Bruck an der Grossgloknertől Anifig, majd másnap Salzburgig.
Trilógiánk utolsó része bemutatja a Hochkönig régiót, Hohenwerfen várát és a hozzájuk vezető kiváló bicikliút hálózatot. Bemutatja a gyönyörű alpesi hegyeket, völgyeket és nem utolsó sorban bennünket küzdéseinkkel és örömeinkkel együtt. Szerencsére azért utóbbiból sokkal több akadt! Aki nem szeret bennünket ne nézze meg a beharangozó kisfilmet, nehogy megpukkadjon. Aki szeret, örüljön velünk! Jó szórakozást!
VIDEÓ:
Fantasztikus, mesés alpesi tájakon zajló kalandfilm Old Shatterhand és Bőrharusnya, vagy ha stílusos akarok lenni, és utalni a nálunk lévő kerékpárokra, akkor a Pospisil testvérek főszereplésével… A többszörös oscar díjas film különösen érdekes lehet azok számára, akik olyanok mint mi vagyunk. És hogy milyenek vagyunk mi? A filmből kiderül…
Na de hogy úti beszámoló nélkül se maradjon a kedves Látogató, virtuális papírra vetek néhány gondolatot…
Loferben nyugodt volt az éjszaka. Döglött malac pózban durmoltunk elég mélyen az előző napi teljesítmény és látvány összegző hatásának eredményeként.
Aztán amikor az óra jelezte, hogy itt az idő, egy gyors reggeli és még előtte egy kisebb köszöntő, na és az elengedhetetlen születésnapi szilvapálinka lehörpintése következett.
Szóval már a reggel eseményekkel indult. Mikor elkészültünk, levonultunk a csodaparipáinkat őrző nyírt pázsiton a kertben álló kicsiny viskóhoz, kitoltuk, felnyergeltük őket, majd egy rövid felvezető szöveg után indultunk is volna, ha… Ha Bandi nem kéri ki aznapi első időkérését. De kikérte. A fék nyikorog – mondta, így elindulni itt nem lehet. Mondjuk szerintem se, de azt azért nem gondoltam, hogy emiatt ma 25 ször fogunk még a bicikliről leszállni… De erről majd később…
Loferből nyugatnak fordultunk. Voltam már itt (2000, az eltévedéskor), emlékeztem hogy emelkedik kissé, így nem ért váratlanul. Nem orroltam tehát. Már csak azért sem, mert olyan gyönyörű helyeken gurultunk, ami végképp elnémította számat. Az igazság az, hogy nem tartott sokáig a felfelé menet. Főleg úgy nem, hogy a patak mellett haladtunk, röpült az idő tehát. De a fennsíkon is öröm volt a tekerés, akkor meg a kinyíló táj miatt többek között… Végig bicikli úton nyomtuk, a forgalom nem nyomasztott tehát.
Waidring előtt egy forrásnál megpihentünk, majd ebben a csodás falucskában irányt váltottunk. Befordultunk délnek! Itthon nem néztem a szinteket, de azért a Pillerzee-hez feltekerést nagyobb százalékú kinyír-kanyarnak gondoltam. Nem volt ilyen egyáltalán! volt viszont a falucska után rögtön egy kisebb fajta szurdok, ahol a hőmérséklet rögtön esett vagy 5-10 fokot. Földrengés, vagy földcsuszamlás alakította ki és a Pillersee is ennek köszönheti létrejöttét.
A szurdok után – most először – kettéváltunk. Bandi ugyanis a forgalmas főúton kívánt haladni, én viszont a hangulatos bicikliútra vágytam. Ketté váltunk tehát azzal a feltétellel, hogy St. Ulrich templománál találkozunk.
VIDEÓ:
2 napos volt, úgy emlékzem. Barátok között eltöltött kitűnő 2 nap. Túráztunk egy jót, aztán hulla fáradtan forralt borozgattunk éjfélig. Másnap egy rövidebb túrával levezettünk, aztán rány haza…
Úgy volt, hogy még a mai napon is tekerünk, de a 3 napos fáradtság, az eddigi élmények tetőzése és a honvágy kiragadta kezünkből a bicikli kormányokat. Persze ha lúd, legyen kövér alapon megragadtuk az utolsó cérnaszálat és a lehetőségekhez képest a legjobbat „megcselekedtük”!
Igazából Bandinak volt az ötlete, mely szeint ha már itt vagyunk a Katrin felvonótól pár száz méternyire, miért is ne próbálkozhatnánk fel rá úgy csodálatos túránk zárásaképpen?!
És tényleg… Miért is ne?
Persze, hogy felmentünk…
Gyönyörű időre ébredtünk. Kicsiny bárányfelhők szűrték a napsugarakat még a reggeli órákban illetve gyakorlatilag egész nap, így a fürdőnadrágot szerencsére nem kellett felvenni. Vagyis de, ám erről kicsit később essék említés…
Nem akarok nagy szavakat használni, mégis szerény véleményként annyit közölhetek, hogy Ausztria (ha nem Európa) egyik legszebb szegletét szorítottuk be a mai programunkba. Oly sűrű, oly látványos, oly meseszerű eseménysorokat varázsoltunk előzetes noteszünkbe, hogy felfokozott idegállapotban pattantam fel reggel a szokásos kávé elkészítéséhez. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, de ha a csillogó szemüket képzelem lelki szemeim elé, hát bizony hasonlóan érezhettek ők is. Egyedül Ragában nem vagyok biztos annak ellenére, hogy ő már többször járt erre. (biztos azt válaszolná erre: Komolyan? Már jártam itt?)
Bad Ischl ébredezett velünk. A Katrin felvonó már útrakelt, mennünk kellett nekünk is, nem volt mese. Már csak azért is, mert hatalmas kanyar állt előttünk annyi látnivalóval, hogy egy hétre elég lett volna…
Most először dél felé vettük az irányt. Gyakorlatilag surranó pályán, a Traun jobb oldalán, folyással ellentétes irányban tekertünk a bozótosban majdnem Bad Goisernig. Itt valamelyikünket be kellett várni (erre határozottan emlékszem), de hogy nem én tekeregtem el az hótbiztos. A 2010-es diadalmenetet a város közepén agyonmálházott kerékpárcsodáinkkal most nem játszottuk el 2 okból. Az egyik, hogy Ati gyerekülése nem volt nálunk (sőt Ati sem), a másik, hogy gyakorlatilag a város szélén, azt szinte nem is érintve „futottunk” át rajta. Nagyon nem panaszkodtam, hiszen az igazi fő attrakció még csak most következett…
Jött ugyanis a Halstattersee és maga Hallstatt…
Ahogy kiszaladtunk Bad Goisernből rögtön Auban találtuk magunkat, de semmi rosszra nem kell gondolni, nem ütöttünk rá kalapáccsal kezünkre, nem szorultak be a küllők közé lábaink, stb. Ez volt a falu neve és kész.
