Sejtettem én, hogy nem vagyok már Zurbriggen, de hogy szinte totyogni fogok a bánkúti kék pályán azt –duzzogva bár, de- kénytelen voltam kudarcként értékelni. És a gondok nem itt kezdődtek…

A pénztár előtt illedelmes „Kéz csók!” fogadta a bérletárusító nénit, aztán egy szusszanatnyi csend után „És nem tetszik tudni hová tűntek a fák?” következett. Mert fa az nem volt sehol. Legalábbis ahol legutóbb sűrű sötét nagy Ernő sorakozott, ott most jéghideg levegőt kavart a szél a csupasz dombokon akadálytalan. A kicsiny fabódéból szomorú történet bontakozott ki váratlan kérdésem eredményeként, s a 2 évvel ezelőtti szörnyű vihar szelleme ismét sötét álorcába bújva kúszott a völgyön át, fekete korommal hintve be az addigi szelíd völgyeket. Borzasztó felvonás, gondoltam csak jobb következhetik…

Hittem, hogy egy gyors felcsatolás után magam mögött hagyhatom ezen rossz érzéseket, de ahogy sietve pattintottam legelső csatomat, a tavalyi bakancsrepedés kísértett megint…Úgy szétnyílt szegény röpke egy századmásodperc alatt, hogy hirtelen a Mont-Blanc-ról induló Bossoins gleccser legmélyebb repedésit véltem a lábaimra aggatott szerkezeten felfedezni!

Na jó!- gondoltam. Ennyi volt! Felküzdöttem magam a jégbordákon át, szívtam néhány percnyi jó levegőt, vettem potyára egy bérletet és már indulhatok is haza dolgom végezetlenül…Szerencsére azonban áldott mimóza lelkemet hátra hagyva indultam el határozott céllal, de határozatlan irányban a legkisebb lehetőségeket kutatva hajdan megannyi olimpiai aranyérmet reám halmozó lábbelimben. Még a lábujjaimat is láttam hitehagyottan dideregni mikor sajnálkozva tekintettem lábaim elé menet közben…Cudar percek, ellenségeimnek sem kívánhatok ilyet…

És ekkor – de lehet, hogy egy kicsit később- rátaláltam. Olyan mézeskalács házikó lehetett volna a régi, színes sílecekkel teletűzdelt cukrozott kerítés mögött, ha szorult helyzetemben gyermeki énem kerül felül aggódó énemen, ám ebben a helyzetben erre nem volt esély.

Kopogásom először fogadásra nem talált.

Később – a vihar elülte után – már bent kucorogtam a vörösen izzó és pattogó kandalló előtt, s ha a fentebb említett esemény mégis reám talál, a télapó ül velem szemben és földig érő hófehér szakállát söndörgeti kacagva…
Nem ő volt. A síoktató bácsi nyújtotta felém 31-es (?) leendő bakancsomat és mivel beletrafált másodikra, már ismét kint lendítettem magasra lábaim és képzeltem arany medaliont nyakamba.

Aztán bénáztam sokat. Nem hittem, hogy ennyit felejtek, de nincs mit szépíteni. A félórás hóekézés ellenére volt nagy vidámság, móka, kacagás. Még egyszer a hóval is megismerkedtem, de néhány óra múlva, már a legutolsó csúszás közelítette régi pályacsúcsomat.

Jó volt! Legalább hagytam lelkemet szárnyalni a jéghideg friss levegőt orrlyukaimba szívva azokra a tájakra, melyen égig érő ormokat enged láttatni a természet s ahol a szilvalekváros gőzgombócot euróért mérik, s ahol… – azt hiszem, tudod mire gondolok!