A májusfákat fölállítják, ugye?
Ott, ahol én jártam bizony fel! Nem is akármilyen fákat ragad magával a mosolygós akarat… Történik, hogy ha eljő az idő, tucatnyi jóképességű atyánkfia ragad jó szerszámokat markába, s uccu vág neki a sűrű vadonnak. Ott, a Hetedhét Országon is túli kerek erdő szegletében a legmagasabbra nőtt fát a sok dolgos kéz elválasztja gyökerétől, majd szekérre ugrasztja.
-

Innen bonyolult logisztikai terv alapján (mert a 20-25 méteres tömör gyönyört 2 ló vontatta fogaton nem egyszerű állomáshelyére juttatni) indul a menet a cél felé. Menet közben víg zene szól, a karavánt sokan kísérik, az igazi mulatság mégis a település főterén veszi kezdetét…A férfinépek bőrgatyában hörpintgetik a gyümölcspárlatot, tenyerükbe köpve fújtatnak, mint egy gőzmozdony és lassan koncentrálva dűtik vízszintes helyzetből szépen komótosan egyre merészebb szögbe a közben teljesen feldíszített csodát. Mert ekkorra már csodáról beszélhetünk. Aki szeretne, ajándékot helyezhet rá, felkerülnek a címerek, koszorúk, fenyő füzérek, a tetejére egy kis fenyőfa és néhol színes szalagokkal díszítik vastagon…
Közben jár a sörös-hordós szekér, gyöngyöző prémiummal jutalmazva a díszítést.
Schechingenben is állt egy csoda! Kicsi kocsi alatta sokszor megpihent, de egymást bántani nem volt okuk. A gyerek szögelte rá a címereket, így számtalan meóztam távolról jól áll e. Nem volt benne hiba, bizton állíthatom. Falucskánk egyébként változatlanul gyönyörű. Főleg ha tavasszal jár erre az ember veszi le lábairól az éledező természettel együtt!
Nem is repült, száguldozott velünk az idő ezen 7 nap alatt. Kaltesfelden „vitorláztunk”, Abstgmündbe gurultunk, schwabischi fagyizásunkat a meleg számlájára írom, Aalen a vásárlás városa, Stuttgart rokoni látogatás színhelye volt s még szólóban is bicóztam egy ötvenest a környező falvakban.
Ezer éves rutinnal a búcsúzásaimat ezekről a tájakról úgy teszem elviselhetővé, hogy még szebbek felé feszítem vitorlám…Valami ilyesféle történt most is. Legközelebb beszámolok róla, ígérem:)
Útközben
Azon a gyönyörű napsütötte reggelen svábföldi küldetésünk véget ért. Második búcsúzásunk idején már az irány is megfelelt és ekkor Aalent fentről keleti irányban kerülve csatlakoztunk a dél felé lenyúló 7-es számú Autobahnba. Sok látnivalót természetesen elvárni az aszfaltcsíktól nem lehet, de a késői indulás és a nagy távolság mindenképpen ennek a megoldásnak a helyességét támasztotta alá. Nem is csalatkoztunk…Unalmas zötykölődés következett a kamionok között kacsázva, melyet 1-1 250-nel elszáguldozó Ferrari tört meg csupán s ilyenkor – beijesztve őket –a gázra léptem. Jó móka volt, állíthatom. Diadalmunkat – bár már átérezni véltem – a benzinárak nyomasztó értékei gátolták kissé, így a TURBO gomb simogatásán kívül tovább nem jutottam.
-

Aztán – már ahogy a távolság kezdett zsugorodni – nem sokkal dél után a nagy hegyek is felénk tornyosultak. A német-osztrák határon lehettünk valahol, s ha drága barátom itt van velünk meg is kérdezem, mert ha valaki, ő bizonyára el tudta volna oszlatni kételyeimet. Az egyik pillanatban – megpillantva Neuschwanstein híres ékszerdobozát – már biztos voltam benne hogy, de aztán egy hosszú alagútból kijőve rájöttem: dehogy! Persze a legkevésbé az volt most a fontos melyik országban vagyunk. Hol volt már az unalmas kamionok véget nem érő sora. A Ferrarik előzgetése sem emelte vérnyomásomat. A semmiből hirtelen feltűnő havas hegycsúcsok, a vad, mélykék eget imitt-amott elborító bárányfelhők és a frissen kaszált méregzöld mezők gyermekláncfűvel elborított összképe foglalta le összes figyelmemet.
Úgy éreztem magam, mint gyermek a játékboltban. Bármerre nézhettem a következő látvány mindig jobban elvarázsolt, mint az előző.
Később, kizökkentve magam a nosztalgiázásból várt, de még nem ismert csodák köszöntöttek reánk. Lermoosnál feltűntek előttünk Németország legnagyobb hegyvonulatai, s ha nem lettem volna már ekkor farkaséhes, valószínűleg fel is vontatjuk magunkat a Zugspitz tetejére. De az voltam. Berobogtunk inkább Garmischba. Már mikor tele volt a has, és nem forogtam szemeim előtt a grillezett kolbászdarabkák kicsit bántam a dolgot, de mit tehetnék, ilyen vagyok. Ennem kell és kész. Bent a városban egyébként karnevál fogadott, még a fejükön is pörögtek az emberek. Rövid sétát kellett hogy tegyünk 2 okból. Az egyik az emésztést segítette, a másik a kíváncsiságomat orvosolta. Meg kell mondjam egyébként, hogy ezt a várost gyönyörű helyre tette le a Jóisten. Főleg most, hogy virágba borult fákkal szegélyezett utcákon sétáltunk volt bódító a látvány és az illatok egyaránt. Nem is nagyon akartunk továbbállni, de a szálláshoz még araszolni kellett nem kicsit kelet felé, így duzzogva bár, de elindultunk.
Lermoostól Seefeldig már egy fennsíkon haladtunk, ahol számtalan bicikliút reklámmezes kerekező, golf pályák, kicsiny tavak, és egyéb szabadidős elfoglaltságnak se szeri se száma. Seefeldől a szokásos innsbrucki hágóút következett, majd a 2000-s eltévelyedéses St.Johann és Lofer útvonalon Königssee-ig repítettük magunkat.
6 óra volt ekkor, éppen ideális vacsoraidő, így a Schönau im Königssee-ben lefoglalt Sport Hotel szobájának elfoglalása után berobogtunk imádott tavamhoz egy kis hastáji frissülésre, illetve a látvány digitalizálására, mely agyamból mint egy lemerülő elem kezdett már kikopni…
Este volt már, a ricsaj elült, lágy, hűvös szellő lengedezett a tó felől. Napocskánk a fenyvesek fölött a gerincen gurulva mosolyogva búcsúzott. A Jenner előtt állva óvatos duhajként képzeltem magunkat föl és egyre csak fölfelé, de már pihent a drága, nehéz súlyaitól megszabadulva szunnyadt s én – a titkos hódoló – a jegy árus ablakot ujjammal puhán, vigyázón simítva intettem neki mézédes, tiszta álmot. „Pihenj csak! Legközelebb együtt zakatolunk fölfelé!”
Aztán lassú, mesélős séta következett kéz a kézben a Szentély felé. Ahol a kezdetek kezdetén sátrak álltak tilosban bár, s kicsiny Vuk szemek villantak éjnek évadján, most mini golf pálya oltja az erre éhes emberek szomját. 2 étterem is települt ide, s lehetnének akár aranyból is, az én emlékeimet rombolják kissé, semmi kétség. Lent a parton is csend honolt. A Királyok tava víztükre szó szerint tükör, csak néha-néha tört ez a szép világ darabjaira egy kósza vadkacsa landolásakor. Átlátszó, tiszta vize 2/3 rész hidrogén és 1/3 oxigén. Olyan átlagosnak tűnne, ha csak lefelé bámulunk, de azért a bennük fürdőző pisztrángok bizonyára dicsérik összetételét.
A napközben oly sűrűn ingázó kicsiny hajók, az armada (még ha nem is spanyol) már nem siklottak hangtalan az érintetlen táj, a jég-kápolnák, a hétszeres visszhang és a St. Barthaloma piros kupolái felé. A csónakházak mellett ballagva el némán még szuszogásukat is hallani véltem talán. (Pedig az a pisztráng, melyet a kicsiny templom mellett ettünk anno…óh, de ízletes is volt!) 10 perc csupán. Aki először téved ide feltétlen sétáljon a fő tér felől bal felé térve ki, hogy feljebb, a tó egészében gyönyörködve titkát ellesve ültessen szívébe örök magot. Mert bár kilencedszer voltunk így együtt, nem tudom feledni szerelmünk lángolását. Mindig újra és újra lángra kap a parázs. Bármennyi idő is teljen el, az én hűségem töretlen.
Aztán a 10 perc megtörténtekor a csoda ismét megtörtént velünk. Ott állva a panoráma teljesen miénk, balra a nagy zuhatag s előttünk a feszített víztükör. Mivel tavasz volt még, körben a nagy hegyek ősz halántékkal tekintettek reánk. Érdekes és új látvány volt ez, sokáig időztünk tehát a kilátóhelyen. Vissza a gát felé mentünk, de a bob pálya már megint kimaradt. Legközelebb mindenképpen felsétálok a tetejére, mert egészen új látvány lehet az indulási helyről visszatekinteni a kikötőre.
Másnap Berchtesgaden maradt „csak” nekünk. Már azt hittem itt mindent felderítettem. Délről nagy robajjal robogtunk be elengedett kormánnyal számolatlan. A 2 színű patak is a miénk volt oly sokszor. Az állomás a patakok „között”. Az észak-keleti szegletben meghúzódó só barlangban ugyan még nem jártunk, de próbáltunk bejutni s ezt sikerként könyvelem el jelen pillanatban. Befelé a sport centrum, csobogó patak kicsiny erőművel, vízi lépcsőnek is hívhatom és amott felfelé drótkötélpályán kabinos felvonó a Kehlstein felé veszi lélegzetelállító útját. Felfelé a busz a peremen cikáz, s Hitler Sasfészke hihetetlen történelmi légkörrel és természeti látvánnyal kecsegtet. A városban festett házfalak, meseszép építmények, parkok. Mindenfelé hegyek és a koronát az egészre a Watzmann teszi fel, még ha nem is annyira híres, mint a Matterhorn, akkor is. Na de hogy észak-nyugatra sziklába vájt fapallón kerül egyre csak a város fölé a bátor turista, ezt nem hittem volna. Nem is nagyon erőltettem a lepel teljes lehullását, mert gondoltam legközelebb is kellene valami felderítetlen csoda…
Legalább nem fogok annyira duzzogni, ha megint erre járunk…