Jelen albumomat kedves ismerősömnek, kallednek ajánlom!

Tudom én, hogy nagy kihívás, de a mai rohanó világunkban be kell vállalni ezt is. A Rocktóberfesten nem is szűköltem így, pedig ott gyakorlatilag 1 doboz cigit voltam kénytelen orrlyukaimon 1-2 óra alatt elszipákolni. Persze a Mantrapornó és a Nemjuci delíriumi mámora, melyet fiatalságukkal, tehetségükkel, és nem mellékesen az énekesnők bájával varázsoltak a füstkarikákon át szemeim elé feledtették gyötrődésemet. És ha jobban belegondolok a Magas-Tátra oxigén buborék fergetegében is találtam némi gyógyírt kínjaimra. A szűkölés- mint ahogy bevezetőmben jeleztem –itt sem maradhatott el, hiszen 1200 méter szintet gyalogolni felfelé mozgó köveken, néhol mocsáron gázolva át, majd taposni az egyszer vizes, aztán jeges havat, láncokon függeni élet-halál között nem éppen leányálom. De a látvány -kedves Barátaim- kárpótol mindenért!!!

Még szép! -volt a kérdésre a válasz, mikor úgy 2-3 héttel ezelőtt a hír, miszerint az „ép testben ép lélek” jelige felröppenni látszott, s álmából ébresztve fel az őssejtünkbe táplált perpetuum mobile mivoltunkat megszülte a várva-várt felhívást keringőre. Még szép, hogy igen!

Hajnalban kelés, gyors tojásrántotta némi kolbásszal fűszerezve, túlélő motyó, hátizsák, finom apróságok, persze mindennek fontos szerepe van amennyiben…Mert nem mindig. Nagyon kiszámíthatatlan ám ez a hegy. Például indultunk már a nyár közepén szinte strandpapucsban. Na jó, tornacipő, rövidgatya. Aztán szaladtunk hanyatt-homlok a térdig érő hóban visszafelé az első jeges fuvallat hatására. De most már azt hiszem nem nagyon tudna megtréfálni bennünket imádott hegyünk. Túl rég ismerjük már, s szerintem meg is kedvelt bennünket az elmúlt idők alatt.

Szóval 6 órakor szoktunk indulni és 9-kor érkezünk. A poprádi medence most álruhát húzott messze földről híres látványosságára s ha nem tudtuk volna hogy ott van, nem is vesszük észre. A Csorba-tónál már egészen más volt a helyzet, tudniillik addigra már a felhők fölé verekedtük magunkat. Csodálatos tiszta időben szemlélhettük meg a tavat s indulhattunk olyan magasságokba, mely elérése csupán a kiváltságos emberpalánták sajátja…

Nem volt még ilyen, de most rögtön az elején eltévedtünk…Sokáig nem nevettünk ezen, mert a turistaút –melyen már a helyes irányt lőhettünk volna be- le volt zárva. Okát nem tudtuk, de félve a büntetéstől inkább a kerülő jelzésen indultunk tova, ami hű volt nevéhez s olyan kerülővel kanyarodtunk a Hegy felé, hogy egy jó ideig azt hittük lemegyünk a térképről…Aztán jött végre a fenyves, a lágy mohával borított kősziklák sora, jöttek a gázlók, a kicsiny hidak, a játékos vízesés moraja, és a törpe fenyvesek! Néha állj volt, előkerült a kulacs, forró tea gőzölgő mivolta éltető erő, manna, vitaminbombaként érett banán. A fényképek száma percről-percre egyre nőtt, a tárhely egyenes arányban csökkenő tendenciát mutatott, de bírta még ha prüszkölve is, mert izzott a gép ez szent igaz. Izzott bizony, hisz nem volt pillanat, mi ne szökesztett volna szemünkbe édes könnycseppeket.

Aztán egyszer csak kinyílt a táj, alant a poprádi medence ködfoltjai, messzebb az Alacsony-Tátra ormai és itt előttünk az égbeszökő meredélyek gigászi óriásai tornyosultak, de mi csak küzdöttünk vadul fel és egyre csak felfelé…Büszkén mondhatom előzésre nem nagyon emlékszem mi minket ért volna bár, annál többször tettük ki mi lesújtó indexünket jelezve a fölényt, mi az évek alatt halmozódva lábainkba erő gyanánt ím megjelent.

Aztán már a láncos szakaszon élet-halál között gyűlt bajunk elég, jött az említett prüszkölés, szűköltünk vadul de győzött a jobbik énünk és elnyerve a Zord Kárpátok vaskos medalionját büszkén tapostuk a házig magunk. Itt pihentünk kissé – én még egy csupor teát is lenyomtam – majd az újult erőt meglovagolva Balu kapitány társaságában „felszaladtunk” a nyeregig. 2400 méteren tanyáztunk ekkor, a Bélai-Tátra és Lengyelország hevert lábaink előtt, s karnyújtásnyira – mint Odüsszeuszt a szirének – hívogatott a Tengerszem csúcs havas kupolája mesés dallamokkal kápráztatva el.

Én nem mentem tovább… Ekkor már oly mértékű éhség gyötört, hogy bármerre néztem, a káposztaleves gőzölgő látványa tárult elém, a savankás illata lengte körül egész énemet s mi mosolyra késztette szám, az a kolbászdarabkák fel-felbukó apró szexepiljei voltak csupán.

Olyan volt amilyennek elképzeltem. Ott ültem már Raga mellett, kanalam lassan mertem hogy ne csorogjon mellé az „édes” nedű, s hogy tovább tartson. Aztán jött a magyar gulyás knédlivel, s én csak hordtam hozzá a fodormentás teával telehörpintett csészék tucatjait…Jó volt egy kicsit megpihenni. Míg vártuk Balázst elkalandozott gyermeki lelkünk olyan tájakra, melyeken egykor százával szakítottunk virágot, melyeken egykor Ali baba és a 46 ló nézett velünk farkasszemet, s melyeken egykor sikongató leányok szaladtak mezítelenül utánunk…

A visszaút sem volt unalmas. Megtudhattuk, hogy a lenyugvó napnak is van ereje, s hogy itt a hegyek között hamarabb illan el a fény, mint a csúnyábbik felén a világnak. Ha nem lett volna telihold, talán még most is ott botorkálunk valahol. De az volt. Sokat nevetve, felejtve bút-bánatot (ha volt ilyen egyáltalán) találtunk rá magányos járgányunkra s téptünk a húrok közé.

Este tízet ütött már mire kezet fogva, mosolyogva, de hullafáradtan köszöntük meg egymásnak ezt a felejthetetlen napot és tértünk haza szeretteink mézédes ölelését viszonozva…