2010-es hasonló nevű albumom hihetetlen sikerét meglovagolva, meg azért, hiszen ismét 110 km-t tekertünk hatalmas hegyek között, újra a 110 gát jutott azonnal eszembe…

Nem volt mese…Lábaimban a 3 nappal ezelőtti 60km még erősen éreztette hatását, de kényeskedni a lányok szoktak. Menni kellett és menni is akartam.

Szádvárhoz azonban nem. Az, hogy 50 km-t tekerjek sík terepen a legyeket terelgetve le magamról világbajnokhoz méltatlannak tartottam. Nagyobb kihívást próbáltam Bandira erőszakolni és mivel tudtam, hogy Szilvásvárad a tervei között szerepel, a mézesmadzagot nem sokáig kellett orra előtt húzogatni. Rabolt rá, mint kacsa a nokedlire, de ő még ennél is többet akart. Ha lúd, legyen kövér. Szeljük át a Bükk legnagyobb hágóútjait – mondta. Hú…. Izé…..Nemá….

Már gurultunk. Gondoltam, ha nem megy, cseresznye. Bármikor visszafordulhatok ugye, ki tiltaná meg? Na meg az EPO zsebemben lapult…

Tardonáig beszélgettünk, a kocsikat előzgettük, jó volt a tempó tehát. Ott azonban az első Nagy Hegy hirtelen elénk állt. Ahogy – szó és név szerint – Nagy Mesterünktől tanultuk, mókuskerék üzemmódban felküzdöttük magunkat az oxigénhiányos légkörbe. Csodás érzés és csodás látvány. Minden a lábunk előtt, alatt hevert. Még Kurityán nagytemplomának szélkakasa is majdnem látszódott. Innen Dédestapi, a Dédesi-vár, Nagyvisnyó meredélye majd végül Szilvásvárad és a lipicai ménes fogadott. Május 1. lévén a Szalajka-völgy felbolydult hangyaboly, de pont a palacsintázónál nem volt senki, így 35km után végre leszállhattunk a bicikliről. Megköszönte és a sarokban álomra hajtotta fejét. Mi nem. Dél volt, ebédelni kellett tehát. Szendvics, kakaós-túrós palacsinta, Cordon bleu, stb. mi a hasba került hirtelen. Na, ettől 20 perc múlva kipörgött kerekekkel hajtottunk a tömegbe és már csak a Szilvásváradi Kilátónál csillapodtak kissé a kedélyek. Pont jókor, úgysem voltunk még itt.

A nem gyerek jegy ára 350 HUF. A kilátás szép időben szenzációs. Ha valaki nem hiszi, hogy a Föld gömb alakú (hiszen akkor a másik oldalon leesnének róla) jöjjön ide és nézzen ki a fejéből.

Később Répáshuta következett. Utoljára 15 évvel ezelőtt jártunk erre biciklivel, muszáj volt nosztalgiázni egy kicsit. (Bogácsra indultunk Bánkút érintésével, gépeink rogyásig megpakolva, hullafáradtan érkeztünk tehát. A Vadász-étteremben ettünk valami finomat, aztán a Hór-völgyén tekertünk tovább…a viharig.) De rég volt!

Most nem időztünk sokat. Lillafüreden sem. Persze az embertömegben egy lángos lecsúszott úgy kalóriapótlás gyanánt, de a Palota-szálló alatti új teraszt nem cserkésztük be. A tónál balra fordulva nekivágtunk a Szentléleki-hágóútnak. 80 km-nél jártunk, lábaim nem nagyon kívánták már a mászást, de vonat erre nem jár, a helikopter meg a nagy fáktól nem tud leszállni. Egy vígasztalt csupán: a „pici” fel után Varbóig száguldozhattunk. Kiváló időben a tó olyan volt, mintha valamelyik alpesi tengerszemnél időznénk. Ha orvosi teendőim nem szólítottak volna el, a varbói hárslevelű édes nedűjét is megkóstoljuk, de indulni kellett.

Innen már csak a hazagurulás várt reánk. Ha az orkán erejű szélvihar hátulról érkezik, még élveztem is volna ezt a 20 km-t, de persze, hogy szemből érkezett… Sebaj, így is szuper volt.

Készek vagyunk, jöhet a Duna-Túra 3. szakasza…:)