Kezdetek: Svábföldön!

Nem mintha szeretném, sőt egyáltalán nem vagyok oda az egész napos kocsikázásért, de ha szép tájakon, révedező tekintettel mereng távolba az ember, talán ki lehetne bírni azt az 1100 kilométert valahogy egy huzamra is. Esőország –bár szívemhez nagyon közel áll- nem rejtegeti a kívánt bájt s csodát, így (mellesleg egy csepp eső nem esett azon a szent napon…) a követési távolság betartásán kívül sok dologra nem fordítottam nagy figyelmet. Na, de hogy az utazni vágyóknak is szolgáljak valami információval az M3 kihalt hajnali 3-és 5 között, Pesten 15 perc alatt végig gurul az emberpalánta akármerre megy, és ha jól időzítünk, az M1-esen még az útzárral sem kell szembesülni.

Aztán már a nagy sas országában egészen más volt a helyzet. Lett volna látnivaló, de az orrunkig sem láttunk a szakadó eső miatt. Passautól már megint nem esett, de ott meg a lassan felülkerekedő fáradtság gyötört kissé.

Egész jó időt futottunk egyébként. Az örökranglistán is előkelő helyen lenne, de az idei éven biztosan a legjobb, első utunk következményeként…

Svábföldön napsütés és orchidea illat, Schechingenben a vigyorgó magyar kölök fogadott. Sok időt nem enyeleghettünk azonban, mert a schönhardti lovardában volt randevúnk Angyallal és a többiekkel. Őszinte leszek: Overdose nyomába(n) nem léphetett senki, de azért az itteni pacik is tudtak bőszen prüszkölni a hosszú vágták után, ezt bizton állíthatom.

Schönhardt és a környező kicsiny falvak jellemzője az erős tehénszag, a szeretnivaló dimbes-dombos táj, a rendezett udvarok sora, és ilyentájt – lévén májusban jártam erre – a 25 méteres, nyílegyenes, fenyőfából állított májusfa a település közepén. Persze nem a lányoknak visznek errefelé ilyesmi óriás fogpiszkálót, mert magamon és talán még Toldin kívül nehezen hiszem el, hogy fél kézzel egyensúlyozni lenne képes bárki ezekkel a monstrumokkal úgy napnyugta tájt’…

4 napig maradtunk, de mintha egy szempillantás lett volna csupán. Főleg a helyi díjugrató versenyen ugrasztottuk szemmel a magyar lovat és lovast de bicikli túrára is futotta, majd legvégül Schwabischben fagyiztunk várva a delíriumi fokozást…

És az, mármint a Delírium jött is ezerrel, cseppet se tagadhatom…

Utolsó napok: Unterwegs…

Reggel pisszenés se. Aranyat nem, de korán kelek. Kezem lassan, filmszerű kockákból áll a kép. Villany feló’ cuccparádé kocsival és indulunk.

Delíriumi köd plusz a GP’ fordulj jobbra köszön. És a Léna – tényleg -, mint a múltkor is. Kölök odáig és vissza van – mosolyg’. Aztán hegyeink magas, még és legtovább. Alig férnek rá a lencsevégre. Krisz tűkön ül, izegve-mozog és fakírkodik. Planseenél féktávot veszünk –jó lesz szuvenyírnak. ÓH, de jó! Régi de szép emlékek halmoznak el mindenféle földi jóval itt. Balázsnak is készül egy kép, de elküldeni még nem volt okom. Aztán Linderhof, mi a térképen jövel. A távolságot, mint üveggolyót megkapom, de a történetet, mit a golyó rejt magában nincs kedvem megfejteni. Ki és miért építi? Az idő gyönyörű, Napocska vadul simogat s ez éppen elég most nekem. És a szökő’ szökik, ha jő az idő. Átlátszó fém alagúton általszökönk mi is. A has korog vadul, marcangol belülről de mi komolyabbra vágyunk. Később Ettalban megkapjuk mi jár nekünk. Bajor ínyencség –ettal-egytál. Megyünk tovább. Garmischi paradicsom hatalmas órmótlan ormokkal fűszerez és a síugró sánc álmodik körém mézédes tiszta álmot. Alig bírom fékezni magam. Innsbrucknál gleccserfolyamként vágtatunk a völgyön át. Ziller-tal újabb kihívásokra ad okot egészen a Krimml csobogóig. Nem nagy etwas, írtam tavaly is. Semmi extra, alig csöpög valami. Zsuzsikám kicsit küszködőre fogja, még izomláz is születik talán, de Prüncsögi szedi virgácsait elég rendesen és ismét mosolyg’. St. Gilgen lebeg lelki szemei előtt. Elhiszem, és értem mit arcvonásai festenek lelki szemeim elé. De még itt vagyunk…Aztán mégsem. Persze Zell is tetszetős, nem tagadhatom. Az idő jó, így csupán éhségünk kelt életre száz és száz véres csatát kék egünk fölött. Aztán derült égből a villám, csak más. És máris újra életre kél a régi legenda: az Alpenrose ismét megtalál. Később mérföldes pizza nyújt békítő jobbot már a part közelben és a vad csaták ím elülnek. Már a látványától jóllakunk. Bónuszként ágyas pálinkát kapunk, arcunk delíriumi színt s alakot mutat. Innen dalolva megyünk tovább. Talán a tavat is által ússzuk, de erre már mérget nem veszek. És ezt másnap sem teszem. Viszont korán, a Nappal kelek. Csattog és élvezkedik a gép. Jól érzi magát. De St. Gilgen mikor? Tényleg, még azt is látni kell. Fejemet vakarom mert a Hazától oly messze vagyunk még, ám az ígéret szép szó. És látjuk megint. Később Mondsee köszön.

Aztán lassan és szelíden kialszanak a fények, a hangos gyerekzsivaj elül, a kósza szél csak mi néha-néha lágyan símogatja aggastyán homlokom…Az idő megáll, ott vagyunk megint és néma delíriumi kacaj kíséri minden mozdulatunk…