Itt aztán hirtelen a víztükör is reánk talált. Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?- kérdeztem, de ahogy a tükröt néztem állandóan csak magamat láttam visszaköszönni. Na, ennek felettébb megörültem s annak is, hogy kinyílt a táj, megnyúltak a hegyek, vadabbá, érdekesebbé, színesebbé változott minden. Kicsit megálltunk lendületet venni, aztán kacagva belevágtunk a közepébe…
Az első szakasz vízszintes volt, közvetlenül a parton futott a gyalogösvénnyel együtt. Először senki, aztán szép lassan a túrázók is előbújtak. Nagyon szép volt, nem tudom, kell e mondanom. Annak nem, aki járt már erre, aki meg nem, nem tudja elképzelni…(Ja, nézze meg a videót…)
A bal oldal második szakasza bevitt az erdőbe olyan meredélyen, melyet fogcsikorgatva bár, de erő felett kellett állva kinyögni. A jutalmat elnyertük azonban, mert innen egy gyors gurulással a Salzkammergut Trophy útvonalán, a tó fölé kiépített panoráma bicikliúton találtuk magunkat. Nagyokat kurjongattunk örömünkben, még a kicsiny függőhídon is átverekedtük magunkat, majd a Hallstatti vonat állomáson elénk állt a nagy Dilemma…
Azt hitte összekavarja elménket, de az oly szilárdan tett esküt a hajókázás mellett, hogy megszégyenülve hirtelen odébbállt. Egy kisebb gond mégis akadt azonban, hiszen pont előttünk szállt le egy 500 fős iskoláshad a csühösről s rohanták meg a kicsiny hajót előttünk. Én már feladtam, bevallom. Legalábbis
ezt a járatot. A másik éppen útra kelt Halstattból, gondoltam azon még focizhatunk is, bár labda az nem volt nálunk…Aztán mikor már csak mi álldogáltunk a 4 megszeppent paripáinkkal a szárazföldön, Onedin kapitány kifüttyentett, hogy „Uraim, tessenek már beljebb fáradni, azonnal indulunk!” Mi meg befáradtunk! Nem is akár hová. Én például olyan jó helyre kerültem, hogy akár filmet is forgathattam volna a tó történetéről 3D-ben. Egyik lábbal az utastérben álltam, a másikkal a kapitányi fülkében, a harmadikat meg a tó vize nyaldosta…
A megérkezés színpadias volt. Teljesen el voltam ájulva. Annyit kattintgattam a Nikonnal, hogy hűtés gyanánt néha-néha a vízbe kellett mártanom.
Kiszállás után körbenéztünk, kávéztunk, fagyiztunk, aztán még az elköszönés előtt benéztünk a fogaskerekes állomásához. Na, ez annyira jól sikerült, hogy drága barátaim felpróbálkoztak rá! Én ekkorra már oly mértékű éhséggel küzdöttem, amit orvosolni kellett azon-nyomban. Lent maradtam tehát s még a halál beállta előtt visszatornáztam az energia szintet legalább a minimumra!
Mikor lejöttek áradoztak számtalan csodáról. Én meg bőszen bólogattam, ismerve ezeket a csodákat! Mivel azonban az idő szaladt, nekünk is ezt kellett tennünk. Továbbálltunk tehát a Szentélyből, de még nem messzire. 5 km után fürdés következett, még ha előtte korcsolyázni is meg kellett tanulni. A tó ugyanis csak 10 méter után volt fürödhető, addig a jégen be kellett korcsolyázni. Úgy emlékszem, mintha csak én vittem volna korcsolyát, a többiek most nem próbálkoztak rá!
Innen –mivel a többiek még az ebéd előtt jártak- (én már félig-meddig megelőztem) restaurantot kellett keresni. Itt ismét az emlékeimben kellett kutatnom, s hamar rájöttem, hogy nem messze innen tudok egy tökéletes
pizzériát jelenlegi problémánk orvoslására. Be is vezényeltem őket, s mivel olyan jó illatok keveredtek még én is rendeltem egy pizzát a biztonság kedvéért.
Megettük, megittuk, aztán alig bírtunk elindulni. Ráadásul a sör lehetett a bűnös, de itt egy kicsit lementünk a térképről s bár nagyon nem lehet elkalandozni a kétezres hegyek között, mégis kacsáztunk egy kicsit.
A 23%-os meredélyt azonban most kikerültük! Igazából nem tudom, hogy azóta épült e ki, vagy már akkor is megvolt, a lényeg az, hogy Obertraun és Bad Aussee között egy új kavicsos kerékpárút van kiépítve, amire mi rápróbálkoztunk. Nem lehetett végignyomni, de az a kis tolás éppen ideális volt a pizza bent tartásához…Bad Ausseebe fénysebességgel érkeztünk. A fagyis látványa azonban vészfékként hatott, nyaltunk bőszen, aztán a mai nap 2. álomtava következett, a Grundlsee. Itt is próbáltuk a saját utunkat kijárni, de mivel ott nem vezetett út, szó szerint akadályokba ütköztünk. Megszégyenülve a járt útra kényszerültünk. Hogy a többiek ne lássák könnycseppjeimet itt is belemerészkedtem a hidrogénbuborékok közé, igaz, itt Raga is felöltötte a búvárcuccait…
Később a Topplitzsee köszönt, Hitler kincseit mi sem találtuk, igaz nem is kerestük. 2010 ben még az asztalon is táncoltak itt, most kihalt minden, zene se szólt, nem sokáig időztünk tehát. Meg az idő is haladt piszkosul.
Az élre kellett állnom, nem tudom tagadni. Az Altausseerseet én értem el először, aztán a Brahmsstrassén Bad Ischl felé irányba álltunk és elkezdődhetett a hágómászás!
Loser panoramastrasse volt a neve. Persze a tetőig nem mentünk el, a Blaa alm viszont a miénk lett annak ellenére, hogy a büfét már zárva találtuk. Lefelé ismét a fénysebességnek kellett volna következnie, de ez a 30%-os lejtőn egyenlő lett
volna a halállal, így izzó fékpofákon szenvedtük magunkat hosszú percekig. Később már gurulhattunk egy gyönyörű szurdokon lefelé, bár a kavicsok, kidőlt fák, elénk mászó milka bocik miatt vigyázni kellett egy csöppet. Több mint fél órát gurultunk egy árva, huncut, tekerés nélkül. Jani már unta is, állítása szerint. Én nem. Reggelig elgurultam volna bár…
Mire leértünk ránk sötétült. Lámpafénnyel omoltunk Bad Ischl lábaihoz. Valahogy visszataláltunk, mert ekkorra már a 100 km béklyót kötött lábainkra, és idegpályánkra egyaránt. Elkábultunk az egész napos folyamatos élmények feldolgozásától.
Zárszó? Nem, nem, nem!!! Fél év telt el, de még mindig nem találok szavakat…
A Salzkammergut 1. napjának hihetetlen sikerét –magam sem értem okát- meglovagolva a 2. nap történéseit is közkinccsé teszem már csak azért is, mert oly tartalmasra sikerült, melyről nem beszámolni még én is bűnnek érezném!
Mivel az 1. nap felhőszakadással zárt, félve nyúltam az ébresztő óra gombja után remélve csak, hogy az esőzóna elvonult már. Úgy aludtunk egyébként, mint a medve. Mélyen, hosszan, büdösen…
Na jó, büdösen nem, mert csodálatos apartmanban pihentünk minden extrával ellátva, így a forró vizes frissülés reggel sem maradhatott el. Szerencsére az eső már nem esett, sőt, a napocska mintha ki-ki pillantgatott volna. De nem.
Mindenesetre délutánra már ígérte a napsütést s hogy nem esőben vágunk neki pont megfelelt nekünk! Terv szerint 10km irány észak, majd a Weissenbacher úton Attersee. Ezután a tó körül órajárásával megegyezően egy nagy kör, és végül hegymászás a Schwarzerseeig és később Bad Ischl-ig, Sisi kedvenc nyaralóhelyére, illetve a szállásunkig s nem tovább. Nagyszabású terv annak ellenére, hogy igazi turistacsalogató nevezetességeket adó útvonalat nem jegyez.
Jegyez viszont hihetetlen látványt, hangulatot, felejthetetlen élményeket. Főleg úgy, hogy kivételes társasággal vágtunk neki. Már a reggeli villanygyújtásnál nevettünk nagyokat, de később sem adtuk alább, igaz az első emelkedő láttán a mosolyt inkább a kín szülte, mint az örömujjongás… Nem volt olyan vészes egyébként, de egyértelműen szelídebbre emlékeztem 2010-ből. (Igaz, akkor pont fordított volt az irány…)
Fent –már az átbukás után- én lemerészkedtem a murvás bicikliútra, mert tapasztalatom szerint ez a tuti. Mondjuk rögtön majdnem elestem (el is ment a kedvem kissé), de később a kinyír-kanyar, kis függőhidak, folyó melletti murvás csapások visszahozták életkedvemet. Kicsit el is érzékenyültem, még talán 1-2 örömujjongás is elhagyta számat.
Ma sem értem okát, de csupán Bandi csatlakozott hozzám egy rövidke időre. A többiek az aszfalton és a nulla élményt adó „semmiben” gurultak a tóig.
Lent aztán faggatni kezdtek. Arcomra minden írva volt, mégis regélni kezdtem mesés utamat murva-halállal átkozó vasorrú boszorkákról, meseszép mezítelen leányokról, akik fedetlen kebellel omoltak ím elém, s még számtalan egyszerre szép és megdöbbentő történésekről, melyek fentről az Attersee partjáig reám találtak. Döbbenet ült arcukra, lábukban jottányi erő sem lakozott tovább… inni kellett nem volt mese, de… a kocsma még zárva. A hangos zokogást csak úgy tudtam elkerülni, hogy a szomszédos Unterach falucskát jelöltem meg első sörözésünk helyszíneként. Igaz, ahhoz még tekerni kellett 8-km. Nem tűnik soknak, de akit a sörbuborékok játéka jobban lenyűgöz, mint egy alpesi tó fodrozódása, annak bizony a 8 km maratoni táv!
Már ott ültünk. Ittuk a sört. Az alkohol szagát vitte az atterseei lágy, keleti szél. Én valahogy egy friss, meleg almás pitére is rácsavarodtam, s ha jobban belegondolunk ez a becsületünket is hivatott volt megmenteni, hiszen az alkoholisták nem szoktak almás pitével zárni! Vagy de? Igazából nem tudom. Nem vagyok alkoholista! Vagy az vagyok, csak tagadom! (Minden alkoholista tagadja, hogy az lenne.)
Mindenesetre a fogyasztás után néhány perccel (de nálam általában már a fogyasztás alatt is jelentkezik) olyan szédülés kerített hatalmába, hogy otthagytam asztaltársaimat, s a gyönyörű Attersee partjáig vonszoltam magam. Gyors fordulat következett agyamban. Hirtelen már nem szédültem, aztán meg megint. De most már a látványtól! Jó volt ez a frissítő, álomszép alpesi panoráma a nagy „mélységgel” előttünk.
A városkában megálltunk még egy párszor, nem nagyon akart tovább engedni, de nekünk, ha a szívünk szakadt is meg, indulni kellett.
Innen aztán vadregény kezdődött!
Az első 4 km-t még a tó mellett futó főúton, majd arról balra felkanyarodva az R1 névre keresztelten látvány bicikliúton tettük meg, egészen a tó északi csücskéig. Kinyír-kanyar, de szinte végig emelkedővel. Néha még toltuk is, annyira! Már csak Seewalchennél engedett a szorításból, ahol vad vágtával omoltunk a nagy magasságokból a tószintjéig.
Nem tudom tagadni, hogy gyönyörű 25km volt. Az égen még csúnya szürke felhők cikáztak indulásunkkor, de mire a tó északi pontjára értünk már tisztult és néha-néha kisütött a nap is.
A fürdésnek kellett volna következnie tehát alapesetben, de az ebéd ideje is eljött s tele hassal hideg alpesi tóba mégsem merészkedik a hozzánk hasonló emberfia.(Nem beszélve a sziszegő hattyúkról) Meghagytuk tehát Steinbach-ra. Odáig már úgysem volt sok hátra, meg aztán a napocska egyre jobban sütött, emelkedett a hőmérő higanyszála is rendesen. Ez az alsó rész is hihetetlenül szép, először az úton kell cikázni, majd 5 kilcsi után leválasztott területen haladt a gép az út mellett. A fürdőhelynél szinte a bicikliről ugrottunk az Attersee addigra már termálvízzé melegedő habjai közé. Na jó, nem volt annyira meleg, – Bandi órákig akklimatizált – de a végén vígan integettünk nyakig merülve benne a Titanic kisöccsének.
Itt – miután jól kiáztattuk micsodánkat – komoly döntést kellett hozni, úgyhogy az első kocsmáig gurultunk! Mikor már bennünk volt a szesz s a bátorság újult erővel köszönt, mind a négyen az eredeti terv mellett ragadtunk lándzsát.
Elviharzottunk Unterburgauig és egy huszárvágtával nekimentünk a hegynek… Szó szerint kell érteni, mert a 35%-os gorzadájon paripáink iszonyú prüszkölésben törtek ki, mid csak lefelé akarta venni az irányt! Toltuk tehát úgy ¾ órát felfelé. Fentebb már csitult, a fennsíkon kellemessé vált – Raga és Jani köddé – lefelé meg egyenesen élvezetessé. Annyira, hogy a Schwarzensee-nél inni kellett megint, nem volt mese. Mondjuk én levest ittam, s még talán Bandi is, a többiek a szokásos sörrel nyomták a tyúkhúslevest…
Mi voltunk az utolsók nagyjából, embert már nem nagyon lehetett találni. Mikor már a has tele lett, vízkészletünk ismét elérte a minimum fölötti szintet nekivágtunk az utolsó szakasznak.
Szerencsére innen már nem nagyon volt hazáig 15%-tól kevesebb lejtés, így haladtunk szépen lefelé.
Már Bad Ischlben jártunk, – valahol a külvárosi részen- mikor hirtelen a nagy semmiből egy falunapi mulatságba csöppentünk. A félórás száguldás pont jó indok volt az ismételt iváshoz, meg aztán ilyet nem mindennap lát az ember, gondoltuk benézünk, osztjuk az észt. Minden volt, mint a búcsúban: nagy sátor, sramli, sok jó ember kishelyen, jó kedv, zene, mulatság. Megálltunk, bementünk. Olyan füst volt bent, hogy majdnem eltévedtünk, de leültünk. Fuldokoltunk, a nagy füsstől nem láttunk. Ők sem láttak. Vártunk, de nem sokáig. Felpattantunk, köhögő rohamot leküzdve hazáig gurultunk.
Pont kezdődött az esti meccs. Futottak, lőttek, hangzavar, zúgott a taps… Raga úgy ahogy volt ledőlt az ágyra és már aludt is. Én – már lezuhanyozva, átöltözve – félálomban teljesen biztos voltam benne, hogy nekünk szól a taps, hogy mai teljesítményünket ünnepli a tömeg!
Aztán befordultam a fal felé, mosolyogtam egy nagyot, hirtelen újra biciklire pattantam s Unterach felé véve az irányt az aznapi 2. álom következett…
Már pakoltunk a garázsnál. Odajön egy fószer és érdeklődik:
„Hová mentek ennyi cuccal, bicókkal srácok?”
„Salzkammergut!” – jött a gyors, egyszerű és büszke válasz.
A manusz fél percig rakosgatta a szót ide-oda, nem nagyon tudott vele mit kezdeni, aztán már mikor kellemetlen volt a csend végül megszólalt: „Horvátország? Szép hely!”
Gyakorlatilag mindent én intéztem. Szállás, autó, útiterv, lelkesítő emailok, mindent. Nem volt nagy teher, de el tudnám viselni ha nagy lenne, akkor is. Sőt, azt vettem észre, hogy igénylem is… Tudom mit szeretnék, tudom mi a jó nekünk és ha én intézem nem szaladhatunk bele meglepetésekbe. Legalábbis nagyon kevésbe. Most például nem volt egyetlen egy sem.
Négyen voltunk. Pont ideális létszám egy ilyen időtöltéshez. Kiváltképp, ha ilyen társaság van. Ügyesek, okosak, szórakoztatóak.
Előzetes programként a nulladik napra utazás volt betervezve. Az is lett belőle. KB-BP-Hegyeshalom forgalom nélkül-GM-BI.
Semmi extra a nagy melegen kívül. Illetve de. Már Gmundennél jártunk és a következő mondat hagyta el a számat:
„Srácok, most olyan látványt varázsolok szemeitek elé, melyhez hasonlót még nem láttatok! A LÁTVÁNY akkor kezdődik, mikor azt mondom, hogy MOST!” Volt nagy hüledezés, mosoly az arcokon. Azért szerencsére társaim voltak már olyan helyeken, melyek örömkönnyeket csalnak az ember szemébe, mégis.. Ez a látvány évek múlva is ott van előttem, s én nem tudom egyelőre mással kicserélni az első helyen, ha rangsort szeretnék állítani. Szóval Gmundennél végre lejöttünk a pályáról és a 145-ös számú úton a tótól 600 méterre egyszer a semmiből előjött a kép! MOST, MOST, MOST kiabáltam és ámultam én is a többiekkel együtt… Előttünk lent a Traunsee déli irányban hosszan elnyúló ékessége, fölötte a Traunstein parancsolóan, a tavon vitorlások, a mélység-magasság gyönyört varázsoló látványa. Nem lehet ettől szebbet festeni sem. Csönd volt, senki nem szólt semmit. Én csak vigyorogtam. Tudtam, hogy beletrafáltam. Pont a közepébe!!!
Bad Ischlben foglaltunk egy minden igényt kielégítő tágas apartmant. Sisi kedvelt helye volt ez a város, s hogy szeretjük, ez is közrejátszhat. Volt szépérzéke császárnénknak ugyanis.
És akkor az első napról röviden.
Mivel derűre ború szokott jönni, a meteorológia szerint első nap délután 5-kor jön a zuhé. Na ez az infó ahhoz jó volt, hogy reggel 5-kor ébresztőt fújtunk illetve hogy az 1. és a 2. napot megcseréltem. Gyors és kiadós reggeli következett, majd fél 7 előtt nekivágtunk az ismertnek. Legalábbis nekem az út 80%-a ismert volt, de az igazsághoz tartozik, hogy évekkel ezelőtti érzés lakozott szívemben, egy update feltétlenül hiányzott!!!
Hihetetlen, meseszerű, tökéletes ami így először eszembe jut. Traun, Offensee körbe, fürdés benne, száguldás lefelé, Ebensee, Langbathseen (nagy, kicsi), fürdés benne, száguldás lefelé, Traunsee panorama strasse, szabadstrand, Schloss Orth, Gmunden, friss eső, nagy eső, ÖBB, Bad Ischl, 98km jó nagy szintekkel.
A terv sajnos nem lett 100%-ban teljesítve, mert a villámlás a Traunstein alatt megzavart bennünket, de legalább legközelebb is maradt egy teljesítendő feladat!
Jani Gmundenből visszaindult bicóval egyenesen a villámokba. Nem igazán értettük, de ha menni akart hagy menjen-gondoltam. Ebenseeben agyonázva csatlakozott hozzánk a vonaton…
Bad Ischlben már nem esett. Begurultunk a szállásra, pihi, foci EB nézés vette kezdetét mire jött a nagyobb zuhé megint. De akkor már eshetett!
De hogy tartalmasan teljen, vettem reggel egy fürdősapkát a peschierai kempingben. Sok értelme nem volt a Garda-tó partján – gondolhatná bárki -, de ez tévedés. Ráadásul nem is passzolt kocka fejemre, de legalább drága volt. Persze ha már voltam olyan hülye hogy megvettem, ki kellett próbálni, nem volt mese. Hogy számoltam volna el magammal itthon ha egy 4 csillagos kemping 3 édesvízi medencéjében nem kápráztatom el az összes 18 és 25 év közötti bombázókat hátraszaltóim tucatjaival…
Five.six, five.seven, – hallottam már a mélyből felfelé törve (nem lehetett tehát tökéletes), küzdve a gravitáció és a felhajtóerő különös egymást kioltó ereje ellen dacolva s eközben arra gondoltam, hogy miért nem a tóban áztatom magam?
Aztán, már a lubickolás után a Garibaldi sétányon betekertem a városba. Végre saját közegemben éreztem magam. A tegnapi „majdnem százas” azért néha összeakasztotta lábaimat, de a látvány doppingolt annyira, hogy boldoguljak. Peschiera gyönyörű. Virágba borultak a pálmafák, a „ladikok” hosszú sora himbálózva terelte el gondolataimat olyan tájakra, ahol szebben szaglik a virág. Boldogságot és szabadságot éreztem. Lehetséges egyébként nem New Yorkban érezni szabadságot? Vagy ez lehetetlen ?…Vagy Pescierát New Yorknak hívják? Vagy?
A várfallal körbevett szigete összes hídján általmentem. Az összes utcát béjártam. Az összes kilátón kiláttam. Láttam az isteni bölcsesség megnyílvánulását, de menni kellett, végtére is a tenger is szolgálhatott volna különösebbnél különösebb élményekkel, ha jó kedvében találunk reá.
Az időt? Persze. Nagyon szívesen visszatekerném, nem tagadom…
Már Gradóban voltunk. Először jó választásnak tűnt. Olyan kékeszöld színnel tündököl a térképeken. Egészen elvarázsolja az embert. Van benne valami különös, izgató, vonzó. Ráadásul minden egyes évben terítéken volt már. Láttam előttem gőzölögni, szakálka nyakamban, kés és villa villant, aztán a kóstolás előtt az álomszerű remények riadt mátkapárok képében szálltak tova.
Talán a nagy várakozás tehette, hogy most mégis felemásra sikerült a találkozás. A városka gyönyörű. A sikátorok, a szűk kicsiny utcák, a jellegzetes ablakok, házak egészen elvarázsolták lelkemet. Tekertünk mi „nagyok” végig-hosszig, „páváztunk” itt is ott is, de az a jesolói feeling nem akart az utunkba akadni sehogyan sem.
A kempingünk egyébként szép volt. Dimbes-dombos terepen, szép nagy fákkal teletűzdelt 70 négyzetméternyi számozott területekre osztva sorakoztak a jobbnál-jobb helyek. Le is foglaltunk egy akkor még szupernek tűnő szűz területet. A gondok akkor kezdődtek csupán, mikor kiderült, hogy 50 méternyire egy szállodát építenek olyan balkáni stílusban setén-sután, ráadásul hétvégén is dolgoztak ám ütve fúrót nyomva agyunkig felfelé. Na jó, annyira nem volt vészes, csak ha szieszta idő van a marha meleg miatt, inkább hallgat az ember sirály éneket, esetleg a hullámzó tenger moraja is jobban megnyugtat, mint a teherlift zaja.
És a Tenger? Hallom türelmetlen kérdezőm. A Tenger? Ezen tájékán a világnak csalfa Tenger lakozik ám. Lápos terület lévén a víz több száz méterre húzódik vissza csak úgy szempillantás alatt akár. Volt, hogy 10 napi hidegélelemmel indultunk Pisti barátommal nyomát kutatni mire 1000 méter után rátaláltunk. Nem viccelek. Tényleg így volt. Az áramlatok úgy röpítenek, szárnyashajónak érzed magad, s ha nem vigyázol, hamar Kurityánban találod magad, ahonnan visszatalálni nem egyszerű mutatvány.
A vihar már csak hab volt a tortára. Történt, hogy Attila szokásos egyenlítő átbiciklizését teljesítette, mikoris kétségbeesett palackposta üzenet érkezett a láposon át: „ Amikor a villámok cikáznak, s a mennydörgést hallom a szívemben – gondolok rád újra meg újra…” –Jé, ez az egyik versem első sora. Úgy látszik egy kicsit elkalandoztam…
Szóval vissza a sztorihoz: Ez állt a palackban: „ Akinekkedves,mentseazéletétstophatalmasviharbanállokstop mamárnemzuhagyzokstopkicsitfelvagyokfújódvastop!”
Kétségbeestünk. Nagy félelmünkben elnyaltunk egy fagyit a kiszáradt tengerfenéken… Aztán fényképeztük hogyan tör ránk a cudar „halál” villámok képében. Már csak akkor szaladtunk, mikor vízszintesen esett az eső és 200 km/órás szél sodort eltorzult arcú gyermekes anyákat elénk. A sátram a terhelés alatt egyszerűen kettétört, Pistié fél méteresre zsugorodott és ömlött rá a jéghideg eső.
Nem kellett napokat várni, a jégkocka is megérkezett…
Olyan világvége hangulatban röhögtünk nagyokat, de őszintén mondom, hogy ekkora vihart még nem pipáltam. Később, már az újraszületés után elmentünk a palackposta szerzőjéért, megmentettük, és ennek örömére egy nagy pizza is lecsúszott, melyet Gradó legszebb pincérlánya szolgált fel mosolyogva.
Másnap még áztattuk micsodánkat, majd élmények garmadát cipelve hazáig vontattuk magunkat kacagva!
Videó:
A leérkezés kissé kalandos. Alig találunk helyet, illetve egyáltalán nem. Legalábbis itt északon, mert az alagutak után, a 35%-os meredély alatt végre szabad a hely nekünk. Gargnano előtt, és a kivi fák között vagyunk. Később fedetlen kebellel a hullámokba vetjük magunkat. A kikeléshez sem állunk messze, mert Pityu habozik. Lúdbőrözik a lába…
Ilyet se láttam még, de gyorsan túlteszem rajta magam. Az üldözésen már nehezebben…Hajós üldözést nem láttam még ugyanis! Mikor „lánykoromban” bicóm nyergében engem üldözött egy 5 személlyel megterhelt rendőrautó s vágtak elém csikorgó kerékkel, nyílt a 4 ajtó egyszerre – mint a filmeken -, s felajzott lőfegyvereket szegeztek 4 felől homlokomhoz nem cidriztem így. „Csak úszni indultam!” – védekezett később Pisti bilincsbe verve. Na de a bójákon túl a cápáktól hemzsegő Garda-tó veszélyes! Tábla is figyelmeztet rá! Mondjuk ezt később tudtuk meg mi is.
A nagy izgalmak után elindulunk vissza az alagutakon át Riva felé, de az első sötét lukban dugóba kerülünk, így a hegyek felé rövidítünk (?!#&@;>*) A kilátásra nem lehet panasz, s mivel önbizalmunk is itt éri el aznapi maximumát – valahol már Kurityánhoz nagyon közel – lekerülnek a biciklik is. Egy ideig béke honol. Döngetünk lefelé, élvezzük a szabadságot. Aztán az egyik kanyar után hirtelen megindul felfelé az út. Nem várt fordulat ez, mint derült égből a villámcsapás. Mintha falnak mennénk. Újratervezés, rászámolás. Pityu szemei forognak is, mint a félkarú rabló szimbólumai egy jól sikerült pörgetés után. Nem nagyon tudja a helyzetet kezelni, zihálni kezd, nézeget hátrafelé egyre sűrűbben, mert ekkor még ő halad a mezőny előtt! Persze hátul mi is bajban vagyunk, mókuskeréken pörgetünk, s bár vicsorítunk, élvezzük a szép látványt, mi itt minket fogad. Aztán végre – a cérnaszál szakadása előtt – ismét gurulunk…
De megint nem sokáig.
És ekkor az első felfelé induló kanyarhoz érve majdnem eldobom a gépet alólam! Pityut látom a fákon át vezetni paripáját maga mellett, s mikor meglát, nyeregbe pattanva hajlítja a fémet kétségbeesve… 10 méter múlva már én megyek elől. Látom rajta, hogy syntax error, kék halál, teljes motorcsere. Igaz, már én se bírom sokáig. Amikor 2 kanyar múlva feltűnik egy 17%-os tábla mintha hátba szúrnának, de a büszkeségem nem engedi összeakasztani lábaimat. Még 1 kilométert teszek meg a gépen élet és halál között, mikor feltűnnek a többiek (persze már mindenki az autóban zihál).
Rivából vissza már csak Attila nyomja. A tó körbebiciklizése lebeg lelki szemei előtt. Mi addig pótoljuk a kalóriát hatalmas pizzákkal, majd ráeszünk néhány gombóc olasz fagyit. Este nagy hahota és tanulva mai hibáinkból eldöntjük, holnap be kell szedni az EPO-t , nincs mese…
Tutti, frutti, karamello! Kicsiny pillantás, száj becsuk, szem kinyit. Hol is vagyok? Mennyi az idő? Hát még a szúnyog! És egyáltalán! Gondolkozom, aztán zipzár felhúz, orrom kidug. Alszik még a táj, de legalább wunderschön wetter fogad. Örülök és már tiszta arccal paripámra pattanok. Gargnano a Garda-tó Ny-i oldalának geometriai középpontjában helyezkedik el. A kemping hangulatos, közel a víz és az apró kavicsos part kifejezetten kedvez kissé elkényelmesedett lelkületünknek. Csupa jó dolog, és most pont erre a kényeztetésre vágyunk. Szóval paripámra pattanok. Hálás teste dorombol alattam s mintha rá öntöttek volna olvadok szempillantás alatt eggyé a fémmel. Az országúton sehol senki, így angolosra véve a figurát egy ideig a baloldalon halad a gép. De itt ezen a kicsiny zeg-zugon jobb lesz talán lemenni, be egyenesen a falucska szívébe. A főtér gyönyörű, de kihalt még. A mély csendet csupán fényképezőm kattogása töri meg egyre sűrűsödő periódusokban. Mert a Napocska sugarai éppen törik át a horizonton bukdácsoló fátyolfelhők tucatjait. Sokáig időzöm itt tehát. Aztán ahogy az árnyék nőni kezd, húzok haza, a fiúk rám meg ne orroljanak.
Már finom kenyérrel tarsolyomban állok ismét a kivi fák előtt. A skacok éppen a sátrakból kászálódnak ki, elgyötört ábrázatuk elriaszt kissé, de a mai programra gondolva lelkem gyorsan megnyugvást talál. A gyomrom viszont éppen ellenkezőleg. Egész éjszaka nem ettem semmit! Ráadásul ez a reggeli félmaraton felzabálta a tegnapi pizza jelentős hányadát. Pótolom tehát. Kicsivel később a fiúk bicóval balra el, mi Janival ketten maradunk és fedetlen felsőtesttel a parton órákon át hódítunk vadul. Később egyszer, de akkor biztosan végre mi is elindulunk. Sirmionéba hajszálpontosan 1 órakor pm érkezünk. Nem mondanám gyönyörűnek. Szép és érdekes, de most legkevésbé ez a téma. Baj van. Ati egyedül érkezik. És a többiek? Néma csend, majd mennydörgés hallható mindenütt. Aztán 1000 évnek tűnő néhány perc után hirtelen, kiket halálnak halálával hittünk hitehagyottan haldokolni, ím ép testtel megjelennek. Szemünkbe könny szökik és némi ütésváltás után már ismét ”kéz a kézben” isszuk a Garda-tó partján megérdemelt söradagjaink. Vizes gatyával asztalunknál egyedül Attila ül, okát Pityu a videón bravúrosan fejti meg, de hamar szárad a gönc a meleg miatt.
Később a Gardaland köszön.
Vissza már én is gurulok megint, felderítve egy régi várromot, és bejárva DNy-i szegletét imádott tavunknak. Este ismét tóparty, csevej következik. Tulajdonképpen az egész kemping minket figyel, de mi örömmel halmozzuk el holland barátainkat mindenféle földi jóval itt.
Másnap, másik part. A vonatról szerencsére lekésünk, így felfelé indulunk a szamarakkal. Hatalmas forgalom. Fogjuk fejünket. Az álló kocsisorokat vagyunk kénytelenek előzni balról, jobbról. Őrület mi itt fogad. Olyan káosz kerít hatalmába, hogy Pityu megfejel egy szélesebb visszapillantó tükröt. Szétrepült darabjait félve adogatná vissza, de erre aztán végképp nincs időnk…Mennünk kell tovább. A Lazisei vár zsúfolt, nem időzünk sokat, és innen már a forgalom is elül. Kajálni is tudok, így visszatérhet belém a lélek. Gardánál fürdés, majd innen már az Édenben gurulunk tovább fölfelé. Szebbnél szebb részek másznak bele technikáimba. Tátott szánkba a sült galambok csak úgy repülnek. Kajával innen már nincs gond tehát. Fent északon Ati elszavalja ünnepi monológját. Ő az egyetlen, aki körbetekerte a tavat, ezért úgy döntünk – hosszú huzavona után -, hogy jutalmul áttekerhet velünk a nagy hágóúton egészen Rovereto-ig. Pityu itt is bedobja a törölközőt, de a tetőn már az én térdeim is leamortizálódnak. Még szerencse, hogy innen felfelé tovább már út nem vezet. A hazafelé vonatozás egészen élvezetes…lenne, amennyiben…de mi „A”-ból „B”-be utazunk, a jegyünk viszont pont fordítva szól. Szerintem nem nagy baj, ám kalauz bácsink 10 perc alatt pokoli mélységekbe tornázza magát emiatt. Veronában már megőszült fejtetővel terelget bennünket a vonatról lefelé. Az amphiteatrumot körbetekerjük a vihar előtt, s gladiátorokként szállunk ismét vonatra.
„Otthon” víg dudaszó és a szerelem hírnöke fogad.
(Aznapi álmaimban a Garda-tó lassú, halk hullámait, Tengerünk vad morajlása váltotta fel. S mintha megéreztem volna, mert alig 2 nap múlva a vad morajlás, a káosz, a világvége nemcsak alulról, de fölülről is megérkezik majd…)
Videó:
A nyár kellős közepén jártunk, az „orrvérzés” meleg gyötört hetekig, így –gondoltam- egy fürdőgatyában is elég lesz elindulni a Garda tóhoz. Aztán ahogy az lenni szokott ilyenkor, indulásunk napján markáns hidegfront jelent meg a nyugati végeken mázsás köveket aggatva nyakamba. Gondolkodóba estem mit lehetne tenni. Mivel az útvonal megálmodója én voltam – úgy megszokás gyanánt –, nagy agytorna vette kezdetét kigúvadt szemekkel és a google térképet összehangolva az időjárás jelentés percre pontos állapotával próbáltam közös nevezőre jutni…hiába. Aztán újra kezdtem, de mindhiába…A markáns hidegfront annyira markánsra sikeredett, hogy egyedül Japán és Ausztrália jöhetett szóba, ha a napos órák számát mondjuk 5 fölött szerettem volna tudni utazásunk hetén .
Nem! Oda talán jövőre majd, most a Garda tóhoz vágytunk tekerni – minden körülmények között!
„Ati, nem érzem a meggyes pite illatát, mint a múltkor!”- mondtam szemrehányóan már valahol Pesthez közel.
„ Inkább ne firtassuk! Kicsit változott a helyzet otthon…” –mondta, és én nem is firtattam tovább. Inkább odaképzeltem omlós mivoltát imádott édességemnek orrom elé és elidőztem látványán csukott szemmel egy kicsit. „Mit szóltok egy röpke pihenőhöz az Auchan-ban? Veszünk a stadtschlaidingieknek valami ajándékot” – váltott témát drága barátom és ebben a pillanatban már ki is csusszant a fehér porcukorral lehintett piciny szelet virtuális kezemből.
Persze, hogy italt vettünk. Hagy vedeljenek. Viszont csodaszép, nyújtott nyakú díszes üvegben aludta mézédes tiszta álmát a 3 liter badacsonyi nedű. Feldobtuk a cuccok tetejére (hátha eltörik), aztán dübörögtünk tovább nyugat felé.
„Mit mondtál, hol fogunk aludni?” – kérdezte Pinyó, mert a GPS még Kurityánon állt, előző vadregényes utunk célállomásaként, így pöttyinteni kellett néhány gombon, nehogy leszaladjunk a térképről véletlenül.
„Sé” – válaszoltam teljesen közömbösen és közben a Turul madarat sasoltam jobb felől Tatabánya fölött, mert bár sokszor láttam már, úgy látszik mindig meg fogom nézni, ha erre járok.
„Tes Sé k?” – kérdezte Pityu, mert valószínűleg neki nem volt olyan természetes, hogy van kicsiny hazánkban olyan falu, mely csupán 2 betűből áll.
„Jól hallottad! Sé! Sándor Éva. Két betű. Sé. Ja, és Charlie Panzió!”
Néhány csendben eltelt másodperc után megelégedett „Megvan!” következett, és én nem tehettem mást, lágy, elfojtott mosollyal konstatáltam, hogy vannak még csodák…
Már Sében voltunk. A Charlie Panzióból ínycsiklandozó illatok lengték be az egész falut, de mi – az idegenek – nem találtuk egyelőre.
„Gyerekek, a kocsmában csak tudja valaki merre találjuk!” – próbálkoztam valami ötlettel előrukkolni. Tudták is. Ha nem kanyarodunk le a főútról, 200 méterre meg is találjuk. Persze így sem dőltünk kardunkba 2 okból. Az egyik, hogy nem volt nálunk, a másik, hogy ebben az esetben annak a valószínűsége, hogy a Garda tavat 2 nap múlva elérjük, exponenciálisan csökkenő tendenciát mutatott volna.
A Panzió fantasztikus. Ha nem recsegne az ágy, egész jó osztályzatot adnék. Az egész első emelet a miénk volt egyébként. Igaz, Ariadné fonalát gurítani kellett a folyosón rendesen, mert anélkül visszatalálni az éttermi részhez nem volt lehetséges. Ettünk, ittunk, rábeszéltünk az adatrögzítőre, aztán mivel „Túr a franc” volt, kapcsolódtunk a TV-re csukott szemmel. A spanyol ikon nem szedte be aznap az EPO-t minden bizonnyal, mert még a nyaka is vérzett, mégsem ő ért fel a hegyre először. Mosolyogtam rajta egy kicsit és a kommentár aranyköpésén morfondírozva estem mély álomba…az első ágyrács reccsenéséig. „Mert ugye tudjuk, szódavízzel nem lehet a hegyre feltekerni!”
Reggel benne voltunk a hidegfrontban. Ez a tény a késői lefekvéssel, a recsegéssel és a korán keléssel kissé sok volt egyszerre, de a duzzogáson kívül mást nem tehettem. „Meg nyaralunk, ugye!” – mondogattam úgy gondűzőnek egészen a stadtschlaidingi teke burgyingosig. Körülbelül tízszer, ha elismételtem, mert hamar odaértünk. Kellett is iparkodni, hiszen miattunk nyitottak ki 1 egész órával hamarabb. 7.50-kor már a pályán voltunk. A hivatalos nyilatkozatok megtétele a meccs előtt megtörtént, aztán már az éles dobások előtt néma csend honolt és Ati nekilódult…Kilenc…Jött Pisti:kilenc…Én se maradhattam le: kilenc…Ragának is ennyinek kellett volna lennie, de ekkorra már oly mértékű feszültség lett úrrá rajta, hogy a 7 megállította. A következő sorozatról meg inkább nem beszélnék.
Már fél tíz volt, itták a fiúk a söröket és bosszankodtunk, hogy lehetett volna ez több is… Aztán elköszöntünk és robogtunk az esőben Klagenfurt felé.
De nem sokkal ezután az aznapi első csoda megtörtént velünk…
Hirtelen vakító napsugár szökött be a szélvédőn keresztül a semmiből, mosolyt varázsolva a tekétől és az esőtől egyaránt elcsigázott ábrázatunkra. Egyre többet tapadtunk az ablakokra, mert ez a szívderítő idő még szebbé tette az egyébként se csúnya Graz-Klagenfurt közötti erdős, hegyes vidéket.
„Szerintem cseréljünk, mert mindjárt bealszok!” – Attilának ez az őszinte megnyilvánulása a kormány mögött tetszett nekem, mert szó mi szó, még nem volt kedvem meghalni. Megálltunk tehát egy pihenőhelyen, s ha már itt voltunk felmásztunk egy 10 méteres kilátóba csodálkozni. „Jani, te nem jössz?” –kérdezte Pinyó, mert Cigány aggódva vizsgálgatta a tartószerkezet stabilitását…”Az első szintig talán felmegyek.” – hangzott bizonytalanul. Mivel hősünk tériszonya a 2 évvel ezelőtti állapotokhoz képest hihetetlen mértékben javult, tanúsíthatom, hogy ez megtörtént. Tovább azonban mézes madzaggal se tudtam felcsalogatni. Talán ha a 20 literes vörösboros kannát viszem magammal érek el jobb hatásfokot, de az lent maradt…Fent megcsináltuk a „csúcsfotót”, aztán már kisgatyában vágtattunk egészen a Wörthersee-ig.
„Gyerekek, nagyon szép helyen vagyunk!- Jani a kempingben már elemében volt. Mire mi a sátrakat felállítottuk, ő már 42-ször zuhanyozott le. Nem is csodáltam egyébként, mert hihetetlenül jó idő volt. Párás, fülledt meleg levegőt kavart a szél. Egy szál semmiben ültünk a kempingszékekben kacagva míg megebédeltünk, aztán végre nyeregbe pattantunk és megkezdtük a tó körbebiciklizését a keleti csücskétől az északi oldalon, bicikli úton végig.
Krumpendorf, Goritschach, Pörtschach, Töschling, Saag és a végén a csodás Velden. Mindegyikbe begurultunk, néhol sebesen, máshol tolva is, de bejártuk őket. Velden déli oldalán beültünk fél órára italozni kicsit, mert szomjasak is voltunk, pihenni is kellett, meg az első ijesztés is megérkezett eső képében. Szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy is ment. Mária Wörth előtt aztán nem tehettünk mást, fürdésre került a sor. Volt ki Ádám kosztümben, mások fecske alsót is viseltek kétségtelen. Wörthnél hágót másztunk, Janit feltartotta egy Ferrari, jött a nagy eső, csorgott rólunk az izzadtság és az esővíz keveréke…
A kempingbe érve azonban az eső alább hagyott, majd elállt. Jó jelnek ítéltük és lezuhanyozás után, átöltözve vacsorázó hely után néztünk. Szerencsére az első bepróbálkozásunkat Gáborunk rövidnadrágos megjelenésének köszönhetően nem kísérte siker, mert szerintem túl puccos volt az a hely. A sok fehér szín oly mértékben megzavart egyébként, hogy forgott velem az egész világ. (De ha jobban belegondolok, mégis a bortól lehetett talán…)
Már a pizzériánkban ültünk. Idegenforgalmi látványosságként vittük a prímet. Olyan jó hangulatban mondtuk adatrögzítőre az aznapi dolgainkat, hogy a munkavédelmi szempontból kritikus 85Db fölötti hangzavar miatt füldugót osztogattak asztal szomszédainknak…Egyébként a pizzákat az orrunk előtt készítették, így láthattuk a tésztadobálástól kezdve a feltét ráhelyezésen és a sütőkemencébe rakáson át az asztalunkra helyezésig. Hihetetlen nagyok és ízletesek lettek. Ráadásul háborgó nyomromra áldást jelentett Őnagysága, s mikor már a bendőben lakozott, nem is kiabáltam annyira. Később fájó szívvel köszöntünk el, búcsúfénykép is született, és Attila békára lépése előtt még az Arsenal panorámás busza állt be a „Fehér Lepel” elé s minő meglepetés, a spanyol rövidgatyás suhancok bevonulhattak a nagy fehérségbe fennhordott orrokkal (Fene a pofájukat). Persze ekkor már nem bántuk a dolgot. Sőt. Olyan jól sikerült ez a nap, hogy még a kempingben is kurjantgattunk vadul a holland lakótársaink legnagyobb bánatára…
Reggel már megint benne voltunk…
A szakadó eső és a gyomorsav túltengésem miatt nem nevettem úgy, mint előző este. „Uraim, mit lehet ilyenkor csinálni?”- kérdeztem kiszólva az éterbe.
Rövid csend után meg is jött a helyes válasz, de Attila bajaim első felére tudott csak megoldást találni: „Gyors kipakolás az autóba, a sátrat úgy ahogy van a mosdórész fedett része alá vinni, letörölni, elpakolni, aztán elindulni!” Na ezt annyira jól sikerült megvalósítani, hogy a „sült galamb a számba röpül”-höz szokott angol ficsúrok tátott szájjal nézték végig mozdulatsorainkat. A Menő az ötletéért járó gratulációt sajnos nem tudta „bezsebelni”, mert röviddel akciónk után már úton is voltunk.
A Dolomitok következtek. Az első terv szerint megmásztuk volna a Mauria hágót, de az eső miatt erre nem kerülhetett sor. Fent azonban már mintha nem is esett volna. Később megebédeltünk és mivel a has tele volt, az idő javult, egyszer csak a bicókon találtuk magunkat. Sajnos bicikli út nem volt, így a tömött autósorok közé, mögé, mellé kerültünk, de nyomtuk tiszta izomból. Szép volt egyébként az út, hatalmas hegyek mindenfelé, vízmosások, vízesések, völgyek, szurdokok, alagutak…és itt álljunk meg egy kicsit. Az elsőn (1200 méteres) valahogy átevickéltünk a szalagkorlát és az alagút fala közötti fél méteres párkányon, de a másodiknál már a polizia fogadott. Na –mondtam magamban- itt fizetünk, nincs mese. Legnagyobb meglepetésemre azonban mutogatta Colombo főhadnagy, hogy arra fel, kerülve kissé jobbak lehetnek túlélési esélyeink. És tényleg. Ráadásul a jó dolgok (látvány) mind megmaradtak, a rosszak (forgalom) viszont eltűntek. Sehol senki, madárfütty, kanyargós út a másik, forgalmas fölött. Legalábbis egy ideig. Aztán az adrenalin hiány visszacsábított a káoszba bennünket és innen ismét egy idegtépő vesszőfutás kezdődött egészen a következő alagútig…
Ott megtorpantunk.
Először Pinyó nézett be…Nagy busa fejét aszinkronban rángatva szaggatta a zabolát a látványtól. Gyöngyöződő verejtékcseppjei látva sanyarú helyzetünket küszködve próbáltak visszajutni a hámsejtjei alá. Ebben a pillanatban megértettem, hogy számunkra itt többet fű nem terem. Ennek ellenére Pisti örök optimizmusa felülkeveredett félelmén és a következő abszurd mondattal rukkolt elő: „Nyomjuk át izomból!”
Nekem addig sem volt, de most az a semmi mosolyom is lefagyott arcomról. Aztán összeszedve minden erőmet benéztem én is…de gyorsan rájöttem: nem kellett volna! 5 méter széles 1,5 kilométer hosszú alagutat láttam bábeli zűrzavart okozó folyamatos kocsisor, száguldó kamionok, széles buszok halálra tipró hadával. Szörnyű emlékek. Jobb vissza se gondolni rá. Néhány másodpercre felsejlett előttem szörnyű sorsunk. Faltól falig repültünk, gépeink roncsait a nagyobb erő tiporta maga alá, s aztán hirtelen már az Úr színe előtt állottam bebocsájtásra várva, miközben szebbnél-szebb és jobbnál-jobb tetteimet sorolták gyönyörű tündérkisasszonyok a hosszú éjszakába nyúlva el. (Mondjuk… ezt sokáig hallgattam volna még…)
Attila már nem nézett be! Arcunkra minden írva volt, így „Hátra arc!” vezényszó következett és néhány perc után már ismét a helyes úton haladt a gép velünk. Longarone, templom a búcsúval, Ragáéknak hűlt helye, benzinkúton az ijedősök biciklije fel és már Feltre után a sárkányrepülők vásznainak szárítása után Attila gépe is a többiekhez került. Együtt volt tehát a Nagy Csapat.
Arsiében ismét jó helyen voltunk. Nem akarom ismételni magam, de itt már megint bennünket csodált a holland nézősereg. Pinyó sátra az előző napi eső és a tavalyi kiszárítás hiányos eltevés miatt gyakorlatilag gombatenyészet. Olyan harmatgombákat vettünk le másnap róla, hogy alig kellett tojást ütni rá, degeszre ettük magunkat. Még este csináltunk egy rövidke biciklizést a tavat kerülgetve érdekesebbnél-érdekesebb hidakon, függőhidakon egészen a gátig. Végül a szokásos pizza következett, ami világrekord gyorsasággal készült el világrekord ízvilággal fűszerezve. Bort is ihattunk, mert nagy kacagásokra emlékezem. Vagy azok a hollandok voltak?
Aztán – már másnap – a Garda tó következett…
