„Jön az ÁRVÍZ! Jön az ÁRVÍZ! – hangzék, s tengert láttam, ahogy kitekinték…”
Sok víz lefolyt már a Dunán mióta Petőfi papírra vetette ezeket a sorokat, de annyit, mint ami most egyszerre megjelent a folyó Regensburgtól Mohácsig tartó felső szakaszán még emberemlékezet óta nem jegyeztek! Én egyébként álmomban sem gondoltam volna, hogy a vízállásjelentés legalább olyan fontos lesz utunk során, mint az időjósok tanácsai. Egy jel azonban biztosan kapcsolhatta volna a piros lámpát: 29-én terveztük az indulást, de már 27-én látszott, ebből nem lesz semmi. Olyan hidegfront söpört végig Európa közepén, ami nemcsak a Napot tette parkoló pályára, de hihetetlen mennyiségű esőt is hozott a Duna vízgyűjtőhelyére… Na de ha egyszer az autó le van foglalva, a szabadság ki van véve és a piktogram jelzi a jó időt mi lehet az akadály? Bár folyó mellett lakunk, az árvíz nem jutott eszébe egyikünknek sem… Június 2-án indult a társaság. Heten voltunk, mint a gonoszok (Álmos, Előd, Ond, Kond, Hapci, Vidor, Tudor) Fiat nagy busz, ponyvás nagy utánfutó, biciklik szépen lepókozva, csomagok elrendezve.
Gabi Miskolcon gyorsan behuppan, aztán már a pályán feszítjük vitorlánk. Pest végén friss pékárú illatot varázsolunk magunk köré. Innen már én tolom szekerünk. Hegyeshalom szélkerekei forognak vadul, vihar készül. Sokáig nem várunk reá, mert mint derült égből a villám, csak más, megérkezik. Ömlik az eső, mintha dézsából öntenék, de mindig, mintha ott a távolban már derülne…(Az első ilyen mondatnál még fakó remény köszön, a 100.-nál mélabús közöny…) Végig vágtázunk Felső-Ausztrián, majd Alsó-Bajorországon. Dillingen előtt 30 km-rel ha nem is tisztul, de legalább nem esik. 14 órája utazunk, fáradunk, jó lenne megállapodni, így kőbunkós ütéseket érzek fejemen hátulról, mikor benézek egy jobbos elágazást mellyel a 30 km rögtön 42-ra ugrik ismét. Megfordulni nem lehet, pályán haladunk még. Dillingenbe 6 púppal fejemen és a másik oldalról érkezünk, de kisebb manőver után így is révbe érünk. Nem akarok hinni, még a szememnek sem: kegelbahn a kempingtől 20 méternyire szirének dallamával köszön. Nemsokára visszatérünk, de előtte bejelentkezünk szépséges házikónkba.
Este koccintás a sikeres megérkezésre, majd tekeparty a 3 sávos burgyingoson, móka kacagással egybekötve, majd szunya füldugóval.
Duna Túra 4. nap (Ulm-Günzburg)
Az elvonuló hidegfront után…
Reggel pötyögő eső fogad, de nem ezt beszéltük meg. Kissé orrolok is, bár nem tehetünk semmit. A felhőoszlató rakétákat ugyanis otthon felejtettük…
A mai etap előtti monológok hangzanak el, majd a versenyparipák bemutatása következik. Az állomásra rossz és jó időben egyaránt érkezünk. A jegyvásárlás még nem gördülékeny, még szerencse, hogy fényévekkel előbb érkezünk, így nem maradhatunk le róla. Olyan halkan érkezik egyébként, hogy éles „hajó kűrt” jelzi feltűnését, mert e nélkül, ha kicsit is elbambulsz, nem veszed észre, hogy lekésted! A vonaton külön cuccolunk, mert a „max 8 Fahhrad” helyen már 2 bicó tanyáz és bár nem kívánunk zenélni, a mi hetünkkel már feszítjük a húrokat. A kalauz néni nagyon szigorú ma, és úgy egyébként egész héten az lesz…Secko jedno csatasorba szórja gépeinket, lekötve, elrendezve őket pedánsan. Jé, tényleg – micsoda meglepetés – van kalauz néni!!!
Csodás érzés! Ulmban vagyunk ismét! „Ott, hol a Kis- Túr siet beléje” Na jó, nem éppen, de ott, ahol a Duna- Túrát legutóbb abbahagytuk. Nekünk már nem újdonság, de úgyis útbaesik a folyó felé, így a gyönyörű és cseppet sem alacsony Dóm következik. Aztán már majdnem elindulunk tovább, de András jelzi fázik, pulcsi kellene piszkosul. Persze lehet tisztán is, csak már lenne. Kihasználom a káoszi pillanatokat és azon a helyen, hol tavaly táplálkoztunk ismét csorgó nyállal és gurgulázó szemekkel nyújtom át pénzemet friss, ínycsiklandó illatot árasztó sült kolbászkáért cserébe. Közben a pulcsi is felkerül, indulhatnánk is akár ha…
…ha nem állná utunk zord akadály, magas palánk, „Hochwasser” tábla és a hömpölygő fekete, sáros, hordalékos víz, a vén Dunánk. Csúnya látvány, még most is lúdbőrözök ha gondolok reá! Beesett szemekkel, rémülten szűkölünk ott, hol tavaly friss zöld fű illatát lengette a szél, szivárványszínű, csillogó gerlicék, galambok turbékoltak apró gyermekek tátott száját varázsolva elénk, s ahol gyönyörű, mezítelen leányok aggatták nyakunkba a megérdemelt glóriát… Mit lehetett tenni, a várfalon somfordálunk tova megszégyenülten. Aztán már a városon kívül felsejlik némi kósza remény, bár a duzzasztónál nyomjuk a sarat szerte-szét. Később az első lezárt úton megtörténik a baj velünk. Ott, hol nem kellene, mi jobbra fordulunk. széles sártenger fogad hosszú percekig, majd a Mariana-árok kerül hirtelen gépeink elé. Most sem értem okát, de Ati rápróbálkozik, aztán…süllyedni kezd!
A kamerát a döbbenet adja kezembe. Forog a film, de már csak a fejét látom a vízből kint!
Aztán – azt hiszem – elájulok…
Günzburg előtt az eső is hadat üzen nekünk. Kényeskedünk is – ez igaz -, de valahogy nem esik jól az esik jól. Pedig a Dörnerben a friss csemege adja vissza a mannát keményen. Mégsem megyünk tovább. Legalábbis a drótszamáron. Irány vissza vonattal Dillingenbe!
Este katasztrófaturizmus és úri-muri a dillingeni csehóban nagy-nagy örömünkre…A többire nem emlékszem…
