Persze, hogy vonattal! Az idei olasz túra alatt (de már előtte is) megszerettem nagyon. Az meg, hogy DB felirat alatt (sőt volt benne Swiss is…) ment a „szekér” majdnem felért egy lottó ötössel. De egy négyessel mindenképp!!!
Schechingen – Aalen – Stuttgart – Singen – Schaffhausen – Singen – Konstanz – Singen – Stuttgart – Aalen – Schechingen….
Nem volt rövid egyáltalán… De megérte!!!!!!
A szokásos schechingeni nyarazgatás közben jött az ötlet, hogy tekerjek egy kicsit ha már itt vagyok. Igaz, hogy a Matthias biciklijén nincs fék és kicsi is nekem, de mit számit ez….
Tekertem tehát. 65km és 2000m szint. Csodás volt, de hullafáradtan értem a bucsuba…
Nagyon szép titkos küldetés 10 napban.
Többet nem írhatok de tényleg…
Szeretek nosztalgiázni, nem tudom tagadni. Gyönyörű tájakra ismét eljutni olyan nekem, mint a méheknek a mézre újra és újra rátalálni. Bennem ez kódolva van, mégis…
Most úgy gondoltam járatlan útra lépek!
Járatlan útra lépni kockázatos, merész, de izgalommal teli dolog. Fogtam a térképet és keresgéltem napokig. Mértem a kilométert, néztem a járhatóságot, néztem én mindent… Illetve egyet nem: a szálloda árakat. Őrült módjára nem foglalkoztam vele egyáltalán. Tiltakozó ösztönöm sokszor pofozott félholtra, mégis félretettem minden gaz meráni sugallatot, ellenérvet.
Mivel a világ másik felén élünk, nyugat felé venni az irányt egy 2 éves őserővel nem egyszerű mutatvány. A repülő szóba sem jöhet egyelőre, autóval éjszaka vakoskodni úgyszintén, marad a nappal, de akkor meg a gyerek vágyik a játszótérre inkább, mint gubbasztani a kényelmetlen gyerekülésben. Megértem!
Ezért (is) van az, hogy az 1100 kilométert mindig megosztom. De nem felébe. Azt vettem észre ugyanis, hogy az első etapból többet bír, így most kereken 700 km-nél parkolt le a kicsi kocsi. Ars poeticám, hogy ha már megállunk, azt tegyük meg szép helyen. Nem nehéz OTT ilyet találni, de én a legjobbat akartam… És meg is találtam!
BURGHAUSEN. Sosem hallottam még erről a kisvárosról, de ahogy a képeket felütöttem egyből felakadt a szemem! Valami olyan csodát láttam, ami a további térképnézegetést lehetetlenné tette. Technikai adatokkal nem fárasztanék senkit. Tessék beütni és nézegetni! De ülve ám!
Szóval 700 kilométer. Nem több és nem kevesebb eggyel sem. A szállodából kilépve a várban találtuk magunkat! Nem hátrány, kisgyerekkel meg egyenesen eszmei. Autóközlekedés nuku, séta van egyik kaputól a másikig. A Burg Németország talán legnagyobb gótikus vára, lehetett sétálgatni bátran. Aznap délután csak egy keveset, másnap sokkal többet. Főleg úgy, hogy én még hajnalok-hajnalán az ébredő nappal tettem egy felderítő körsétát.
Másnaptól Svábföld. Semmi rendkívüli, csodás, mint mindig.
A visszaútról indulásunk előtti napon kezdtem csupán agyalni. Mivel a szívemhez közeli rész az édes otthontól még rendkívül messze lett volna, tovább kellett tolni magunkat a kiterített térképen. Ha viszont az ideális 700 km-t mértem rá, már át is ugrottunk úgy Mosonmagyaróvár környékére.
És itt jött a hiba.
Az ars poetica és a kijelölt pont nem akart egybeesni. Olyan volt, mint ha 2 mágnes azonos pólusait akarnám összeilleszteni. Nem volt közös metszet, nem volt a feladványnak közös megoldása. De ahogy húztam visszafelé a gombostű fejét szűnt az ellenállás, a piros mező halványzöldre változott, majd a kijelölt pontnál mintha mindig is oda akart volna kerülni lecövekelt.
LINZ.
Kedves nekem ez a kis-nagyváros. S mivel a múltkor a Pöstlingbergen szakadó esőben voltunk kénytelenek sziporkázni, most gondoltam a drágáimmal teszünk egy újabb próbát.
Az meg, hogy az idevezető úton még Kufstein híres vára és a Mondsee ellágyító panorámája is belefért, felért egy angyali simogatással…
Majd ha már lesz egy kis időm…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Sziget! Nem olyan nagy, grandiózus sziget volt Ő, hanem éppenséggel kicsi és első látásra talán unalmas is. Egy gyermeki léleknek azonban maga volt a Paradicsom… Olyan titkokat rejtett, melyek akár egyesével többet értek 20 uncia aranynál is.
Történt egyszer, hogy egy kisfiú (nevezzük Kukának) útrakelt, hogy ennek a Rejtelmes Szigetnek az összes kincsét felkutassa!
Először talán nem tűnt nagy feladatnak, de amint történetemből kiderül majd a számolatlan kincs felkutatása és a Gonosz Boszorka ármányai bizony megnehezítették Kuka dolgát.
Persze nem indulhatott el egyedül! Vele volt Zsukereszt, Nagykuka és Csiribá is. Zsukereszt az Észak-keleti hercegkisasszonyok legszebbike volt! Szépsége az Óperenciás-tengeren túl, sőt a Négyszögletű Kerek Erdőben is ismert volt. Nagykuka nem volt szép, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Kuka testőreként számtalan már-már reménytelennek tűnő csatát nyert meg az utolsó előtti pillanatban s ha csiklandozásra került néha-néha sor, kész volt a Gyerek kívánságait szolga lélekkel teljesíteni! Csiribá hatalmas varázsló hírében állt, de titokzatos képességeit csak igen ritkán vette elő.
Az egyik hajnalon elindultak dél felé ők így négyen Kukával az élen, hogy felkutassák a Rejtelmes Sziget összes kincseit. Az út nagyon hosszú, fárasztó volt, de ahogy az Örökzöld-erdőből valahogy kikecmeregtek, a távolban feltűnő varázslatos város látványa visszahozta életkedvüket. Ahogy közelebb értek, 5 betűt pillantottak meg a várfalra függesztve, de akárhányszor pillantottak a betűkre, azok mindig más sorrendbe rendeződtek: ARRSV, VRSAR, RVARS, VARRS.
Jó helyen vagyunk? – kérdezte Kuka, de egyelőre a többiek sem tudták a választ. Míg csiribá kevergette a varázsital mixet, Nagykuka egy fügefa alatt pihenő anyókához lépett és a következő versikét mondotta:
„Kicsiny leányként láttalak először szaladni
A sós Balkánon, bájosan…
Apró kezedben gyémántként csillogó arasznyi
Kagyló, megszeppent csiga lapult, s gyermekésszel
Vörös hínárból font mesés, tündéri ékszer
Álmosan…”
Fél percre hirtelen megállt az élet. Néma csend honolt. A tenger hullámzása hallatszott csupán. Aztán az anyóka egyszercsak végre megszólalt: „Szép versedért megjutalmazlak! Egy kívánságod teljesítem!”
Most Nagykuka fagyott le fél percre, mert a tucatnyi kívánságlistáját próbálta súlyozottan elrendezni, de sehogyan sem sikerült bárhogy is variálta. Aztán bizonytalanul így szólt: „Rendben! Kívánságom az, hogy teljesítsd minden kívánságomat!!!
Ekkor az anyóka hirtelen vasorrú banyává változott, aki eddig sem volt világszépe, de erre a pimaszságra kétszeresére duzzadt feje és vasorrából – mint Süsü – sűrű füstöt szórt hőseinkre. „Most meglakolsz! Hol lakolsz?!”- szólt mérgesen, majd válaszra sem várva tüzes nyilakat lövellt Nagykuka felé. Csiribá ekkorra keverte ki a megfelelő szérumot, melyet lyukas cinvederből szórt külszíni bányánkra, aki ennek köszönhetően Kurityánig nem, de így is kb. 1000 méterre repítette el – bosszúból – szállásukat a tengertől. ( A booking.com jelölésnek pont a kétszeresére…) Mit lehetett tenni? Kincskereséshez így is pont ideálisnak mutatkozott a lak. És hogy hasznosan teljen az idő, még azon a délutánon kezdetét is vette a kincskeresés…
Nem volt azonban egyszerű, a kristálydombról lejőve az emberevő hangyák mezején vezetett az út, majd ismét fel, egyre csak feljebb a Titkok városán át és ismét csak le a Feneketlen-tengerig… (Számolatlan tették meg az utat egy nap akár többször is ittlétük alatt, míg a Rejtelmes Sziget összes kincseit fel nem kutatták.)
Kuka még aznap a Rejtelmes Szigetre lépett. Igaz, a Gonosz Boszorka szúrós tengeri sünöket szórt a part menti sziklatömbökre, de Csiribá prix-prax varázslatainak köszönhetően ( és a prux-ról ne is beszéljünk) hirtelen műanyag tengeri varázspapucs került lábaikra védelem gyanánt.
Másnap már a kebab manna bevitele után a Sziget belsejébe vezetett az út…
„Vibráló nyár volt. Az elmosódott lágy horizont
Felett alvó sirály repült…
Míg játszottál, ezernyi érces fénysugár osont
Szikrázó hajfürtjeid közé, s Napunk lomha
Vándorútja végén – rád kacsintva – álomba
Szenderült…” – szólt a Gyerek, de a gonosz Boszorkát nem lehetett szép szavakkal lekenyerezni. Penge éles, töredezett partszakasz állta hirtelen útjukat, majd vad, szúrós szederindák martak húsukba, de ők csak derítették a Rejtelmes Sziget összes kincseit.
Aztán hirtelen a Sziget közepén pompás pázsit, virágba borult leander kertek, fehér homokos partszakasz, égig érő mammut fenyők, kicsiny cukorkápolna, mézes-kalács ház és a Titkok városának látképe csalt szemükbe örömkönnyeket. A nyugati végeken azonban tornádó söpörve pusztított, őrült erővel tombolt a féltékeny erő. Ha Csiribá nem szórja ártalmatlanító varázslatait tized-másodpercenként százasával, a 2 Kuka rég oda. De szórta, szórta rendületlenül. Dúlt is az égi háború, így hőseink jobbnak látták Zsukeresztig húzni a csíkot vissza, a háborgó tengeren keresztül.
Az este már nyugodtan telt. Étteremben ínyencség, varázsital, majd karnevál, zene, móka, kacagás és rejtekláda keresés. Igaz másnap a Gonosz Boszorka ijesztő medúzákkal büntette jólétüket, amit a Gyerek nem díjazott teljes szívéből.
„Aztán változtató szárnyán a múló időnek
Mind a ketten útra keltünk…
Vágtázva cammogott, óh, a mesés jövőnek
Úttalan útvesztője felé, meg-megállt
Valami mérhetetlenül nagy csodára várt
A lelkünk…” – osztotta a varázsigéket Csiribá, de a csattogó szájú medúzák valahogy nem akartak kevesebben lenni…
Ennek ellenére egy óvatlan pillanatban ők (Csiribával kiegészülve) ismét a Rejtelmes Szigeten álltak, hogy felderítsék annak összes kincseit.
Kuka ment elől. Kitűnően ismerte már az utat. Kukkedli lábával tiporta az elszáradt tűleveleket, kerülve a csapdákat ment előre, csak előre a Nagy Meredély felé. A Gigászi Sziklatömbökön azonban már Nagykuka vágta az utat puszta kézzel tiporva el a Gonosz Boszorka ármányait. Fentről a Végtelen Tengerek, a varázsfa aranyalmái, a patyolat tiszta, hófehér vitorlájú Armada, a suttogó Szirének és a világ titkait tartalmazó Rejtekhely mind egyszerre váltak láthatóvá. Nem sokkal ezután már ott álltak a Rejtekhely alatt, de a kincs 8 méterre, a fa tetején kuksolt…
Hogy az a jó… (és itt hosszú, több skálát átszánkázó füttydallam volt hallható úgy megszokás gyanánt Nagykuka szájából, mert nem nagyon tudta elképzelni, hogy ki lehetett az a vadbarom, aki feltesz egy megtalálni kívánt ajándékot a fa tetejére…) Csiribá is fütyült egy kurtát és lemondóan bámult fölfelé, hiszen kifogyva a varázslatokból tudta, az bizony ma nem lesz övék. Hacsak nem bemondásra! Mert ők bizony magukénak érezték ezt így a 8 méteres távolság ellenére is. Na, ezen a sajátságos felfogáson a gonosz banya ismét túlpörgette magát s a visszaúton olyan elvarázsolt bozótosba kergette őket, hogy olyat még nem látott a világ. Nagy volt az ijedtség, a sötét, sűrű „alagútban” gyűlt bajuk elég, Nagykuka minden furfangjára szükség volt, hogy kitaláljanak belőle.
Későre járt. Csapzottan, hullafáradtan, de örömittasan ballagott Kuka a 2 óriás előtt – már a kitaposott ösvényen – mert a KINCSEK, a Rejtelmes Sziget összes kincsei azok bizony a Gyerek tarsolyában hevertek mind egy szálig…
Sokáig nem volt fontos számomra ez a hely …
Odafelé mindig gyorsabban ver a szív, nagyobbakat álmodik az ember. Fáradtan, hazafelé, tucatnyi meseszép emlékkel érkezve ide – vágyva a Tenger morajlását – futva, hogy csak lássuk és menjünk már, soha nem tudta a legszebb arcát mutatni. Soha…Pedig annyiszor esélyt adtunk neki, mégsem.
Aztán tavaly duzzogva beterveztük. Nem futólag, nem ad hoc. Olyan szépen a térképek és az útikönyvek fölé görnyedősen. Aprólékos és mindenre kiterjedő tervezés volt tehát. Nem is maradhatott el a várva várt nagy durranás! Mindent felülmúlt. Nem csak a társaság, de a látvány, a leander erdő, az emberek, az ételek, a víz tisztasága, az atmoszféra, az illatok, minden. Aztán a Tenger ehhez képest a fasorba sem volt. Vágytunk vissza minden pillanatban.
Nagy hiba volt régen nem fordítani rá több időt!
Idővel, ahogy jártam az országot élménybeszámolóimat tartva, az ötödik könyvem jelent meg e csodálatos régióról, mind egyre jobban érlelődött Zsuzsimban is a vágy. A vágy, igen. Ott lenni, pihenni, látni, érezni… Persze hogy menni kellett, ha Ő menni akar!
Malcesinében tudtam már „csak” szobát foglalni az általunk jónak tartott időpontra. Kis időzgetés után a Google térképen rájöttem, hogy kitűnő helyen. Nem is lehetett volna jobb úti cél. Keleten, középen – ég és föld, kicsiny dombok és égbeszökő nagy meredélyek között, pont félúton -, vár a városban, csodás óváros, a hegytetőre felvonó szállít, északi oldal egy karnyújtásnyira és a déli úgyszintén. Pompás adottságok mindenfelé, a színvonalas szállodai szobánk erkélyéről meg egyenesen felejthetetlen kilátás mellett faltuk a görögdinnyét.
Pihentünk, igen. De mentünk is. Persze kizárólag az autó nélkül. (Meg sem moccant azalatt a 4 nap alatt). Bicóval természetesen, mert itt akinek egy kicsivel több gógyija van a kevéstől, az nem száll fém-kalitkába. Nem csak a forgalom miatt, hanem mert a dobozban ülve fikarcnyi csodát sem lát az ember, hacsak a töménytelen leander erdőt nem– mert azt még bezárva sem „kerülheti” el a szem.
Fent északon a hegyek közé szorult Riva és a már nem annyira szorongatott Torbole meghódítása nem maradhatott el. Mindenfelé szörfösök, kite-osok szelték a vizet és a levegőt. Csodás látvány volt – mondhatom. A Monte –Baldo-ról írtam, a citrom fákról nem. Javaslom, akit ez (is) érdekel, látogasson el a Garda-tóhoz. Tuti nem fogja megbánni!
Sőt, mint egy mágnes, nem fogja többet elereszteni!!!
Monte_Baldo: Úri passzió. Nem mondhatok mást, az volt a javából! . Csak semmi sport. A testnek nem, a léleknek annál többet adó, édes időtöltés.
90 méteres tengerszint feletti magasságból 1760 méterre jutottunk fel percek alatt, ami azért a testet mégiscsak megviselte egy kissé. Legalábbis a fülem kattogásából és a tartóoszlopoknál a „himbi-lingi” mozgás okozta has prés kényszerből erre tudtam következtetni. Jókor érkeztünk egyébként. Kellően korán ahhoz, hogy elsőre bejussunk a kabinba. Akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, de már visszafelé látva a kígyózó sorokat –várva a feljutást – elégedetten veregettem vállainkat…De ne szaladjunk ennyire előre!
Monte Baldo felvonó pályarendszere 2 szakaszban magasodik Malcesine és a Garda-tó fölé. Fél távon tehát átszálltunk egy kicsit nagyobb kabinba (kb. 80 férőhelyes). Azt, hogy az ilyenkor szokásos tolakodást – a legjobb helyekért – elkerüljék, a kabin az indulási és érkezési állomások között éppen egyszer körbefordul. Mondjuk ezt pont nem tudja senki, csak mikor már kiharcolta magának a szerinte legjobb helyet…
Fent csodálatos panoráma, kellemes hűvös hőmérséklet és jellegzetes boci illat fogadott. A felhők csak úgy száguldoztak az égen, szinte minden pillanatban más és más arcát mutatta a táj. Lent még azt gondoltam, hogy kelet felé a Dolomitok csipkés sziklatömbjeit csodálhatom majd, de itt fent tudatosult bennem, hogy azok innen jóval messzebb és északabbra találhatók! Láttunk viszont szivárvány madarat repülni, kicsiny tócsában Zsuzsim arcképe festett az enyémre édes mosolyt, mert szeretem. Amott, a zöld mezők és kopár lankák előtt gézengúzok húztak szélvészcsíkot paripájukkal száguldozva lefelé a széles gát mellett tova. Bármerre néztem bábeli zűrzavar fikarcnyi jelét sem találtam. Nem is lett volna jó egyébként. A kép mely elém festve volt elkápráztatott. Tavunk összement szempillantás alatt. Rajta a lent gigászi méretekkel büszkélkedő „óceánjárók” innen fentről hangya tutajokként járták lassú útjukat.
A felvonó végállomásától sétaösvények indulnak szinte minden irányban. Minket leginkább a siklóernyősök indulási helye érdekelt. Nem mintha érdekelne a repülés, mégis szép látvány volt magasba emelkedésük a nagy semmi fölött. Sokáig készülődtek egyébként, de ha kapkodnának bizonyára sokkal hamarabb leérnének és ez még ha vízre is esik az ember – 1700 méteres magasságból – nem oly szerencsés.
Aztán még az északi kilátóhelyhez „zarándokoltunk” el, ahová a Monte-Baldót meglátogatók 95%-a kisétál. Ha nem tudják mi vár rájuk mennek a tömeg után, ha meg tudják, szaladnak ámuldozni. 1700 méterrel a tó fölött mint egy nyitott könyv hever Limone, Riva del Garda és Torbole.
A kellemes időtöltés után aztán élményekkel gazdagon halmozva el vágytuk a Tó édes hűsítő nedűjét, így – egy kis nyugágyas pihenés után – visszaindultunk a nyárba lefelé.
Videó:
Dolomitok: Én azok közé tartozom, akik nem sietnek haza. Nem mintha nem lenne jó hazajönni, sőt… De mégis, minden percét ki akarom élvezni az utazásnak. S ez most sem volt másképp!
A Szerelmemmel voltam. A Drága Lánnyal. Mindenemmel. Fiam anyjával. A Garda-tónál… Nem lehet fokozni!
Esetleg, talán, mégis… hazafelé egy kis Dolomit! Óhhh, komolyan??? Yes, of course!
Bolzano, Marmolada, Passo di Gian, Cortina d’ Ampezzo, Lienz!
Felesleges bármit leírni. Aki nem volt még ezeken a csodás helyeken olyan lenne írásom, mint nekem egy New Yorki beszámoló. (Gyorsan tovább lapoznék). Aki pedig járt már itt, boldogan mosolyog. Ugye, drága Barátom, Balu Kapitány!!!
Nem is ragozom tovább.
Talán még annyit, hogy mintha innen… Hová is? Ez akkor volt? Komolyan? Salzkammergut? Tényleg… Mondsee, St. Gilgen, stb.
hihetetlen:)
VIDEÓ:
A májusfákat fölállítják, ugye?
Ott, ahol én jártam bizony fel! Nem is akármilyen fákat ragad magával a mosolygós akarat… Történik, hogy ha eljő az idő, tucatnyi jóképességű atyánkfia ragad jó szerszámokat markába, s uccu vág neki a sűrű vadonnak. Ott, a Hetedhét Országon is túli kerek erdő szegletében a legmagasabbra nőtt fát a sok dolgos kéz elválasztja gyökerétől, majd szekérre ugrasztja.
Innen bonyolult logisztikai terv alapján (mert a 20-25 méteres tömör gyönyört 2 ló vontatta fogaton nem egyszerű állomáshelyére juttatni) indul a menet a cél felé. Menet közben víg zene szól, a karavánt sokan kísérik, az igazi mulatság mégis a település főterén veszi kezdetét…A férfinépek bőrgatyában hörpintgetik a gyümölcspárlatot, tenyerükbe köpve fújtatnak, mint egy gőzmozdony és lassan koncentrálva dűtik vízszintes helyzetből szépen komótosan egyre merészebb szögbe a közben teljesen feldíszített csodát. Mert ekkorra már csodáról beszélhetünk. Aki szeretne, ajándékot helyezhet rá, felkerülnek a címerek, koszorúk, fenyő füzérek, a tetejére egy kis fenyőfa és néhol színes szalagokkal díszítik vastagon…
Közben jár a sörös-hordós szekér, gyöngyöző prémiummal jutalmazva a díszítést.
Schechingenben is állt egy csoda! Kicsi kocsi alatta sokszor megpihent, de egymást bántani nem volt okuk. A gyerek szögelte rá a címereket, így számtalan meóztam távolról jól áll e. Nem volt benne hiba, bizton állíthatom. Falucskánk egyébként változatlanul gyönyörű. Főleg ha tavasszal jár erre az ember veszi le lábairól az éledező természettel együtt!
Nem is repült, száguldozott velünk az idő ezen 7 nap alatt. Kaltesfelden „vitorláztunk”, Abstgmündbe gurultunk, schwabischi fagyizásunkat a meleg számlájára írom, Aalen a vásárlás városa, Stuttgart rokoni látogatás színhelye volt s még szólóban is bicóztam egy ötvenest a környező falvakban.
Ezer éves rutinnal a búcsúzásaimat ezekről a tájakról úgy teszem elviselhetővé, hogy még szebbek felé feszítem vitorlám…Valami ilyesféle történt most is. Legközelebb beszámolok róla, ígérem:)
Azon a gyönyörű napsütötte reggelen svábföldi küldetésünk véget ért. Második búcsúzásunk idején már az irány is megfelelt és ekkor Aalent fentről keleti irányban kerülve csatlakoztunk a dél felé lenyúló 7-es számú Autobahnba. Sok látnivalót természetesen elvárni az aszfaltcsíktól nem lehet, de a késői indulás és a nagy távolság mindenképpen ennek a megoldásnak a helyességét támasztotta alá. Nem is csalatkoztunk…Unalmas zötykölődés következett a kamionok között kacsázva, melyet 1-1 250-nel elszáguldozó Ferrari tört meg csupán s ilyenkor – beijesztve őket –a gázra léptem. Jó móka volt, állíthatom. Diadalmunkat – bár már átérezni véltem – a benzinárak nyomasztó értékei gátolták kissé, így a TURBO gomb simogatásán kívül tovább nem jutottam.
Aztán – már ahogy a távolság kezdett zsugorodni – nem sokkal dél után a nagy hegyek is felénk tornyosultak. A német-osztrák határon lehettünk valahol, s ha drága barátom itt van velünk meg is kérdezem, mert ha valaki, ő bizonyára el tudta volna oszlatni kételyeimet. Az egyik pillanatban – megpillantva Neuschwanstein híres ékszerdobozát – már biztos voltam benne hogy, de aztán egy hosszú alagútból kijőve rájöttem: dehogy! Persze a legkevésbé az volt most a fontos melyik országban vagyunk. Hol volt már az unalmas kamionok véget nem érő sora. A Ferrarik előzgetése sem emelte vérnyomásomat. A semmiből hirtelen feltűnő havas hegycsúcsok, a vad, mélykék eget imitt-amott elborító bárányfelhők és a frissen kaszált méregzöld mezők gyermekláncfűvel elborított összképe foglalta le összes figyelmemet.
Úgy éreztem magam, mint gyermek a játékboltban. Bármerre nézhettem a következő látvány mindig jobban elvarázsolt, mint az előző.
Később, kizökkentve magam a nosztalgiázásból várt, de még nem ismert csodák köszöntöttek reánk. Lermoosnál feltűntek előttünk Németország legnagyobb hegyvonulatai, s ha nem lettem volna már ekkor farkaséhes, valószínűleg fel is vontatjuk magunkat a Zugspitz tetejére. De az voltam. Berobogtunk inkább Garmischba. Már mikor tele volt a has, és nem forogtam szemeim előtt a grillezett kolbászdarabkák kicsit bántam a dolgot, de mit tehetnék, ilyen vagyok. Ennem kell és kész. Bent a városban egyébként karnevál fogadott, még a fejükön is pörögtek az emberek. Rövid sétát kellett hogy tegyünk 2 okból. Az egyik az emésztést segítette, a másik a kíváncsiságomat orvosolta. Meg kell mondjam egyébként, hogy ezt a várost gyönyörű helyre tette le a Jóisten. Főleg most, hogy virágba borult fákkal szegélyezett utcákon sétáltunk volt bódító a látvány és az illatok egyaránt. Nem is nagyon akartunk továbbállni, de a szálláshoz még araszolni kellett nem kicsit kelet felé, így duzzogva bár, de elindultunk.
Lermoostól Seefeldig már egy fennsíkon haladtunk, ahol számtalan bicikliút reklámmezes kerekező, golf pályák, kicsiny tavak, és egyéb szabadidős elfoglaltságnak se szeri se száma. Seefeldől a szokásos innsbrucki hágóút következett, majd a 2000-s eltévelyedéses St.Johann és Lofer útvonalon Königssee-ig repítettük magunkat.
6 óra volt ekkor, éppen ideális vacsoraidő, így a Schönau im Königssee-ben lefoglalt Sport Hotel szobájának elfoglalása után berobogtunk imádott tavamhoz egy kis hastáji frissülésre, illetve a látvány digitalizálására, mely agyamból mint egy lemerülő elem kezdett már kikopni…
Este volt már, a ricsaj elült, lágy, hűvös szellő lengedezett a tó felől. Napocskánk a fenyvesek fölött a gerincen gurulva mosolyogva búcsúzott. A Jenner előtt állva óvatos duhajként képzeltem magunkat föl és egyre csak fölfelé, de már pihent a drága, nehéz súlyaitól megszabadulva szunnyadt s én – a titkos hódoló – a jegy árus ablakot ujjammal puhán, vigyázón simítva intettem neki mézédes, tiszta álmot. „Pihenj csak! Legközelebb együtt zakatolunk fölfelé!”
Aztán lassú, mesélős séta következett kéz a kézben a Szentély felé. Ahol a kezdetek kezdetén sátrak álltak tilosban bár, s kicsiny Vuk szemek villantak éjnek évadján, most mini golf pálya oltja az erre éhes emberek szomját. 2 étterem is települt ide, s lehetnének akár aranyból is, az én emlékeimet rombolják kissé, semmi kétség. Lent a parton is csend honolt. A Királyok tava víztükre szó szerint tükör, csak néha-néha tört ez a szép világ darabjaira egy kósza vadkacsa landolásakor. Átlátszó, tiszta vize 2/3 rész hidrogén és 1/3 oxigén. Olyan átlagosnak tűnne, ha csak lefelé bámulunk, de azért a bennük fürdőző pisztrángok bizonyára dicsérik összetételét.
A napközben oly sűrűn ingázó kicsiny hajók, az armada (még ha nem is spanyol) már nem siklottak hangtalan az érintetlen táj, a jég-kápolnák, a hétszeres visszhang és a St. Barthaloma piros kupolái felé. A csónakházak mellett ballagva el némán még szuszogásukat is hallani véltem talán. (Pedig az a pisztráng, melyet a kicsiny templom mellett ettünk anno…óh, de ízletes is volt!) 10 perc csupán. Aki először téved ide feltétlen sétáljon a fő tér felől bal felé térve ki, hogy feljebb, a tó egészében gyönyörködve titkát ellesve ültessen szívébe örök magot. Mert bár kilencedszer voltunk így együtt, nem tudom feledni szerelmünk lángolását. Mindig újra és újra lángra kap a parázs. Bármennyi idő is teljen el, az én hűségem töretlen.
Aztán a 10 perc megtörténtekor a csoda ismét megtörtént velünk. Ott állva a panoráma teljesen miénk, balra a nagy zuhatag s előttünk a feszített víztükör. Mivel tavasz volt még, körben a nagy hegyek ősz halántékkal tekintettek reánk. Érdekes és új látvány volt ez, sokáig időztünk tehát a kilátóhelyen. Vissza a gát felé mentünk, de a bob pálya már megint kimaradt. Legközelebb mindenképpen felsétálok a tetejére, mert egészen új látvány lehet az indulási helyről visszatekinteni a kikötőre.
Másnap Berchtesgaden maradt „csak” nekünk. Már azt hittem itt mindent felderítettem. Délről nagy robajjal robogtunk be elengedett kormánnyal számolatlan. A 2 színű patak is a miénk volt oly sokszor. Az állomás a patakok „között”. Az észak-keleti szegletben meghúzódó só barlangban ugyan még nem jártunk, de próbáltunk bejutni s ezt sikerként könyvelem el jelen pillanatban. Befelé a sport centrum, csobogó patak kicsiny erőművel, vízi lépcsőnek is hívhatom és amott felfelé drótkötélpályán kabinos felvonó a Kehlstein felé veszi lélegzetelállító útját. Felfelé a busz a peremen cikáz, s Hitler Sasfészke hihetetlen történelmi légkörrel és természeti látvánnyal kecsegtet. A városban festett házfalak, meseszép építmények, parkok. Mindenfelé hegyek és a koronát az egészre a Watzmann teszi fel, még ha nem is annyira híres, mint a Matterhorn, akkor is. Na de hogy észak-nyugatra sziklába vájt fapallón kerül egyre csak a város fölé a bátor turista, ezt nem hittem volna. Nem is nagyon erőltettem a lepel teljes lehullását, mert gondoltam legközelebb is kellene valami felderítetlen csoda…
Legalább nem fogok annyira duzzogni, ha megint erre járunk…
Valamit valamikor valahová írni fogok semmi kétség,
hiszen egyik legszebb utunk volt ez a 10 nap…
Sőt….
A hazaút meg egyszerűen mesésre sikeredett…
Nem én döntöttem!
Hagytam magam sodródni az árral. A kósza jó hírek persze könnyen engedték ki kezeim közül a gyeplőt! Hagy szaladjon hát a szekér, ha jó az irány – gondoltam. Mert az irány – bár először voltak bennem kételyek – jó volt. Nagyon jó!
Paralia – Katherini strandja – közel sem egy egzotikus hely. Ide nem enyelegni jön az ember. Nincsenek korallzátonyok, a tengerjáró hajók garmada nem juttatja eszünkbe a Titanic tragédiáját. A tengerparti homok se nem fehér, se nem vörös. Olyan teljesen hagyományos homokszínű és nappal borzasztó meleg. Szóval a sznoboknak abszolút gáz ez a hely. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk azok. Persze a nincs mellett akad van is. Például hosszú, végelláthatatlan homokos tengerpart mindenképp. Természetesen Tenger is van hozzá, amely tiszta, néha nyugodt, néha vad hullámokba törő. Számtalan szórakoztató tengeri és szárazföldi jármű/eszköz/játék. Tavernák számolhatatlan sora, kiváló ételek, friss halak, kagyló, rák, pizza és természetesen az elengedhetetlen gyros minden mennyiségben, akár hajnali 4 órakor is. Szórakozóhelyek tucatjai, vidámság, pörgés, sunshine-reggae, sok fiatal és számos új barátra rátalálsz ha kell! Látnivalóban sincs hiány. Mindjárt itt van az Olümpos. Ezernyi forrást rejt a hegy és a kilátás is csodálatos állítólag. Mi inkább a vízből és a világítótoronyból nézegettünk felfelé, mint onnan fentről lefelé. Istenekkel ebből kifolyólag nem találkoztunk, de a legenda szerint összefuthattunk volna Zeusszal, Poseidonnal, vagy akár Hadéssal is. Nem tettük, elég Istenek voltunk mi a fejelési rekord beállításakor. (79 sikerült derékmagasságú vízben). A Meteorákat is említhetném, bár oda azért menni kellett volna egy kicsit. Skiathosz viszont elbűvölt minket. És még hány csoda várt…
Kiváló volt tehát. Hihetetlenül jó!
Csak azt a lábtengó meccset megnyertük volna még…
Fakultatív programként voltunk Skiathoson:
„ Skiathos egy kis sziget, amely az Égei-tengerben fekszik a Szporádok szigetcsoportjának tagjaként. Területe mindössze 48 km2, és 5200 lakossal rendelkezik. Népszerűségét a ’70-es években nyerte el és azóta is rengetegen látogatják. Ennek főleg az az oka, hogy rendkívül könnyen megközelíthető, csodás tájakkal rendelkezik, az éghajlata is kiváló, ráadásul 60 aranyhomokú partja van, amelyek mindegyikéhez igényes, kellemes, jól felszerelt strandok társulnak.
Mivel a szigeten nem találunk sok nevezetességet, ezért a skiathosi nyaralás annak ajánlott legfőképpen, aki egyszerűen csak pihenni, strandolni, szórakozni vágyik. Ugyanakkor a sziget alkalmas a túrázásokra, kirándulásokra is, amit a fenyvesekkel tarkított hegyeinek köszönhet.
Fővárosa Skiathos-város, amelynek kikötőjében rengeteg utazási irodát találunk, így arra is van lehetőség, hogy részt vegyünk egy-egy szervezett kiránduláson.
A városból ezen kívül minden órában legalább egyszer buszok is közlekednek a sziget többi településére, valamint lehetőségünk van motort, autót, sőt még motorcsónakot is bérelni. Ha motort bérelünk, nagyon fontos, hogy motorozás közben mindig a fejünkön legyen a bukósisak, ugyanis ha rajtakapnak sisak nélkül, 90 euróra is megbüntethetnek minket.
A sziget lakosságának kb. a 90 %-a a fővárosban él. Itt van a legtöbb szállás is, persze különböző árakon, így aki nem szeretne annyira mélyen a zsebébe nyúlni, az találhat valamivel kedvezőbb áron is kényelmes, tiszta szálláshelyet. De ha még előrelátóbbak vagyunk, és nem szeretjük a hőséget, akkor érdemes tavasszal vagy ősszel utazni Skiathosra, ugyanis ilyenkor rengeteg privát kiadó szoba és apartman van, amelyek természetesen versenybe szállnak egymással, így alkudhatunk is az árakból.
Skiathoson ezen kívül öt kempinget is találunk.
Skiathos-város a sziget délkeleti részén fekszik. A várost két hatalmas sziklára építették, így mindkét oldalról festői öböl veszi körül. A régi főváros, Kastro lakosai települtek ide. Jellegzetességei a piros tetős, fehér házai, amelyek alapvetően meghatározzák hangulatát. Központjában rengeteg taverna, étterem és szórakozási lehetőség várja a vendégeket, a központon kívül pedig kellemes sétákat tehetünk a szűk, kanyargós utcákban.
A városnak van egy régi halászkikötője, illetve egy modern kompkikötője is, amelyek között egy parány félszigetet találunk. Azért érdemes ide eljönni, mert innen a legszebb a kilátás, ráadásul még egy velencei erőd maradványait is megtekinthetjük.
Skiathos-város nem sok nevezetességgel rendelkezik az erőd maradványain kívül, talán még említésre méltó a 19. századi templom.
Ahogy azt már említettük, a sziget bővelkedik a szebbnél szebb strandokban. A fővárosból számos strand könnyen elérhető. Ilyen például a Megali Ammos nevezetű, ahol mindig nagyon sokan vannak, így ha egy kicsit nyugalmasabb, kevésbé zsúfolt strandolásra vágyunk, a legjobb hely számunkra a kis félszigeten található strandok egyike. Itt különböző vízi sportokat is kipróbálhatunk.
Most pedig ismerkedjünk meg a sziget másik két fontosabb településével is!
Skiathos délnyugati részén fekszik Kukunaries. Ez a település arról híres, hogy itt van a sziget legszebb strandja, amely bekerült Görögország legszebb partjainak listájára is. Szépségét finom homokjának, kristálytiszta vizének és a strandot körülvevő zöldellő domboldalnak köszönheti.
Kastro Skiathos északnyugati csücskében fekszik. Ez a település volt a sziget régi fővárosa. Ide hajóval és szamárháton is eljuthatunk, de akár még gyalogosan is megtehetjük az utat, ha egy hosszabb sétára vágyunk. A város nagy sziklatömbökre épült, így fantasztikus onnan a kilátás. A sziklatömbök miatt csak egy felvonóhíd kötötte össze a lakókat a külvilággal, így talán ez volt az egyik oka annak, hogy a lakosok elhagyták a várost 1829-ben, majd megalapították Chora városát.
Skiathos nevezetességei:
Chora városától kb. 1 óra gyalogútra van egy evangélista kolostor. Ez a sziget egyedüli működő kolostora. A kolostort a 18. században szerzetesek alapították, és arról híres, hogy itt lett legelőször felvonva az új Görögország lobogója. A sziget belső részeiben még néhány elhagyatott kolostort találunk.
Ilyen például a Kunisztra-kolostor Trulos-tól nem messze. Története, hogy a kolostor helyén találták meg a 17. században azt a Szűz Mária-ikont, amelyről úgy tartották, hogy csodatévő tulajdonságokkal bír. Ezért Szűz Mária lett Skiathos védőszentje.
Skiathost a fiatalság szigetének is szokták hívni, ami pörgős éjszakai életéből, sok szórakozási lehetőségéből ered. Akinek van rá lehetősége, ne hagyja ki ezt a csodálatos kis szigetet az útitervéből! „
(http://www.gorogorszag.info/skiathos-sziget)
VIDEÓ: