Duna-Túra 20. nap (Baja -Mohács)

Mohácsi vész drótszamáron!

Sokkal hosszabb távot terveztünk mára. Nem tudom hogy akartuk csinálni, mert a logisztika olyan bonyolulttá vált a mai napra, hogy a gordiuszi csomót reggel még nem bírtuk kitekerni. Attila a biciklijét sem. Defektes volt ugyanis.

Gyors szerelés következett az udvarban, majd nagy nehezen végre elindultunk. Nem egyszerre, úgy össze-vissza. Még Baja főterén is vártam vagy 20 percet mire összerázódott a teljes csapat.

Eszék a cél!- hangzott hangzatos hanggal, de se szállásunk, se autónk, se ötletünk, se… jó idő. Meleg volt még, de Kurityán felől a vész lassan testet öltött koromfekete hömpölygő esőfelleg képében, mely csattogva-csörögve kavargott pont felénk. Cudar látvány volt, tekintetem alig emeltem horizont fölé, igaz nem maradtunk le semmiről! Látvány ugyanis semmi! Na jó, ennyire azért nem volt vészes a dolog. Baja például szép, igaz, a rakpart romokban volt, éppen felújítás alatt… Meg aztán mégiscsak a Duna mellett tekertünk…

Lényegében végig a gáton gurultunk. Bár néha-néha lejöhettünk róla mégis, hiszen Pelikán elvtárssal (a gátőrrel) egyszer sem találkoztunk. Dunafalván megálltunk egy „Hajóvonták találkozása tilos!” táblánál, még talán fényképeztünk is. Szürreális kép fogadott: félmeztelenül néztük, ahogy rohan felénk a koromsötét „halál”. Ekkor már lehetett volna egy nagyobb összeggel fogadni a korai leamortizálásunkra, de itt aztán – a világ végén – lottózót végképp nem tudtunk találni. Esőcseppeket azonban elég hamar. Először a bal szempilláimra hullott alá, de nem volt talán 2 ezredmásodperc sem, mikor a jobbakra is megérkezett.

Innen haloványak emlékeim. A káosz kitört. Védelem semmi, álltunk a gáton, hová is mehettünk volna bár. Kinek mije volt, úgy öltözött, maradt le. Végül azt vettem észre, hogy én tekerek az élen a szakadó esőben. Még büszke monológot is mondtam talán a kamerának, hogy én milyen ügyes vagyok, meg hasonló öntömjénezések hangzottak el, csak a nagy okoskodásban azt felejtettem el, hogy a papucsit a zokni fölött (a csupasz lábon) kell elzárni, nem a textil közepén. Mivel utóbbi sikerült, a nagy öndicséret alatt a víz a zoknikon keresztül a cipőimbe szivárgott…

Közben a többiek is jöttek szép libasorban. Be-be álltak néha 1-2 percre egy-egy felbukkanó kicsiny viskó eresze alá, de mikor már ömlött az eső tiszta erőből, nem állt senki sehová, nyomtuk ahogy bírtuk. Mi már kínunkban Editkével beszélgettünk is, de ennek következtében a mohácsi lehajtót be is néztük. Úgy kellett visszamenni vagy 2 kilcsit egy telefonos segítség után. A kompnál már az özönvíz jelleg uralkodott. Mivel a történelem ismétli önmagát, a mohácsi vész ismét reánk talált! 2 választásunk volt csupán. Vagy beállunk egy 2 négyzetméteres buszmegállóba 8-an biciklivel (már mások is vacogtak ott), vagy az éppen induló kompra lőjük fel magunkat. Mivel az első opció teljesítése egyenlő volt a lehetetlennel, így a második mellett döntöttünk.

Sajnos ezen szakasz zivataros kínjairól videofelvétel nem készült. Már a másik oldalon a mohácsi halászléről úgyszintén nem.

Később, a ruhaszárítások idején, a finom ebéd és a mohácsi vész elvonulása után – már letéve az eszéki kiruccanásról- a 2 lókötő visszautazott a gépekért, mi pedig tekertünk egyet a városkában.

Összességében alig mentünk 40 kilométert. Amit biztos érintettünk az Szeremle, Dunafalva, Karapancsai-főcsatorna, a Duna gát keleti oldala Bajától Mohácsig, Újmohács, a Mohácsi-rév, Révkapu vendéglő és Mohács. Utoljára a Duna-Túra 4. napján mentünk ilyen keveset Ulm és Günzburg között. Igaz, ott búváröltözetben, oxigén palackokkal és búvártalppal az árvíz miatt!!!

Nagyon nem voltam szomorú. Én már fejben otthon jártam. Ekkora vész után jönnie kellett a felfrissülésnek!!!