Nosztalgia 97/ 1. rész

„Prológus:
Megvolt az első összeröffenés! Márciust írtunk még csupán, de érdekes módon – Nagyragát kivéve – mindenkinek kiforrott elképzelései voltak készülődő TÚRÁNK mikéntjéről, vagyis hogy csináljunk egy nosztalgia ’97-et. Huncut mosoly jelent meg arcomon a csillogó szemű társaimat figyelve! 12 évnyi szunnyadó emlékek törtek hirtelen elő sokukban és annak, hogy ezeket az élményeket vágyták megint, örültem tiszta szívemből….Nem hittem, hogy már az első találkozásunk alkalmával az indulási időpont is megszületik, de olyan lelkesek a srácok, hogy rögvest bevéshettük naptárunkba a jún. 27-i indulást. Pont ügyeletes leszek akkor, de csere-bere fogadom…Aztán majd vissza…

És volt egy második alkalom is. Sütögettük a szalonkát, golfoztunk elég nagy rössel és gyakorlatilag megállapítottuk, hogy tudunk mindent…
13 nap alatt 7 ország csodáinak felderítésére lesz időnk „csupán”. Egyébként az útiterv és a látnivalók megszervezését ill. megkeresését a vállaimra rakták drága barátaim, amit persze én boldogan vállalok…Már el is kezdtem szervezkedni, és minden nap újabb és újabb tervekkel állok elő. Gyakorlatilag én már réges-rég elindultam…

Az első 400 km rémálom lenne, ha nem ilyen társakkal menne az ember. Nagyragát már futólag említettem. Hihetetlen figura. Gyakorlatilag lehetetlen nem észrevenni. Humor-Herold 200-as IQ-val. Persze ő sem hibátlan, de ezekről a nem éppen elhanyagolható hibáiról majd a túra végén tudok többet írni. Egon barátom művész lélek, de ennek ellenére nagyon rendmániás. Legalábbis ’97-ben még az volt:”Álljunk meg, rendet kell pakolni!” Persze nekem ez tetszik. És gyönyörű színekben pompázó festményei még inkább! Pisti nagy karrier előtt áll. A szuperliga az mégiscsak szuperliga!!! D’la Fa, se szeri se száma a maszeknak s remélem ezt a Garda-tónál is bemutatja. Attila nagy karakter. Gyakorlatilag meghazudtolva az évek múlását kenterbe vágja akármelyik 20 évest akármelyik sportágban, ez nem vitás…Övé a szállítóeszközünk és ezer éves rutinjának köszönhetően nem leszünk elveszett emberek. Az tuti. Kisraga is színesíti csapatunkat végre. Régóta érik benne a gondolat s most eljött az idő. IT zseni a srác, úgyhogy lap-top s multimédiás háttér tekintetében világverők leszünk.. Jani régi barátom, a focis múlt fonta össze életünk, de olyan sokat mégsem találkoztunk, hogy nagyon jól ismerném. Örülök, hogy tetszik neki a terv és hogy szinte mindenkinél lelkesebb. Szerény személyem tehát a hetedik, mégsem érzem, hogy gonoszok lennénk egy cseppet sem. Biztos azért, mert nem is vagyunk! Szóval én leszek a potyautas, illetve a kakukktojás. Idegenvezetőként élvezem majd a srácok örömét, szívom magamba a jó sztorikat, pipálom a betervezett útvonal beteljesülését, s ha a „főnök” már nem bírja hiányomat (vagy én az övét!) ülök vonatra és irány Surány!
Érdekes statisztikai adat lehet még a tervezett és a ténylegesen megvalósult helyszínek, látványosságok kiértékelése. Ez azonban csupán egyetlen ember sajátja, tudniillik az enyém. Majd ha itthon vagyunk beszámolok róla…Indulás reggel!!! Jó szerencsét nekünk!!! És kevés esőt!!!!!!!!!!!”

Első napok:
Mi nem tudtunk jobbat kitalálni. Legalábbis saját értékrendünk alapján nem. Mert lógatni a lábunkat egy gyönyörű helyen hetekig nem a mi asztalunk. Ugyanígy mondjuk egy hatalmas hegyet –bármilyen szép is legyen- mászni hosszú napokig, és függeni élet-halál között…Nem barátaim. Mi annál kényelmesebbek levénk, és kíváncsibb lelkületűek. A többre vágyás munkálta tehát az elhatározást és magát a tettet is, mely során a 2 hét alatt sikerrel vívtunk ádáz csatát számtalan…

A jóslat teljesült. Heten indultunk útnak azon a reggelen. A Szent Grál lebegett lelki szemeink előtt, amely a híresztelések szerint Ausztriában és Svájcban tucatjával hever a jámbor idegen lábai alatt. Mi az első ilyet Fraknó váránál találtuk meg, de köszönhetően genetikai állományunk elsilányosodásának nyilaink aludtak a tegezben, és nem igazán kötötte le a társaságot az építészeti bravúrok számolatlan hada sem. Ellenben a bejárat előtt a puccos Cadillac… Az igen. Ja, és a menyasszony. Bár ha jobban belegondolok szép volt, szép, de a ló se csúnya.

Persze Mattersburgban egészen más volt a helyzet. Talján napokat ült a város, Hawaii, dj, napszemüveg, magyar zászló 90 fokkal elfordítva, kicsiny színpadon a helyi banki alkalmazottak és köztisztviselők 50 fölötti tagjai emelgették fejük fölé lábaikat és énekelve hintették felénk az élet szebbik oldalát sramli és Pavarotti melódiákat egybegyúrva. Szép volt. Hát erre inni kellett nem volt mese. És később a tábortűznél megint, hiszen nyelvében él a nemzet, s ha jó magyar bor csúszik le a torkon, megered a nyelv iziben s így regéltünk a csodaszarvasról hajnalig.

Másnap Semmering-Leoben-Liezen-Hallstatt következett. Ruzsa Sándor itt nyugodtan bujkálhatott volna napestig és baktittyja 2-3szor talált volna rá a nagy echo miatt. Szerette volna biztosan, mint ahogy mi is mosolygós (és még kissé borvirágos) ábrázattal bámultunk orrunk elé és fölé. Ekkor már magasodtak hegyeink, s ha nem csöppent volna imitt-amott az éltető eső, talán az állatot is elkerüljük. Nem így lett. Hallstatt kapujában jött a hír, mely szerint a ravaszkodó ragaszkodó ragadozó fekete árnyként telepedett bal combom külső homlokzatán és drága apósom maradék lesütött húsalávalójából neki szánt zsíradékról tudomást sem véve fickándozott vadul nevetve. Én nem nevettem. Persze ő sem sokáig. Bad Ischl, Sissi kastély helyett Hospital, biztosítás, vákuum szerszám kullancs ellen, szakértelem, mosoly. Később csodás szállás nagy izgalomra, tekepálya foglalás, vissza, evés-ivás, és uccu tekesport magyaroknak. Pincér nénink még nem láthatott ilyet, mert az 1 óra alatt – ha nem a söröket hozta – az ajtóban feszített és nézte a sok kilencest. Csirimp-csörömp volt annak ellenére, hogy ezek a nem normálisok lukat fúrnak a golyókba…Na ettől válik a dolog nagyon érdekessé, mert össze-vissza megy a „lövedék”, de mi élveztük így is. Egyébként Kisraga nyerte a derbit, a párost meg a 2 Raga.

Reggel kicsi eső, fellegek, 100%-os páratartalom és kissé hűvös légtömeg jellemezte időjárásunkat. Mint itt szokott….A tehénbőgés és a friss tej illata azonban rögtön javított zord helyzetünkön s miután a háziak ingyen biciklijét is kipróbáltam, már rózsaszínben láttam a világot. Indulásunkkor a Traunstein még bujdosott, de mi vidáman bámultuk a semmit és álmodtunk kék eget fejünk fölé kacagva. Traunkirchen, Ebensee, majd St Wolfgang csodája következett, s mintha itt már a napocska is kisütött volna, de nem. Nagyokat sétáltunk, megcsodáltuk a gyönyörű cirádás házakat, a tópart mint nyugtató, cirógató kéz simongatta lelkünket hosszú percekig, aztán St Gilgen és már Németországban Berchtesgaden következett.

Hitler Sasfészke régi végállomásként lapul elsárgult bejegyzéssel füzeteim első oldalán, mégis most először indultunk e furcsa történelmi útvonalon felfelé. Az erdei állomástól busszal robogtunk tova, mely 15 eurot húzott ki amúgy nem éppen megtömött pénztárcánkból, de megérte – elárulhatom. Nem volt gyenge ugyanis. Jani barátom lágyuláspontig markolászta buszunkon a kapaszkodót, de mi is tartottuk vissza keményen a lélegzetet. Hihetetlen volt. Alattunk tágult a tér, kinyílt a táj, jött kanyar kanyar után, már majdnem rosszul is voltam, de aztán hirtelen stop, ugrás az alagútba, jéghideg hidegzuhany, és az utolsó 124 méter az aranyozott liftben összezárva 50 emberrel, majd a Szentély. Szent ég!!! Micsoda panoráma! Fent napsütés fogadott, de mivel ½ óránk volt csupán, szaladgáltunk, mint mérgezett egér föl s alá, keresztbe-kasul.
Königssee az ellentéte volt. Mint egy lassított felvétel. Lomha vénemberek nyugodt tempójában haladtunk a part, majd a kilátó s végül a duzzasztó vonalában a bob pályáig. (Most nem tettük bele a bicikliket.) Aztán jött a kemping, a mínusz 75 euro és a bor ismét előkerült…

A Krimml vízesésről nem írnék sokat. Nem mintha nem lenne látványos. Sőt! Európa legnagyobb vízesése 380 méteres esésével, így nem csalatkozhattunk. Felfelé szemerkélő eső, lefelé szikrázó napsütés, szivárvány!!! Csodás volt. Aki erre jár, feltétlenül nézze meg.

A 2 menő egymással ekkor már javában harcban állt. Vér persze nem csordult soha. A pengeváltás a szellemesség tornázása volt csupán s mi többiek nagyokat nevettünk a „szúrás” utáni nagy csend „hallatán”, mely a találatot volt hivatott jelezni. Sűrű és hosszantartó csaták színesítették amúgy sem szürke utunkat tehát, s erre még Pisti emberfeletti tettei emeltek koronát (melyeknek köszönhetően a Beton jelzőt is kiérdemelte).

Az egyik ilyen a Paznauntal Euro treppéjének a megmászása volt, amely ha jobban belegondolunk nem kis teljesítmény. Sőt, elég nagy! 4000 lépcsőfokot kell ugyanis közel 600 méteres szintkülönbséggel teljesíteni a bátor vállalkozónak egy nyílegyenesen felfelé tartó lépcsősoron. Főleg úgy, ahogy mi csináltuk (ebéd előtt) számít nagy kihívásnak. Nem is sikerült mindenkinek…(A rekord egyébként közel 20 perc, amelyet mi kétkedve fogadtunk, de ha Gyalogkakukk, vagy Rugóláb Seriff érte el – üsse kő – elhiszem.)

Este még Bad Ragazban tekertünk levezetésképpen egy húszast meglátogatva a Tammina-schluchtot, a Kaszinót és a Termálfürdőt. Gondolom mondanom se kell, hogy mozgalmas 5 napon voltunk túl!
És a java még csak most következett!!!

VIDEÓ:

Nosztalgia 97/ 2. rész

Trilógiám első részének hihetetlen sikerén felbuzdulva a Svájci Édenbe vezetem be ím, második albumommal az erre éhes kalandra vágyók táborát!

Az én Svájci Édenem a számtalan hágó utakkal megtűzdelt déli szegletek, az égbeszökő havas sziklatengerek, a szürke gleccserfolyamok tucatjai, a csinos hütték, a száguldó piros hágóvonatok, az erőtől duzzadó vízesések sora és a folyton kolompoló milka bocik szűnni nem akaró csordái. Zord és mégis vidám vidék ez egy olyan ember számára, akinek a természet ezen csodái örömkönnyeket csalnak a szemébe! Az enyémbe bizony csaltak megint.

Az éden kapuja: Jelenleg a schengeni határok keletről éppen Liechtensteinig érnek. Itt tuti megállj van az átlagos magyar halandónak! Hozzászoktunk már, még csak nem is idegesítő a leterelés oldalra és a kétkedő, bizalmatlan, somfordáló, kasznikopogtató határőrök piszmogása. Igaz, most nem kerestek kábszert. A koszos gatyákat viszont volt szerencséjük megtekinteni. Azóta szerintem nem alszanak, de ez már legyen az ő bajuk.

Bad Ragaz: Az Éden igazi, fizikailag megfogható kapuja azonban Bad Ragaz előtt, a liechtensteini és a svájci határ között található. Most is átmentünk alatta, de a virtuális bizonyíték rá ott hever a ’95-ös albumomban. Elsődleges célunk a Bad Ragazból nyíló Tammina-schlucht felderítése lett volna, de bármennyire is akartuk azt a leplet, sehogyan sem sikerült róla lerántani. Bembergi oroszlánként küzdöttünk, kerestük a veszett fejsze nyelét, kutattuk az útbaigazító táblák tömkelegét, süllyedő hajón feszítettünk vitorlát, de az átkot, mely ekkor már szarvunkat teljesen letörte sehogyan sem sikerült összeroppantani. Helyette összeroppantunk mi…Erőnk végképp elszállt, hitünk alábbhagyott , s már csak a gőzölgő zacskós leves papírgaluskájának szexepilje lebegett lelki szemeink előtt! Erőtlenül gurultunk be még éppen időben tehát a bad ragazi kempingbe és újratöltés után már két keréken indulhattunk felderítő körútra mi hárman, a Menők tovább. Szóval Bad Ragaz. Szép és érdekes kisváros bizton állíthatom. A kaszinó és a termálfürdő csodálatos, a szolidan nyüzsgő belvárosi sétáló utca, tavernákkal úgyszintén, és a hab, a torta tetejére a Tammina-schlucht megtalálása volt. Igaz, az igazi szentély feltárására már nem volt idő, de az a 3 kilométer, melyet a városból a völgyön felfelé megtettünk felért egy csodával. Este még a hosszúra nyúlt asztalnál hosszúra nyúlt hacacáré jelezte ittlétünket és a maradék édes nedű kilehelve lelkét gurult le időlegesen hozzánk települt svéd-magyar barátaink torkán (is).

Wallensee: Reggel összepakoltunk és magunk mögött hagytuk Bad Ragazt. Fájdalmunkat tompította az a tény, hogy gyakorlatilag most értünk túránk legszebb részéhez. Itt még a gaz is szép!– hangzott el Jani egyik örökbecsűje, és tényleg, mintha a fű is másképp nőne itt…Sargansnál nyugatnak fordultunk és nem sokkal ezután a Wallensee csodás panorámája töltötte belénk az energiát. Nem sokáig töltöttük magunkat azonban, mert nagy volumenű feladatok vártak reánk.
Schwyz: Ezt az érdekes nevű városkát nem tudom lehetne–e szebb helyre térképre rakni!? Mindenesetre a Vierwaldstattersee keleti szélének gyöngyszeme, s ha lett volna nálunk némi svájci frank, talán be is cserkésszük kacagva. Nem volt. A parkoló óra meg kívánt volna valami fabatkát – ki hinné? Manióka híján nem időztünk tehát sokat.

Vierwaldstattersee: Időztünk viszont már a parton és kissé beljebb Gersau fölött, ahol mindig kék az ég, s ahol fedetlen kebellel tudtunk örülni a hideg víznek az izzadás kényelmetlen nyomait dobva le magunkról. Fölöttünk a Rigit takarta be némi kósza felhő és a távolban mai napunk fő attrakciója, a Pilatus hozta tűzbe a társaságot. Jól elszórakoztunk egyébként a langyos lubickolás alatt, erőt gyűjtve a megmérettetéshez, ami a videón talán kiérezhető.

Pilatus: És az is eljött. Felfelé persze fizettünk, mint a katonatiszt. A felhők jöttek-mentek, s mi a 48%-os vasúti fogaskerekessel hasítottunk szépen toronyiránt célba véve a Hotel Bellevue végállomást. Csodás fél óra volt, ugrottunk jobbra-balra, csattogott a gép, és mire talpunk alatt ismét szilárd talaj lapult 1700 métert ugrottunk a Nap felé. Kisebb időre ismét beszökött az ősz! Csúnya felhőzetek borzolták kedélyünket, de aztán már az Eselre feljutva újra szikrított a napsugár.

Pilátorokká csupán később válhattunk. Szent glóriát fejünkre téve, kentauri testtel, mint szilaj állatok küzdöttünk az 1700 méterrel vadul, s aki még nem ügetett 30%-os lejtőn órákig lefelé, nem is sejtheti milyen kínokon mentünk keresztül. Mégis, a gyönyörű táj, a fenséges magaslatok, s amott a fenséges mélység kontrasztja és a kolompoló milka bocik vidám hada, valamint az éltető friss alpesi levegő feledtette az erőltetett menetet. Felejthetetlen túra volt a másnapi kínjaink ellenére.

Brienz: Aztán a korona is felkerült fejünkre. Túránk csúcspontjaként Brienzbe gurultunk be a Brünnig passon át, de mivel későre járt, a biciklik már nem bújtak elő ma. A kempingben Jani halandzsája faragott 10 eurót a 82 eurós árból, aztán mikor kikértük magunknak, hogy a 15 féle köszöntő felirat között magyar nincs, kikerült az „Isten hozta!” is Aztán csúcs körülmények között, a legszebb helyen , de piszkosul elfáradva vertünk sátortábort.

Jungfrau-régió: Giessbachfalle, Aareschlucht, Jungfrau. Micsoda nevek! Zászlónkat másnap mindegyiknél kitűztük! Igaz, a Jungfrau bokáját érintettük csupán, viszont most végre megmutatta önmagát.

Aztán a Thuni-tó következett! Érdekes tanulmány lehet egy jó térkép ismerőnek, hogy a GPS miért irányított Interlakenből Martigny úti céllal Thunba (a Thuni –tó északi oldalán)????? Aki tudja a választ kérem, írja meg, legyen kedves, mert azóta is álmatlan éjszakáim vannak az ügyet illetően. Csupán a látvány miatt nem avatkoztam be korábban, de mikor Thunból Kurityán felé kanyarított bennünket, már nem ülhettem karba tett kezekkel…

Martigny előtt 10 kilométerrel letá(boroztunk). Csupán franciául voltak hajlandók érteni, de szerencsére Ragatomira ragadt annak idején annyi tudás, hogy még egy elégedettségi mosolyt is elő tudott a háziasszonyból csalogatni egyik rövid mondata eredményeképpen.

A Szent Bernáton másnap átvonultunk. A biciklik is előkerültek, így fél órás száguldozás vette kezdetét, s mivel az idei Tour is erre ment többek között, kettőzött erővel nyomtuk lefelé. A trikók színére már nem emlékezem, de mintha én állanék az összetett élén…Aostában az első körforgóban megálltunk s vártuk a szerviz autót. Nem jött – kell e mondanom…Csillagtúrán felderítő körútra indultunk tehát, de így sem találtuk. Fél órás „Na, most mi legyen?” után valahogy mégis összefutottunk. Nagy mesélések, élménybeszámolók kezdődtek s mikor már mindenki elregélte történetét elindult az autó a TENGER felé!

VIDEÓ:

Nosztalgia 97/ 3. rész

Megyünk. Északi zord magaslatok felől a déli lankák felé. Berregő motor berreg. Rapallo és St. Margheritta között 600 méterre lent alant a lant alantas. Tengert látunk. Gyomor háborog s jön a busz szembe százzal, fél gázzal.

Nekünk tilos lenne itt gurulni, de…már késő. Berregő motor berreg. Valahogy lejutunk. Rapallo nyüzsgő hangyaboly. Szálláshely még nincs, örülni tehát nincs okunk. Mégis megtesszük. Aztán félhomály, csökkenő esély, zárt kapukat döngetünk, s amott a százszortört varázs nem törik százegyedszer talán. S tényleg. Rálelénk ideiglenes hazánkra, még ha 2 napra is. Tiszta olcsóság a luxusért, igaz a Tenger mérföldnyire. Még este felderítő körútra indulunk és a berregő motor berreg ismét a szebbnél szebb Harley-k alatt. Ja és egy jó pohár sör is csak lecsusszan, ha már megérdemeljük, igaz Pista bátyám?!! Felfelé halál, de a hideg zuhany nem hidegzuhany, így kárpótol mindenért.

Másnap feküdés a tűző napon, árnyék sehol, UV-B csúcsértéken, persze hogy 8 napon túl gyógyuló sérülések. Én közben sziesztán levék, aztán mikor a has tele, durmolás szegett fejjel a’la natúr kisgatyában a tobozok között. Többiek fel, előbb említett sérülésektől elgyötörve, súlyos kínok között, étvágytalanul. Este vissza az éltető hidrogénbuborékok közé, elvegyülünk, még egy pizza is lecsúszik, aztán imádott kétkerekűinkre felcsimpaszkodva Sestri Levantébe benyargalánk. Vidámság, mi orcánkat festi meg, búnak nyoma sincs, Még versengéssel is múlatjuk az időt. Aztán legott tavernát bérelénk, kiülve nagyokat kurjantunk, és az olasz leányokat hesszeljük. Berregő motor itt nem berreg. Sikátor viszont bejátszik. Elől én megyek éppen, izzik a fém, mögöttem hű barátaim. Nyelvük lelóg, de szólni egyik se mer. Aztán éltető leány zsivaj tör fel a félhomályból, de látványom –elhiszem- megrettenti őket, s pisszenés sem hallható tovább. Aztán már mögöttem ismét virágba borulnak, pálmulnak a fák, és Jani kurjongatása kacagásba kényszeríti őket. Fiatalok, így továbbállunk. Meg egyébként is…

Indulunk. Ismét berreg. Irány Észak-Északkelet. Jesolo már könnyűdió. Hely dögivel. Olcsó is, és közel a víz. De Velence kell most nekünk. Hajó nem indul, berreg a motor helyette. Ott Kánaán. Csodás színpad mindenfelé. Amerre szem ellát, látunk mindent. Kettes számú kicsiny ladik, és Sóhajok, Szent, Dózse, végül étterem. Előétel lenne hetünknek 6 zsömle és egy übrik parmezán sajt? Bizonyára.

Pergő sajt kerül, morzsáló kiflire. Pincér a szája szélét harapdálja vadul, háborgó lelkét próbálja csitítani, de nem szól, még ha majd szétrobban is. Végül rájövünk. Alattunk hegyekben áll a leseprett morzsakupac. Jön a kaja. Röhögünk, eszünk, röhögünk s a maradék sajtot a tésztára tesszük. St. Mark terén áll a víz, nem sokat időzünk itt már. Kifelé annál többet. Hosszú az út és fogy az erő. Hazafelé szóval tartom Atit, mert könnyezik a szeme a fáradtságtól. Kocsival már nem mehetünk sátrainkhoz, Egon így kintre reked.

Reggel Tengerpart. Semmi extra. Hacsak…piros zászló, hullámlovas a Balatonba, jó szelet fogott a vitorla. Vízilabda, a 4. olimpiai döntőt is megnyerjük. Délben zuhé, de én átvészelem durmolva. Aztán megint meleg. Este ismét vadóckodás, Jani viszi a prímet, csikorog a fék, szétrebbenő mátkapárok a 20 kilométeres sétáló utcán végig-hosszig. És hirtelen szégyenfolt gyanú üti fel fejét hangos csilingelés „képében” hátulról, de ezeréves rutinnal megoldjuk. Habzó szájú paripák szűkölnek innen már egymásba kapaszkodva hosszú percekig, reccsen a fém, eltorzult arcú emberek ugrálnak szerte-szét. Aztán hirtelen, ahogy jött, a vész elül. Emlegetjük azóta is.

Berregő motor berreg. Ljubljana, Maribor, Baja után halászlé helyett babgulyás és a gyógyító termálfürdő következik. Áztatjuk micsodánkat. Este szuperkaja, vörösboros jókedv magyar módra, majd utsó nap Feszty Körkép (ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓHhhhhhhhh, be szép!!!!!!!)és Szegeden a kékpályás burgyingoson világcsúcsdöntés. Haza kacagva és épp testtel érkezünk.

VIDEÓ: