Kicsit kéretni kellett magam, bevallom őszintén. Okát nem tudnám proceleuzmatikus verslábbal leírni, de hezitáltam, ez biztos. Még szerencse, hogy Tibi (te bitangó) kötötte az ebet a karóhoz vastag hajókötéllel, melynek csupán látványától kész voltam összes bűnömet rögtön bevallani. Igaz, áldott, jó lelkemnek köszönhetően ezzel sok időt nem vesztettünk, így indulhatott is a 3 órás feszített menet Donovaly síterepe felé.

Tibor, Feri és én szórakoztattuk egymást az odaút alatt. A kártya is csak azért nem került elő, mert 1) rebetlit kontrázva meg nehezen ment volna a vezetés, és 2) nem volt nálunk.

Mindenesetre a kilométerek gyorsan fogytak, így ha 09:15-re nem is, de 09:16-ra a „nagy felvonós” parkolóba varázsoltuk magunkat. A hír hallatán a nagy csődületben gyors interjúk hangzottak el, majd –akkor még mosolyogva- felvontattuk magunkat a tetőre. Itt a mosolyt mélabú és döbbenet váltotta fel hosszú percekig. Rájöttünk ugyanis, hogy síléc helyett – korcsolya kellene ide. A paparazzik szorítása miatt azonban nem engedhettük csillogó nimbuszunkat dugába dőlni. Az évek alatt oly magasságokba küzdöttük fel magunk, hogy ily csekély probléma erős akaratunknak gátat nem szabhatott.

Öklömnyi barázdát vágva a tükörjégbe kezdtem én a lejtmenetet –mint a pálya jó ismerője- (egyszer jártam erre úgy 8 évvel ezelőtt) – gond tehát nem nagyon lehetett. Főleg azután, hogy lenyomtuk a 2. adag Tátrateát valahol még félút tájékán. Na, innen bátrabban fogott aléc, a jégkristályok is erősebben hasítódtak ki gleccser tömbjükből és mintha a hegy is gyorsabban szaladt volna felénk…

Kétszer taknyoltam csupán. A tavalyi szezonzárós teljesítményemet nem tudtam tartani. Hát, Istenem, csak öregszik az ember, mit szépítsem a dolgot! Mikor már Tibi is reménytelennek ítélte helyzetünk, a nagy buckák leküzdése után átkéredzkedtünk a „másoldalra” levezetni. Itt nem volt olyan jeges, és elég jól lehetett gyakorolni a mozgást.

Az idő szenzációs volt, így tökéletesre sikerült a szezonzáró!!!

VIDEÓ:

Régi vágyam teljesült ezzel a hosszú hétvégével.

Mikor még kiscsikóként virgonckodtam úgy 15 évvel ezelőtt, a tankörtársakkal jártam erre kötelező sítábori elfoglaltság keretein belül. (Mondjuk mindig is ilyen kötelező elfoglaltságra vágytam. Kétszeri főétkezés, szép szállás, minden nap más és más síterep, jó idő, vidámság.) Szóval a szívem, az húzott vissza, de piszkosul ám…

A másik ok amiért ide jöttünk nagyon prózai. A tavalyi nagy fellángolás csírája kietlen tájra hullott alá, kis testét az éltető manna messziről kerülte el, meg egyéb okokból (mely itt nem publikus) sem vágytuk a jódlira táncoló bernáthegyi vakkantásait.

Amire nagyjából vágytunk az a következő volt: közel legyen, aránylag hosszú pálya nyíljon tehetségünk kibontakoztatására, sok kék, sok piros, kevés fekete, ülőfelvonó mindenképp, sok hó, olcsó, de minőségi szállás, Aquarelax, látnivaló. A jó időt nem írtam. Nem volt peremfeltétel ugyanis. Hogy is lehetne előre 2 hónapot kikalkulálni. Indulás előtti napon már tudtam, hogy lebarnulni nem fogunk… Vad és ijesztő fekete fellegek jelentek meg ugyanis indulásunk napjától hosszú évekig előre Alsó Kubin felett a MET.hu oldalán. Persze attól, hogy idegeskedik az ember még nem oszlatja a felhőket – gondoltam. És tényleg. (Tehát idegeskedtem és a felhők nem oszlottak. De legalább a hó esett és ez a síeléshez nem éppen utolsó szempont.)

Szerencsére az odaút 2/3 részénél, Donovalyban még némi D vitamin morzsákhoz hozzájutottunk, és meg kell mondanom az alsó-kubini Aquarelax-ben sem fáztam egy pillanatra sem. Sőt. Például a szaunában kifejezetten melegnek éreztem a helyzetet. A csúzdák is kifogástalan, felhőtlen szórakozást biztosítottak, a pezsgőfürdő ellazított a 3 napi vad csúszások között, az uszi meg teljesen kiszedte hátunkból azt a kunkorit, melyet az a kevés fekete pálya napközben belerakott.

A borús idő ellenére azért lehetett síelni. Sőt, mi az hogy. Például a 4 km kék és az alig kevesebb piros, kevés feketével fűszerezve azért szedte ki az erőt elég keményen. Egyet bánok csupán: a freeride zone igazi meghódítása elmaradt. Miénk lett viszont Árva vára s még egy jégkorong mérkőzésen ia lobogtattuk zászlainkat.

Összegezve Alsó Kubin ismét elnyerte tetszésemet, így bátran tudom ajánlani kicsiknek, nagyoknak, aktív és passzív pihenésre vágyóknak, télen és nyáron egyaránt!!!

VIDEÓ:

A 4 napos megpróbáltatás előtt egyszerűen még muszáj volt egy kis gyakorlás.

Először persze nem az ivásra gondoltam, de – most ráfogom Sanyira – rögtön a kipakolás után belerángatott a bűnbe! Remélem még nem vagyok függő, bár a TátraTea színes üvegeit látva olyan kémiai folyamatok játszódnak le bennem, mint Dagobert bácsiban mikor az aranyrúdjaira gondolt… Mit tagadjam, finom ez a lötty. S ha csak 1 fajta lenne már majdnem unnám is, de 6 ízvilággal csalják bűnbe az embert szlovák barátaink. A 22%-os kókuszos fehér, a 32%-os citromos zöld, a 42%-os barackos narancssárga, az 52%-os hagyományos fekete, a 62%-os erdei gyümölcsös lila és a brutál 72%-os törvényen kívüli szürke üvegben lapulva várja a kacsintós hörpintéseket. Mondjuk ez a brutál ihatatlan, mégis elengedhetetlen a fekete pályákhoz. A többi fincsi, de azokkal meg a függőn nem jössz le! (Na jó, a lilával még lejössz. Igaz, fékezés nélkül…)

Szóval ivással kezdtünk Mytoban. Mindenesetre arra jó volt, hogy Reni is feljött velünk a „felhők fölé”! A beülős kiszállónál az aflenzi dupla leszúrt Rittbergert most nem csinálta meg (meghagyta kicsit későbbre, már lefelé) s ennek örömére sűrű fényképezgetés vette kezdetét. Kb. mások 3-szor fordultak mire befejeztük, de a facebook egyszerűen igényli a képi adatrögzítést s az ONGO album se lenne teljes némi National Geographic-ba illő kép nélkül…

Aztán mikor már az SD kártya megtelt (úgy másfél óra után) elindultunk végre lefelé. Őszinte leszek: olyan igazi alpesi élményekről nem tudok beszámolni, de a ragadós hó megdolgoztatott bennünket elég erősen. Olyannyira, hogy ez a felsőtest száguldozik lefelé, a léc a lábainkkal meg 10 méterre lemarad állandó érzés és az ez elleni küzdelem a fél távnál kisebb pihenőpályára rakott minden egyes menetnél.

Később – már a „Mytoi Sípályarendszer Mesterei” cím ünnepélyes átvétele után – néhány percre a freeride terep illetve a sielok.hu oldal baromságai okoztak némi fejtörést, de az ezer éves rutinunknak köszönhetően az előbbi problémát sikerült leküzdeni. (Az utóbbi kezelhetetlen…)

Reninek sajnos gyűlt baja elég. A ragadós havat nem tudta tolerálni. A TT is pont ekkorra szívódott fel sejtjeiben, így pedagógia szigorlat ide vagy oda (de régen volt) nem tudtuk meggyőzni, hogy az aranymedalion csupán karnyújtásnyira hever. Bánatosak voltunk ezért. Nem kicsit. Nagyon. Mit lehetett tenni? A magyar ember 2 okból iszik. Ha örül és ha bánatos. Mivel a peremfeltétel teljesült, nem lehettet mit tenni mentünk lefelé, még ha szárnyaszegetten is. Lent a Hütteová szép volt nagyon, tágas, gyönyörűen kifaragott székek, asztalok csábították ételre-halálra a kifáradt vendégeket. Már ami engem illet éhes is voltam piszkosul. A bryndzové halušky meg éppen ínyemre van mindenkor, kiváltképpen bármikor, ráadásul ha pörcölt szalonnával hintik meg gazdagon, tudok rajongani érte.

Drága barátaim! És ez pont ilyen volt!!!

Mivel a különböző gasztronómiai területek, az országok különleges, sajátságos étkei minden esetben felkeltik érdeklődésemet (különösképpen ha éhes vagyok) muszáj volt egy tányér levessel is megajándékozni magam a strapacs előtt. Bizonyára érdekes lesz amit leírok, mindenesetre finom pacal levest lapátoltam be összezsugorodott gyomron legmélyebb bugyraiba. Aztán a már említett galuska jött és ha már az „ételre-halálra” első részén túl voltunk jöhetett a zordabbik fele. Most a változatosság kedvéért a 22%-os fehér üveges kókuszos TT rendezte a pH értéket, apró, kanyargós, gyöngyöző medret marva gigánkon lefelé. (Teljesült tehát a 6T – Tízen Túliak Társasága Tátra Teát Töltöget)

Másfél órát döngettünk még lefelé, majd jóleső mosollyal arcunkon hazáig szállíttattuk (8-szoros országúti kátyúkerülő bajnokunkkal, Tibivel) magunkat…

Videó:

Kicsiny ékszerdoboz. Régen főleg nyáron jártunk erre. Alig másfél óra és mintha a világ másik felén járna az ember. Én még a tónál lévő hepe-hupán tanultam síelni, de azóta a duzzasztónál jobbra fordulva, a Mlinky falucska fölé magasodó dombokra varázsolt burgyingoson lehet vidáman és sokkal hosszabb útvonalon csúszkálni. Izzasztónak nem mondanám, de ha a piros alján összecsúszkálják a havat, gyűlhet baj elég.

A célnak egyébként éppen megfelelt! Az üstben főtt kolbászos káposztaleves meg egyenesen svájci magaslatokba emelte az egész régiót…

VIDEÓ:

Persze, ha nem becézzük Polom!

„-Móricka sorolj fel 3 állatot!
-Egérke, kutyácska, lovacska.
-Na jó, de ne becézd!
-Rendben! Macs, kecs, fecs…”

Nem voltunk még itt. Polomka dombjait, hófödte lankáit képzeletünk festette csupán csukott szemmel elénk, de a hallottak alapján feltétlen jól tájoltuk be magunkat. Főleg úgy, hogy nagy csapattal sikerült útrakelni (3 autó – 11 fő), így talán akkor se lett volna baj, ha szántóföldre érkezünk. De ez sípálya volt, ha nem is a javából. Merthogy a pályarendszerek végelláthatatlan sora nem nyomasztott. Igaz, nem is eltévedni jöttünk.

Északi oldal, 1 pálya, semmi barokkos túlzás, de legalább széles, hosszú és kiváló minőségű fagyott víz (hó) borította. A szombat és a kitűnő időjárás ellenére tömegnyomornak hűlt helyét találtuk. Hideg viszont volt cserébe cudar formájában. A tetőn -15 lehetett, mert orrfújáskor kis jégszilánkok sértették garatom s fényképezőm mechanikája bekapcsoláskor recsegve-ropogva adta tudtomra fájdalmait. Fájdalmaim nekem is voltak, de sálamat bárhogyan is csavartam fejemre a dermesztő hideg mindig megtalált. (Akkor megfogadtam s azóta meg is vettem a bankrablós, meleg, kötött maszkomat. Azt nem tudom a hideg ellen véd-e, de hogy idegenforgalmi látványosság benne az ember, az tuti. A vásárlás utáni első munkanapon gondoltam kipróbálom. Abban bicikliztem be munkahelyemre s bár korán reggel volt a következő köszönéssel feleltek az enyémre: „Jó estét! Vagy mi, napot!, Vagymittudoménmivan…”)

Polomka zengett kacagásunktól. Csilike próbálkozott, Reni már egész jól csinálta, Sebi ügyeskedett, a nagyfiúk száguldoztak, Sanyi kész profi, mi meg Ragával ugrottuk a hátra szaltókat. Igaz, mikor már a schladmingi világkupa futamra kezdtem ráhangolni megelőztem leceimet nagy igyekezetemben s ez annyira új élmény volt, hogy kissé későn zártam be „szájamat”. Meleg teának jobban örültem volna, ám a számban a 10 méteres csúszás alatt közepesre tömörödött hógolyó is megtette folyadékpótlás gyanánt.

Enni kellett rá, nem volt mese. Mégiscsak a sztrapacska hazájában jártunk, vagy mi…Ha meg éhes vagyok, kifejezetten nem tudok ellenállni a szalonnával meghintett brindzovénak. Fincsi volt, üdítő testnek és léleknek egyaránt. Egy dolog volt csupán, mi ráncokat generált nem éppen kisimult ábrázatomra: Tatransky csáj nem volt sehol. Mert mi egyéb lett volna gyógyír jól megpakolt gyomrunknak, ha nem a gyógy likőr, a szlovákok ékessége?

Azt hogy jó társaságban repül az idő tudtam eddig is, de itt most ez nem volt túl előnyös. Mindenesetre, amit lehetett, kihoztuk a bérlet árából. És azt tudom mondani, hogy nem most voltunk itt utoljára…

Mondjuk szezonnyitónak nem volt jó ötlet ide jönni. Mármint olyan szempontból, hogy 10 hónap alatt gyakorlatilag elfelejtünk síelni és ez a meredély ezt a nem csekély hiányosságot nem képes elviselni…

Olyan ez, mintha egy kezdő leáll Federerrel teniszezni, aztán csodálkozik, hogy nem találkozik a labdával.

A körülmények sem voltak teljesen tökéletesek, ugyanis január ellenére itt még nagyon előszezonos helyzetek uralkodtak. A hosszú tárcsás felvonó nem működött, hó csak a fekete pályákon honolt, fent a kis buffetben az oly hőn áhított káposztalevest és gyakorlatilag semmiféle kaját venni nem lehetett, így lekényszerültünk a Hotel éttermébe.

Összességében azért kitűnően éreztük magunkat, hiszen ezért jöttünk!!!

Március idusán zártuk le az idei síszezont. Itthoni viszonylatban kicsit későinek tűnik, de ha északra és főleg nyugatra tekintgetünk akár ma is síelhetne az ember. Számomra azonban mégis szokatlan volt ilyentájt elindulni, de az a februári hideg rekordméretekre „dagasztotta” a jégmezőket azokon a helyeken, ahol tudtak hóágyúzni a fiúk, így még március közepén is 60 cm-es rétegen siklottunk.

A jégmező egyébként találó.

Míg az első felvonózásunk alatt bámultam az alattunk száguldozó síelők „tömegét” arra gondoltam, talán a korcsolya most jobb lenne ide a síléc helyett…Fent volt is egy kicsi para emiatt, mégis sokkal jobban vettük most az akadályokat a rosszabb körülmények ellenére, mint két éve ugyanitt. Kb 15-ször kergette ámulatba a pálya szélén miattunk letáborozó nézősereget elementáris lendületünk, a gleccser jegébe méteres hasadékot vájó feszített alpesi stílusunk, mégsem volt egyetlen pillanat, melynél lecünk kerekedett volna fölé bámulatos technikánkon…

Magam is csodálkoztam ezen. Ha nem lennék végtelenül szerény, kénytelen lennék ebből arra következtetni, hogy megtanultam síelni. De az vagyok, így irigység nélkül állíthatom, hogy Tibi még nálam is jobban síel. Gabi is sokat fejlődött. Páros lábbal még nem tudja leceit tizedmásodpercnél tovább függőlegesbe állítani, ez tény. De bizton állíthatom, hogy próbálta egy párszor. Persze ez a feladat még minket is megakaszt néha-néha.
Az időjárás fantasztikus volt, a körülményekhez képest meleg, 5-10 Celsius, távolban a Magas-Tátra magasodott teljes pompájában tárulkozva elénk, közelebb a Királyhegy kacérkodott vadul.

Délután 1-kor a káposztaleves sonkával és az alkarnyi sült kolbász adta vissza hitünket és elvesztett erőnket s innen már nem volt gond a függőbe állítás akárhány lábam is lett volna…

A végére hihetetlenül elfáradtunk. Méltó zárása volt ennek a sikeres szezonnak!

VIDEÓ:

Hányós vagyok. Vagy legalábbis „gyomorfelfordulós”. Valószínű mindent elárul, hogy körhintában is csak egyszer ültem, de akkor sem kellett volna…

Tibi egyébként jól vezet. És a többiek – a diszpécserek gyöngyei – bizonyára úgyszintén, de ezt most bemutatni nem volt lehetőségük, mert kedves barátomat lecserélni nem volt okunk. Az út állapota jó volt, s ha nem is rövid, mindenképpen alkalmas az utazásra. Fájó pontként csupán azt említhetem, hogy a certovicei hágó út tetején légvonalban csupán 8 kilométerre haladtunk állomáshelyünktől, szinte láttuk a felvonó tetejét, mégis 80 kilcsit zötykölődtünk a Nagy Hegyet megkerülve, úttalan-utakon még a végső célig.

A 11-hez közelebb voltunk, mint a 10-hez mikor beparkoltunk az I.-es parkolóba. Még szerencse, hogy a cuccok már rajtunk voltak, sokat nem kellett tökölnünk tehát. Igaz, kicsit kényelmetlen volt így bakancsban és síszemüvegben utazni 3 órát, de ha minden tökéletes lenne, tengerparton élnék és a távolban egy 3000 méteres hegylánc magasodna, melyet rólam neveznének el.

Most egy kicsit eltöprengtem…Asszem ezen a projekten még dolgoznom kell…

Na, de vissza a földre. A Chopok-Jasná, vagy ha úgy tetszik a Chopok-észak síterep észak-nyugati részén parkíroztunk le, s mivel ritkán járunk erre, kellett néhány perc, mire pozícionáltuk magunkat. Még szürkehályoggal vettük a bérletet, de azért arra figyeltünk, hogy mikor visszatérünk, valami guba visszajárjon. Valahogy így vagyunk összerakva. Nem szeretjük azt mondani, hogy ez nem érte meg…

Határeset volt egyébként. 31 EUR egy egész napos bérlet, de ha játszol, tétre, helyre, befutóra is lehet tenni. ilyenkor 38 EUR a beszálló és ha nyersz (vagyis 4 óra alatt teljesíted a távot és törések nélkül visszatérsz) 10 EUR visszajár! Van hátránya is természetesen. Óra nélkül szívritmuszavar jelentkezhet és a póráz melyet ilyenkor nyakadba aggatsz, nem lehet nagyon hosszú. Legalábbis az utolsó órában semmiképp.

Mikor tisztáztuk a játékszabályokat indulhatott a móka…

Gyönyörű idő, hideg és aránylag tiszta pálya fogadott. Már az első gravitációs teszt golyóba kényszerített. Valószínű a világrekord is megdőlt, de a szlovák szókinccsel még vannak gondok, így a díjátadót átsíeltük. És a szép idővel kenyérre lehetne kenni. Nem bírok ellenállni. Igazából nem is síelnék, csupán bámulnám a vad, zömök kőtömbök, sziklaszirtek tucatjait. Elvarázsolnak teljesen. Eufórikus hangulatban, átszellemülve állok ilyenkor egy farkas képébe bújva.

Persze csúsztam is…Nem is egyet, de főleg sokat. Az összes 6 ülős felvonót kipróbáltuk és ha a fenti felvonók is mennek, bizonyára a jégpályára is felpróbálkozunk. Mivel azonban a jégtánc elmaradt, nem tehettem mást „kényszerettem”. Nem is volt annyira ellenemre 1600-on tükörpanorámás restaurantban táplálkozni vadul, jobbnál-jobb falatokkal jutalmazva magam, mert 1; ugye megérdemeltem, 2; lábaimból az erő kezdett elszállingózni. De a gőzgombóc látványa gyógyír volt összes sebemre. Úgy érzem már nem maradhat el ezek után soha– szeretem ugyanis. Ha meg mákot is hintenek rá, egyenesen oda vagyok érte.

Azért a plusz 5 kilóval lefelé gyűlt bajom elég, de az olimpiai aranyat nem csak úgy osztogatják ugyebár…

Zárásként felvettük jól megérdemelt jutalmunkat a pénztárban, a többiek is megtömték a bendőt, és érzékeny búcsút véve Chopoktól fél 4-kor elindultunk lefelé. Hányós vagyok. Vagy legalábbis „gyomorfelfordulós”, de Tibi jól vezet. Visszafelé még talán jobban jöttünk, mint oda. És a Mustang is kecsesen, nesztelen suhant velünk…

Hókristályok, rénszarvasszán minden este, gőzölgő szauna várt. Ez adott erőt!

Lassú léptel osont a kristályos hideg, dacoltam szélviharban, csattogott a fém!

Mosolyt elrejtő szemek, érces fénynyaláb, Aflenz-Bürgeralm, bőszen kacsintott felém!

Jó, belátom a József Attila díjat nem fogom megkapni négysorosomért, de nem is ez volt a célom. A célom Aflenz-Bürgeralm volt drága barátaimmal együtt. 

Nem emlékszem már ki, mikor, miért találta ki, de ha én voltam megveregetem a vállaimat. És miért ne lehetnék én. Anno jó dolgokat találtam ki. Most is kitalálhatnék hasonlókat, de már valahogy nem lenne társ a megvalósításhoz, meg már én sem vagyok a régi…

Akkor sem voltam az. Legalábbis réginek nem nevezném magam. 

Bátornak annál inkább, bár olimpiai bajnokként nem lehetett félnivalónk a hírhedt aflenzi meredély ellenére sem, meg a kályha melegében a ping-pong asztal mellett nem is tűnt olyan veszélyesnek a helyzet. Kint annál inkább a sarkvidéki széllel dacolva, de rutinból tán’ azt is lehoztuk…

Szép volt, nem tudom tagadni. Hogy mennyire? A filmből bízvást kiderül…

Videó:

Na ha valakinek, nekünk elég sokat kell utazni ahhoz, hogy hófehér alpesi táj kápráztassa szemeink. Régi vágy volt, baráti beszélgetéseinkben sokszor, újra és újra visszatért. Álmaink legszebb szegletét foglalta el a kép: égbeszökő, masszív sziklaszirtek állják utunk, melyekre csupán vékony, kanyargós út vezet, friss hóval borított délcegen feszítő vaskos fenyvesek mindenütt, a kicsiny házak szétszórtan a lankás dombokon hóval roskadtan, az ablakokban gyertya ég, s a hó –melytől már moccanni sem lehet – nagy pelyhekben hull alá órákon át.

Régi vágy volt ez a kép tehát s úgy tűnt, most végre beteljesedhet talán…

Azért olyan sok időm nem volt dönteni. „Mi megyünk! Most van 5 óra, 8-ra adj választ!” Valahogy ilyen határidőre emlékszem a Tibivel folytatott telefonbeszélgetésünkre visszagondolva. Persze Reni sem lehetett jobb helyzetben, mert én is hasonló feltételeket állítottam számára úgy kb.5 perc múlva. Mert 5 perc elég volt a döntéshez nekem. Igaz Reni még rajtam is túltett. 3 másodperc múlva már rebegte is: igen, igen, igen!!!

Hajnal 5-re beszéltük meg az indulást. Az ajtó felől a fehér-piros-rózsaszín színvilág hatolt résnyire nyitott (mert ilyen korán csupán ennyire voltam képes) szemeimen keresztül agyamig, tudatosítva, hogy ez csak kedves kolléganőm lépcsőházi ajtaja lehet. Tudva, hogy gyönyörű tájakra szállítom nem szólt az egyébként szokásosnak mondható 10 percnyi késés miatt egy árva szót sem.

A NY-i PU-ig szinte meg sem álltunk. Gondoltam innen már vonattal megyünk tovább, de a Kurityán IC beérkezése és Misi barátunk lecuccolása után meglátva csomagjai közt a távcsöves Puskint (tokkal, vonóval) – kissé megszeppenve- inkább az autót választottam mégis. Aztán már tényleg fénysebességre kapcsoltam. A „határ” előtti utolsó MOL kútnál végre beértük a korábban induló pernahajdereket is! Nagy kupacban ültek az asztalnál, víg zene szólt, a sült kappan és fácán húsok hegyekben álltak, patakokban folyt a bor, s mivel a bemutatkozás után egyértelművé vált számomra, hogy az 1 négyzetméterre jutó sí világbajnokok száma világviszonylatban itt a legnagyobb, a legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy mindenki felcsatolt lecekkel csattog az asztal alatt. Persze kifelé a kávé automatánál és a fotocellás ajtónál úgyszintén voltak ebből gondok, de ha síelni indul az ember, készüljön fel a kisebb-nagyobb problémákra ugyebár…

A GP’ ekkor már igényelte a célt! Lachtal-t ütöttem be neki, de sejtettem, hogy ma már abból nem lesz semmi. A skacok előttem máshogy gondolták, mert kilőttek, mint egy rakéta. Ha nem vagyunk összekötve szunyókálva aligha tudom tartani a tempót. Aztán már Bécs előtt érkezett az infó, hogy Lachtalban a szél csomót kötött a síliftekre, így az felejtős. Ettől jobb hírt nem is hallhattam volna, pláne úgy, hogy Semmering pont útba esett nekünk.

Sem’ egy kicsiny falu, a pályák fölötte 1-2 km-re az északi oldalon. Szerencsére nem voltak sokan péntek délután ellenére, így gyorsan találtunk helyet. 13:40 volt ekkor, választani kellett tehát, hogy 2 vagy 3 órás bérletet veszünk. Én gondoltam 2 óra elég lesz fejre állnom, így 22 EUR-tól gyorsan megszabadultam. Mégsem voltam elég gyors, mert a többiek ekkorra már golyóban száguldoztak lefelé, így egyedül voltam kénytelen a kabinomba szállni.

1 perce mehettünk felfelé (a kabin + én), mikor a barátaim által keltett lökéshullám megérkezett. Hirtelen kétszer 360 fokot csavarodott kabinom a drótkötélen velem. Pislogni se volt időm. Az eredetileg a sarokba támasztott leceim nyakamban, a frissen beszerzett síkobak tized-másodpercenként mért megsemmisítő ütéseket állcsúcsomra. Majdnem úgy jártam, mint mikor a viccben az öreget beültetik egy vadászgépbe és tesznek vele egy kört. Lent kérdezik tőle, hogy na milyen volt? Hát, azt gondoltam hogy kisdolog lesz, azt is hogy nagy, na de hogy mindezt együtt a nyakamba kapom azt nem gondoltam volna…

Fent kábultan vettem érzékeny búcsút hűtlen kabinomtól, s ez a kábultság lehetett az oka, hogy a bemelegítő kék pálya helyett egyből a feketén találtam magam. Még csodálkoztam is, hogy általában nem a síbakancsomat kell nézni, mikor a pályára tapad a tekintetem. De itt más érzés kerített hatalmába. Olyan síugrós feelingje volt az egésznek. Gyök kettővel azért valahogy lejöttem a síugrósáncon, de nem tetszett egy cseppet sem, be kell vallanom. Ráadásul a második lökéshullám „segítségével” kereszteztem a szánkópályát, s nagyon kellett vigyázni nehogy valaki mögött találjam magam a szánkón, mert elég ciki lett volna, ha lent kettesbobnak néznek bennünket.

Közben lent a hüttében már állt a bál, pörgött mindenki, a tejszínhabos kakaó éltető mannaként talált a gyomrokban helyet. Ittam én is. Később Gabival a fentiben is pörögtünk, és az ordítozó fricceket hánytuk kardélre mind, bár majdnem kiutáltak, mert ott meg teával merészeltem oltani szomjamat. (Itt is a kakaót kellett volna választani mégis?)
Aztán 4 körül elköszöntünk Semmeringtől s még 50 km-t haladtunk nyugati irányba, mert Aflenzland volt a végleges uticél…