2016. Alpesi Király Kör
Még a Katrinon kezdődött. A 3 napos, káprázatos 300 kilométer gurulás emlékei mélyen belém égve bizsergették minden idegpályámat, mégis… Elbambulva a Dachstein jeges hósipkája felé ÉNY-i irányba, új túra bontakozott ki agyamban röpke pillanatok alatt… A kocka el volt vetve!
Nagy fába vágtuk fejszénket (Bandi eljött velem), hiszen ilyet még nem csináltunk. Hasonlót számolatlan, de hogy napokig visszük a motyót A-ból B-be, majd C-be és még D-be is…? Na ilyet nem! Igaz, „házat” (sátor, hálózsák, kemping gáz…) nem cipeltünk. Érdekességképpen azért egy adat: kispárnát vittem magammal!
Modern időkben 21. századi Don Quijoték voltunk azzal együtt, hogy bizony saját erőből hajtott, modern 1 nyomvonalas gépcsodákkal vágtunk neki a nem mindennapi kalandoknak, kihívásoknak.
Mert a kihívásokból volt elég, nem tudom tagadni. Attól már csak a látványból volt több, igaz ezért jöttünk pont ezen szegletére a világnak. Na de rántsuk le a fátylat a titokról!
2016.09.12-én (igen, szeptemberben!!!) indultunk kerékpártúrára az Alpokba. Augusztus közepétől ez volt a mindkettőnk számára elfogadható időpont. Persze a végig 30-32 celsius és a verőfény hitelesítette döntésünket. Barcikáról 07:48, Budapestről 11:40-kor indult a vasparipa. A fő vonalon már a Railjet robogott velünk, volt hogy 175 km/h-val, így nem csoda, hogy 17:00 körül már Salzburg köszönt. Először úgy gondoltuk tekerünk s csak este foglaljuk el a szállást, de a nagy súlyokkal nem akartunk bolyongani, ráadásul ilyenkor a drukk is nyomasztja kissé az embert, jó volt letudni a szállásfoglalást először. (Shooze Hotel)
Mikor túl voltunk rajta, a szobában hagytuk felesleges cuccainkat s belevágtunk a lecsóba…
Sigmund kapu, fellegvár, cégéres utca, Mozart tér, Mozart szülői ház, Mirabell kert, majd a Kapicinerberg következett. Itt elrebegtük terveinket, majd az éhségtől hitehagyottan lebotorkáltunk az első döneresig. A finom kaja megkoronázta mai, felvezető napunkat.
Még a salzburgi óvóhelyt is felderítettük, de mivel a várba este, a sötétség leple alatt nem sikerült bejutnunk, kissé durcásan visszatekertünk szállásunkra.
Mivel a recepciós engedte, hogy a bicók a szobánkban aludjanak, ott is aludtak!
Másnap reggel elköszöntünk, kerestünk egy boltot, feltöltöttük éléskamráinkat, aztán az Alpesi Király Kör érdemi része végre el is kezdődhetett!
A kendlerstrassén, a reptér alatt kirobogtunk Salzburgból. Az idő kitűnő volt, mondjuk meg volt rendelve, ez igaz! Azért ennyire jót nem kértünk, de ha már így alakult nem nagyon duzzogtunk! sőt ellenkezőleg, vigyorogtunk, mint a tejbe tök.
Bevallom új élmény volt így 20 kg-val szelni a kilométereket. Nekem elől és hátul is lógott az oldalsó táska, Bandi csak hátra pakolt. Viszont a látvány kitűnő volt. Nem csak a miénk, de a környezeté nemkülönben! Mentünk be ugyanis a hegyek közé. De nem ám a kisebbek jöttek velünk szemben, hanem éppen ellenkezőleg. A nagyok! Grossgmainnál Bandi eljátszotta Nagyragát. Először azt hittem viccel, de kiderült tényleg nem tudja melyik országban járunk. Gyorsan visszaküldtem a kishídnál lévő táblához, mert nem vettem volna a lelkemre ha innen a frenetikus látvány helyett a táblát keresi folyamatosan tekintete. Először nem hitt nekem, de a felirat meggyőzte. Németországba értünk…
Nem sokkal ezután egy sűrű, sötét nagy erdőbe érkeztünk, ahol a nyugati boszorka átka vad szerpentin utat varázsolt elénk. Nem is nagyon tudtunk vele mit kezdeni a toláson kívül. Kalória hiányában azt is elég lassan. Előtte kellett volna pótolni, de csak a tetjén sikerült félig kidőlve, lógó nyelvvel ami volt, mindent. Boltot kellett keresni tehát.Illetve nem kelett, mert Bischofweisen előtt az keresett meg minket! Egy hatalmas bevásáró komplexumba botlottunk, így a 20 kg súly hirtelen 25 lett, de legalább az aggódásnak az éhenhalástól vége lett hirtelen.
Innen aztán a csodák csak fokozódtak! Nem tudom Bandinak milyen volt elsőre, de nekem sokadikra is fantasztikus. Persze, ha már én terveztem az útvonalat úgy csináltam, hogy számomra is előnyös legyen. Erről az oldalról ugyanis még nem gurultam be Berchtesgadenbe. Nekem éppolyan gyönyörű volt most is, mint eddig bármikor. Nem kerestük fel a felvonót, a sóbányát, s a körséta is elmaradt, de egy rövid körbenézés és egy jegeskávé + fagyi úgy emlékszem mintha lecsúszott volna gigánkon a főtérhez közel.
Aztán, mivel a java még csak most következett (a helyszín nagy ismerőjeként) az élre álltam s a lejtmenet után a vasútállomásnál lévő körforgalomban a Königssee felé vezető sávra vezényeltem magunkat és célba vettük a Szentélyt. 5 km volt csupán, így nem tartott soká. Mintha régen nem lett volna kerékpár út kiépítve. Most már van, gyönyörű vonalvezetéssel a forgalmas főút mellett, majd attól eltávolodva egészen Königsseeig.
Itt szembesültem csak vele, hogy Bandi sem most jött le a falvédőről. Egyből a motoros parkoló részhez vezényelt bennünket, hiszen itt (én ezt eddig nem tudtam) zárható kis szekrényeket helyeznek el a motorosok számára. Na pont ez kellett nekünk is. A cél ugyanis a Jenner teteje volt, oda viszont sem a bicó nem kellett, sem a sok cucc róla. A kerón viszont nem akartuk hagyni annak ellenére, hogy itt aztán a lopástól kellett tartani a legkevésbé.
Mikor végre minden „biztonságba” került befizettük magunkat, és 20 évnyi „várakozás” után végre a Jennergahnra bízhattam életem.
Nem tudom tagadni, hogy 3 napos túránk egyik fénypontja volt az itt eltöltött 2 óra. 1800 méteren tett ki bennünket a bahn, és innen még 75 métert kellett kaptatni szintben felfelé lélegzetelállító panorámát kapva cserébe. Nem morogtunk egy cseppet sem, sőt! Vigyorogva kaptattunk fölfelé. A csúcskereszt alatt 15 méterrel a látványterasz helyezkedik el, ami a csúcskereszttől fényképezve elég lenyűgözö képet mutat háttérben a Watsmann csúcsokkal és magával a Königssee-vel, vagyis a királyok tavával…
Bandi nem is akart innen moccanni még fél óra múlva sem. Mivel azonban a szállásunk Loferben volt lefoglalva (innen még 50 km, nem alföldi tájakon) menni kellett!
Ráadásul lent még várt egy nem elhanyagolható feladat ránk: a Királyok tavának megtekintése. Lerobogtunk tehát és egy 10 perces sétával meglátogattuk az alsó panoráma kilátót. Bandi először, én most tizedszerre:)
Visszafelé bevágtunk még egy bajor sült kolbászt, majd kilőttünk, mert tényleg késésben voltunk. A Watsmann blokk északi oldalán gurultunk nagy kaptatókat küzdve le. Mondjuk Ramsauig nem volt nagy gond, de innen olyan szakasz kezdődött, hogy a hajunkat pergettük hosszú percekig. Hazudhatnám, hogy kitekertük, de mit érnék vele? Toltuk. Persze közben volt legalább idő nézegetni jobbra-balra, mert a látvány kárpótolt minden kínjainkért.
A gerincre felérve elgurultunk a 2009-es kempingünk mellett, majd ráérve a főútra végre száguldani is lehetett. 3 db jó hosszú 10%-os szakasz következett lefelé egymás után, jó magasra feljöttünk tehát előzőleg. Ki is használtuk a lejtőt, bár a nagy csomagok miatt nem feszítettük túl a húrt. Schneizlreuth-nál kicsit megpihentünk, egy kisebb vacsi is lecsúszott, aztán a laposon célbavettük Lofert. Az egyik részen én „tévedtem” el, de most Bandi tudta hol is vagyunk igazából.
Aztán, már a célegyenesben ránksötétedett. Annyiból volt baj, hogy bekeveredtünk egy sűrű, sötét, nagy erdőbe. Oly sötét volt, hogy egyszer mintha a saját árnyékomtól is megijedtem volna, bár ezt kissé szégyenkezve vetem papírra… Loferbe érve muszáj volt a GPS segítségére hagyatkozni, de ezt nem gondolnám kudarcnak egyáltalán. Annyira nem, hogy röpke 2 perc alatt a szállodánál voltunk. A házigzda megjegyezte, hogy kissé későn értünk ide.
Mondjuk elég későn, de kit érdekel? A pénzt megkapta nem? Akkor meg?
Este már nem vacakoltunk sokat, felraktuk a tecnikákat tölteni, az instagramon, meg az ongon bejelentkeztünk, aztán a hullafárdtság gyorsan ledöntött lábinkról.
Azt álmodtam, hogy életem legszebb biciklis túranapján vagyok túl. Reggel, ébredés után tudatosult, hogy nem álmodtam….
VIDEÓ: