Duna Túra 5. nap (Günzburg – Donauwörth)
HOCHWASSER Donau!!!
Mossa, akinek 8 anyja van – gondoltam először!
A tegnapi sár „paripám” testén megszáradva, szilárdan feszült. Fakuló színnel és apró hajszálrepedésekkel jelezte, hogy az idegen testtől –duzzogva bár, de –távozni kész. És én hittem neki…
Mégis, mikor valamelyikük szikrát pattintva először robbantotta a takarító brigádot s vizes ronggyal kezében új kerót varázsolt –az álmosságtól még vékony csíkra nyílt – szemeim elé, kedvet kaptam én is rá! Mostuk tehát, hogy aztán a csillogó, aranyszőrű vasparipákat vezessük Günzburgtól egészen Donauwörthig a dagonyán keresztül…
A tegnap reggeli kapkodás miatt mintha hamarabb ébredtünk volna. Nem sokkal, csupán 3 órával az indulás előtt. Ez éppen elég volt arra, hogy egy kicsit feltérképezzük az ébredező városkát. Legalábbis nekünk, mert a többieknek még ez is kevésnek bizonyult. Jani, Ati és én mindenesetre előgurultunk az óvárosba úgy felvezetés gyanánt. Aztán már az állomás következett.
Günzburgig a vonaton sokáig nem üthettük a blattert, mert szinte az ajtók záródása után már nyíltak is megint. 3 vagy 4 megálló? – vártuk folyamatosan a titkot, mivel „előgurulós” társaim vad fogadási játékba kezdtek csak úgy, hogy legyen valami kezdeti izgalom fröccs az indulás előtt. Jánosunk győzött a 3-mal talán, így este sörvirágos orral vigyorgott bele a hangrögzítő szerkezetbe…
A tegnapi zord hurrikánoknak ma hűlt helyét találtuk. Szikrázó napsütés köszöntött reánk, mosolyt varázsolva egyébként eddig sem savanyú ábrázatunkra. Viszont nem volt még meleg. 10-12 Celsius lehetett és ez áldásként gátolta izzadságcseppjeink előretörtét. Lassan lendültünk bele, de ott az egyik kanyar után egyszer csak hirtelen megvadult a karaván! A csikók, mint mikor egy hét elzárás után a nyílt legelőn találják magukat vad vágtába kezdtek. Szembe szélben, kiállva a nyeregből hánytak fittyet, döntötték percenként az eddig jónak hitt fizikai alaptörvényeket. Izzó gépzsír mérgező felhője telepedett az egész günzburgi medencére, aztán hirtelen a lauingeni színes torony látványa mégis megállásra kényszerítette őket.
Innen végre már együtt gurultunk a dillingeni menzára be!
Olyan nagy ételcsodákra nem emlékezem. Kijevi mustáros kacsa bazsalikomos meggy frappéval biztosan nem illatozott asztalunkon. Ragának köszönhetően volt viszont hideg rezsón főtt csirke-farhát leves csodálkozós Kornél módra, illetve kölcsön májkrém másfél szelet száraz kenyérrel Attila módra. Bizonyára én is ettem valamit, de nálam az éhség beálltától a kajálás utáni 20. percig „syntax error” van, tehát a kieső időkre nem nagyon emlékezem.
Dillingen után viszont gyönyörű biciklizős szakasz következett. Igaz, a városból alig találtunk ki, de mikor már a helyes úton haladtunk hihetetlen csodákra leltünk! Itt volt mindjárt Höchstadt gólyafészkes kastélya. Egy kicsit meredek kaptatón gyűrtük felfelé az ipart, de a látvány kárpótolt mindenért. Még egy 6/7-es csoportkép is született az ekkor már egyre szaporodó képállományba. Aztán innen a csikók orra felé ismét friss lucerna illatot terelt a szél…
Velem meg lehetett egyébként valami baj, mert bár akartam száguldani velük, mégsem ment! Bizonyára öregszem, vagy talán az első kerekem küllői közé tehetett egyik vicces kedvű barátom egy 2 colos vascsövet, nem tudom. Mindenesetre cudar érzés volt ez a lomhaság. Ellenségeimnek sem kívánhatok ilyet! Később már az oázisban hűsöltünk, valakik még a szobrokat is mosatták oldalról jó magyar szokás szerint, mikor is mi – az eddigi lemaradtak – álltunk az élre. Gyorsan ki is használtuk az ajándékként ölünkbe hulló lehetőséget és hangos pocskondiázás közepette szapultuk a hátramaradottak erőállapotát.
Persze nem tartott sokáig. Az első „Hochwasser” tábla Pettingen után ismét összerázta a bandát.
Donauwörth előtt még egy öttusázó halat is lencsevégre kaptunk amint éppen az úszását fejezte be s próbált a következő tusájára, a futásra pozícionálni. Félig már kint volt a vízből, sokat nem kellett volna várnunk, de pontosan nem tudtuk ma meddig jutunk, így sok szerencsét kívánva folytattuk utunkat. Donauwörthöt tehát már nagy csoportban értük el, de a vasúti átjárót, mely a város gyors meghódítását jelentette volna közösen nem tudtuk bevenni.
Egy, csak 1 legény volt talpon, Toldi, kinek bicóját a vízen nem kézzel kellett áttolni…
Ati ugyanis a fél méteres vízben, mint egy hal verekedte át magát. kicsiny hiba adódott csupán, hogy a csapat nagyobbik fele (tulajdonképpen a többiek) ugyanezt képtelenek voltak utánacsinálni. Már majdnem válságstábot ültünk, mikor is Gabi egy felüljáróra navigált bennünket szabaddá téve ezzel Donauwörth meghódítását! Sajnos a dunai árhullám kissé keletre sodort bennünket a várostól, így az első komolyabb útkereszteződésben fel kellett tennem egy fontos kérdést: kelet vagy nyugat?
Mivel egyértelmű „nyugat” volt a válasz, visszagurultunk a donauwörthi forgatagba! Olyan jó idő volt, hogy egy fagyit csak be kellett tolni. Mai napig nem tudjuk mit kevertek bele, de innen kezdve mindent kívántunk csak a biciklizést nem. Sétálgattunk, nézelődtünk, fényképeztünk, aztán a pályaudvarról „hazarobogtunk”…
