néztem őket – mint legnagyobb hadvezér – s hol a jobbszárnyon szítottam irdatlan kálváriát, hol pedig balról indítottam végsőnek tűnő vad letámadást . Aztán egyszer csak síri csend honolt, és győzött a köd és a józan ész.

Lefelé Rachmaninov 2. zongoraversenye csitította kissé testi és lelki fájdalmamat egyaránt. Kétszer is. De cseppet sem bántam. Csupán a fenyőfán csimpaszkodó kedves zenészbarátaim orroltak talán a hosszúra nyúlt délutáni matiné okán. Meg a zongorát is nehéz volt egyre lejjebb és lejjebb cipelni…Aztán nem kínoztam őket tovább. Utolsó taktus, kivárni még – fokozni a hatást amíg csak lehet- , és egy percnek tűnő tizedmásodpercnyi csend után a kitörő vastaps zúdult a völgyön át, mit a szelíd mókusok hada, a mormoták, az épp arra bóklászó zergék, kicsiny bogarak és én ejtettünk hálánk jeléül kacagva…

Aznapra épp elég volt ennyiből. Sajgó láb és sajgó váll gyötört, a korgó gyomorról és a izzadt, ápolatlan küllememről ne is beszéljek. Abtenau városkáig tartott még a lendület, de ott végleg kidőltünk. Épp jó helyen. Kedves kis kemping, forró zuhany, áram, aztán szundi-mundi szakadó esőben.

Reggel közvetlenül a fínomságos reggeli után a Hohenwerfwen következett. Nem volt azonban nagy szám. A sasmadarak (lehet sólymok voltak) repkedtek vadul – alant talán látható -, csecse-becse, arany-ezüst gazdagon, mi szem-szájnak ingere, buzogány, ágyú, hadi-szekér, középkori orvoslási „műszerek”, de mi a legjobban hiányzott hódításra vágyott énünknek: a királylánnyal nem sikerült sehogyan sem összefutnunk. Ez a 7. napi bolyongásunkra való tekintettel – bizonyára megérted, kedves olvasó – oly mértékben felkavarta lelki világunkat, hogy durciból uccu neki meg sem álltunk a Gross Glockner látványát ígérő Kaiser-Franz Josefs kilátóig. Itt sem jártunk azonban sikerrel. Köd, hideg, eső fogadott. A másik oldalon a Lienzi-Dolomitok már szívet melengetett kissé, de gyógyítani így sem tudott.

Nem úgy a másnapi pizza. Az Il Ponte ismét kitett magáért, bár a tészta mintha laposra sikerült volna. De legalább drága volt…Ja, és itt végre ismét biciklizhettünk. (Mániám volt ez akkortájt) Misurinából csináltunk egy „kisebb” kanyart délről Cortinába s észak felől vissza. Nem volt kispályás szakasz. Főleg a 2. része…Már ”kicsiny” pizzával a hasban – az olívabogyók még fészkelődtek –,nyugodtan kaptattunk felfelé (mentünk úgy kábé gyök kettővel) mikor is egyszer csak derült égből a villámcsapás…Beelőzött „Pantani”!!!

Lesújtó pillanat volt, nem tagadhatom! Kétségbeesve bámultam Balura, hogy most aztán mi lesz, de ő már akkor kómásabb volt, mint én. Savasodott keményen, üveges tekintettel vicsorítva markolászta a szarvakat, aszinkronban rángatta a fejét, s mivel én sem nézhettem ki sokkal jobban, „oké-oké” –mondtam, „Innen már toljuk inkább!!!” A fickó – ahogy kell – szponzori cuccban nyomta, még lehet, hogy rajtszám is volt rajta, és olyan gyorsan tekert, hogy mire felocsúdtam már szinte nem is láttam…(Őt valszeg a pizza nem nyomasztotta!)

És ebben a hiteszegett, megalázott pillanatban varázsütésre olyan erőt merítettem – nem tudom honnan -, hogy eszeveszett üldözésbe kezdtem…! Pantani skalpja vibrált lelki szemeim előtt…
Paripám prüszkölt vadul, izzott és hajlott a fém, jött kanyar-kanyar után, s a távolság, mi előbb még mérföldeknek látszott, hipp-hopp szinte semmivé vált…Igaz, ahogy oszlott a „köd” rájöttem, hogy az olívabogyók nem találják már stabilnak helyzetük, Balázs sehol, és ellentétben velem, az „ellenség” nem fárad…

Többször volt, hogy feladtam már. Erőm hirtelen elillant, látva a sokkoló újabb és újabb hajtűkanyart meghajoltam a nagyobb tudás előtt…mégis mindig volt megújulás!

Az utolsó kanyarban is ott loholtam mögötte. Csend volt, légy pisszenése sem hallatszott, lágy hűsítő szél mozgatta kecsesen a délceg fenyőfák ágait, de nekem vihar volt és tomboló embersereg százai, és önkívület és győzelmi kényszer… A Misurina tábla lesz a cél –mondtam magamnak és megfeszülve előzésbe kezdtem…

Másnap nagyon szép időre ébredtünk. Feltúráztunk a Misurina fölött magasodó „Három Torony” alá. Majd tettünk egy jó nagy kört a tornyok körül nyugat felé kerülve. Nagyon sokan mászták őket, így még ebéd alatt is a sziklákat bámultuk s néztük mennyit haladnak a fiúk-lányok. Később három hüttében is megjelentünk (2450 méter magasságokban volt mindegyik), pecsételgettünk vadul mintha kötelező lenne, még egy katonai ösvényre is rátaláltunk, aztán irány vissza.

A Marmolada –túra nem járt sikerrel. Hiába készültünk fel rá nagyon, az időjárás ismét nem fogadott kegyeibe bennünket. 3000 méterig szuper volt, be-bekúszó felhőkkel, aztán jégeső, villám, dörgés-csattogás, Damoklesz kardja. A legnagyobb káoszt egy I. Világháborús bunkerben bekkeltük ki egy olasz házaspár, egy szlovák és egy talpig Adidas-os fickó társaságában…Az idő telt, de a jobb időre az esély fikarcnyi jelei sem mutatkoztak. Le kellett jönni, nem volt mese. Egészen Lienzig gurultunk, ahol már felhőtlen ég alatt bontottunk sátrat.

Visszafelé csak sikerült végre meglesnünk Ausztria legmagasabb hegyét, megcsodáltuk a 2567 méter magasságba nyúló edelweissspitze-i kilátást, majd levettem a paripát és a Glokner úton 2567-ről leszáguldoztam 500 méterig. Fú de jó volt…

Graz előtt a szokásosnak mondható helyünkön – Hierzmannstausse – megfürödtünk, vacsiztunk, aludtunk. Másnap szerencsésen hazaértünk.

VIDEÓ: