Minden a teniszpályán kezdődött!

Szettlabdához jutottam. Nagy dolog volt ez, hiszen az utóbbi időkben ilyen nem sokszor történt velem. Bal lábbal óvatosan az alapvonal mögé léptem, testem kissé kifordult, a sárga gömb bal kezemben az izzadtságtól mintha enyves lenne ragadva hevert, várva a nagy száguldást…

Átnéztem partneremre! Nagyon koncentrált, teste ide-oda mozogva, feszülten készült kitörni szervám fogadására. Nem szeret kikapni – gondoltam. Persze ki az, aki szeret? Aztán tekintetem hirtelen a mozgó test fölé, nyugati irányba révedt… Elmosolyogtam…
Akartam ismét. Ott akartam állni megint! Beleborzongtam, libabőrös testtel kacagtam belülről hangtalan hosszú percekig.

A meccs nekem ebben a pillanatban véget ért, de a másik – amit sokkal jobban akartam – csak most kezdődött el!!! A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig…

Volt már úgy, hogy hajnali 3-kor indultunk, halvány emlékeim szerint már akkor sem jött be 2 dolog miatt. 1, hogy ilyenkor az ember nem tud hamar elaludni, egyáltalán nem jól alszik és már éjfél után lesi az órát mikor kell már végre felkelnie. 2, szóval nem alszik semmit. Aztán vezet 1000 kilométert vakon, ásítozva, bízva a szerencsében.

Kaprunban már megint nem esett. Egy gond volt csupán, hogy triatlon verseny miatt le volt zárva az egész falu. Tudtam én, hogy indulni kellett volna, de az új vitrinem még nem készült el. Hová raktam volna azt a sok serleget? Mókuska egy kicsit el is volt szontyolodva a váratlan rostoklás miatt, hiszen mamija itt volt karnyújtásnyira, mégis álltunk. Aztán hirtelen megnyílt az út s Kaprun utcáin nézhettük az „arab inváziót”!

De innen még mindig sokat kellett utazni, így – már csak ketten – továbbrobogtunk München irányába. A fáradtság azonban itt már béklyót kötött kezünkre, lábunkra, agyunk idegpályáiban az információközlés sebessége kritikus értékre lassult, meg kellett állni, nem volt mese. A Starnbergersee mellett egy csendes kempingben végre kipihenhettük az utazás okozta fáradalmakat.

Duna Túra 1. nap (Donaueschingen – Beuron)

A kezdetek…

Az első szakasz teljesítésének Sigmaringen volt az alaptábora. Az évek alatt kidolgoztunk egy számunkra tökéletes taktikát ugyanis, mely szerint a csigát semmilyen körülmények között nem kívánjuk utánozni.

Házat tehát nem cipelünk! Lehet, hogy valaki legyint majd, puccos, fehér kesztyűs cajgásoknak nevez bennünket, de kérem, ha ilyen lehetősége adódik, próbálja ki ezt a verziót, ígérem nem fog csalatkozni! Szóval Sigmaringenben – a Duna partján lévő élmény kempingben – lecuccoltunk, majd kezdetét vehette a 2850 km teljesítése. Persze ehhez el kellett jutni a forráshoz. A terv ugyanis úgy szólt, hogy a forrástól jutunk el a deltáig és nem fordítva. Sőt, nem a közepén kezdjük, hanem a legelején. A kenyeret sem a közepénél kezdi meg az ember. A szerelem sem a közepénél a legszebb, s még sok okosságot tudnék írni ezzel kapcsolatosan… is…

A német vasút (Deutsche Bahn) csodálatos!!! Néha nem arról jön a vonat, ahonnan várod, és néha arról jön, mégis a másikra szállsz fel, de mindig tiszta, a bicót mindig viheted magaddal és zötykölődést nem fogsz tapasztalni 100 fölött sem, ezt garantálhatom!
A „házunk” állt, vonatjegyünk tárcánkban hevert (29Euro/2 fő + 5/fő bicó), így sok gond nem lehet mára, gondoltuk. (Rosszul.)

Gyönyörű helyen haladt a vasparipa. Dunánk egyre fogyott szemeink előtt. Hatalmas sziklatömbök közé préselte magát. Láttuk, ahogy – itt még – szelíd víztükrén kajakos és kenus csapatok csordogálnak rajta lefelé, s hogy vidám drótszamarak – hátukon a motorral – száguldoznak mellette, fölötte, benne. Donaueschingenben végre leszállhattunk. Olyan nagy volt már a drukk, hogy alig tudtuk türtőztetni magunkat Gurultunk végre!!! A Fekete-erdőből a Fekete-tenger felé!!!

A forrásnál fogadalmat tettünk, s ha vérszerződéssel nem is pecsételtük meg „eskünket”, egy baráti „Csapj bele!” elhangzott. Erről mintha felvétel is lenne talán Érdekes tanulmány egyébként, hogy a Duna hol is ered pontosan, de ebbe a témakörbe nem vágnék most bele…

Elindultunk tehát. Természetesen bicikliúton ki a városból, lefelé, egyenesen a tengerszintet célozva meg. Tökéletes időzítés. Tegnap szakadó esőben utaztunk, ma verőfényes napsütés, dédelgető meleg fogadott. Egy dolog volt csupán mi zavart keltett, s ez az aránylag késői indulás. Mivel délután 3 körül léptünk először pedálra, az általam „jósolt” 80 kilcsihez menni kellett, de a látvány miatt (s a geo ládák megtalálása miatt úgyszintén) lassabban haladtunk a vártnál! Tutlingennél már biztossá vált, hogy 1) a 80 km az 110…, 2) ennek eredményeként nem érünk világosban és tűrhető időben Sigmaringenbe. Pánikra azonban nem volt okunk –gondoltam még ekkor – hiszen Ati kinézett egy utolsó vonatot (22:08), ami Beuronból hazarepít minket s majd holnap ide visszautazva folytatjuk csodálatos utunkat.

Beuron előtt a kanyonban szorult Duna fölött haladtunk. Ekkor már sötétedett, a lámpákat is használni kellett s nagyokat sóhajtoztunk, mert pont a legszebb résznél „jött ránk” a nagy sötétség. A Jobb lábam – mégis a rosszabbik lehetett – valahogy nem bírta a hosszú, monoton terhelést s ekkorra már nem nagyon kívánta a tekerést. A bal még tudta noszogatni, de tudtam, csak a beuroni vonat tudná enyhíteni fájdalmaimat. 9 óra körül érkeztünk a városkába már vaksötétben. Csapzottan, halál fáradtan, ösztöneinktől vezérelve találtuk meg a kicsiny pályaudvart.

Csend volt.

Vaksötét.

A menetrend táblához vonszoltam magam és a halványuló lámpafényt a 22:08-ra irányítottam… 10 másodpercig semmi különös dolog nem történt. Igaz, a homlokomról lecsurgó izzadságcseppektől és a tudat alatti félsztől, hogy baj lehet semmit se láttam. Aztán már nem lehetett nem észrevenni a parányi csillagot az indulási idő alatt. („* Csak vasárnap és ünnepnapokon közlekedik! „)

Aznap kedd volt és nyomát se láttam ünnepnek!

Tudtam itt a vég. 1 lábbal 30 kilométert tekerni vakon…hát, találjunk ki akkor valami mást. De mit??? Ahá… Egyikünk visszamegy busszal, eljön a másikért kocsival, majd együtt hazakocsikázunk dalolva!
Az utolsó busz Sigmarinbenbe 14:15-kor elment. Nem mondható valami sűrű járatnak…

Csend volt!

Vaksötét.

Mit tehettünk? Röhögtünk egyet kínunkban, majd másfél óra alatt visszatekertünk „házunkig”. Igaz, a főúton, mert a bicikliút használhatatlan volt most számunkra. Életem egyik legemlékezetesebb 30 kilométere lesz ez a holdfényes tekerés, mert mégsem volt egészen vaksötét…

VIDEÓ:

HANGANYAG: