Igazából volt egy nulladik is. Azt csináltuk ugyanis, hogy éjszakai vonattal indultunk neki. Nem csináltunk még ilyet és annyira furdalt a kíváncsiság, hogy nem bírtam elengedni sem a gondolatot, sem a vonatot nélkülünk. És hogy spóroljuk az idővel is egy kicsikét én még aznap dolgoztam egy keveset… Szóval nem sokkal dél után pattantunk harci felszerelésekkel a vonatra. Nem emlékszem már ki melyikre, de Budapestre minden kétséget kizáróan együtt érkeztünk, Kenéz meg én.

A Keletiben jártunk ekkor. A Retro Istria Expresszvonat viszont a Déli-Pályaudvarról robogott tova. Át kellett gurulni, nem volt mese. Mese nem volt, de a fia igen. Jött is utánam, mint a kisangyal.

Időben voltunk, csak még a t@künkön is folyt a víz a késő nyári melegtől mire a pályaudvarra értünk. Én még itthon azt terveztem, hogy mivel a vonaton van a szálláshelyünk és ott zuhanyzó nincs, valahol csak le kell zuhanyozni az ágyba bújás előtt. Lehet, hogy rosszul gondolom, mert a nagy sztárok, a vadkempinges helyeknél még sötétben nyomják a biciklit, mint a hülye sokszor felfelé, agyon izzadva, aztán valahol a burgyingosban hirtelen megállnak, felverik a sátrat és a csutakban már alszanak is.

Még a hideg is kiver ettől. Én már ettől finnyásabb vagyok. Lehet, velem van a baj, de ez már nem az én világom.

Tudtam, hogy van itt egy uszoda a közelben. Bizonyára elrugaszkodott ötlet, de mégis azt gondoltam még itthon, hogy a bicót lezárjuk előtte és 10 percre befizetem magunkat az usziba. Persze nem az 1500 hátat akartam végig úszni világcsúcs részidőn belül, csupán a zuhanyzóig terveztem itthon magunk, aztán ismét a bicón lassan gurulva a pályaudvarig a komfort köszönt volna ránk ezerrel. Mondjuk az uszodai jegyárus nézett volna bambán, hogy mi a bránert csináltunk bent 10 percig, de ez már engem nem nagyon tudott volna foglalkoztatni. Ettől függetlenül nem ezt a megoldást választottuk!

Az ok, egyáltalán nem drámai. A csomagos kerékpározás sajátja, hogy vannak a biciklin csomagok. Ebből következik, hogy 2 dolgot csinálhattunk volna. Rajta hagyjuk a csomagokat a kerékpáron, vagy bevisszük magunkkal. Ismerve a budapesti közbiztonságot (szerintem nappal nem olyan rossz, legalábbis nincs rossz tapasztalatom) akár maradhatott is volna rajtuk. A bevitel nem volt opció, mert még Kenéz meg is birkózhatott volna könnyen a feladattal, hiszen csak 1 db nagy hátizsákja volt felpókozva a keróra, de nekem 4 kisebb táskám volt a kormánytáskán kívül, tehát serpák híján ezt nem láttam megoldhatónak. De kényelmesnek semmiképp.

Nem ragozom. Az állomáson volt egy kút. Jó bent, elől, ahol már nem voltak utasok, szinte senki, így nekivetkőzve jól lemostuk magunkat. Nem egyszer, többször is. A vonat indulásáig ugyanis még 1 óránk volt, tehát nem kellett kapkodni.

Aztán megtaláltuk és felszálltunk rá. Érdekes élmény volt. Megtaláltuk a „szobánkat” és belaktuk. Kenéz ágya fent, az enyém alul. Nem mondhatnám tágasnak a teret, mi a miénk volt, de egy sátorban sem lett volna több. És itt volt fény, ablak, vetett ágyak, kisszekrény mindenféle földi jóval, szóval az elbújós, kutyasz@rban felvert sátorozástól pont 100%-kal volt jobb.

Az éjszaka is érdekesre sikerült. Sokat zötyögtünk, s ez nem feltétlenül tetszett, de a tilosban felállított sátor miatt ránk törő rendőröktől nem kellett tartani.

Reggelre Porecben találtuk magunkat. Késtünk 1 órát, de bánta a fene. Jó volt végre indulni és szívni befelé az élményeket.

Itt végre nyeregbe pattanhattunk, jött Porec, de haladni is akartunk, így a tengerpartra kigurulva nem tököltünk sokat, haladtunk tovább.

Porecbe tekervényes utakon, régi kisvasút helyén, a Parenzana útvonalán érkeztünk nagyon-nagy melegben. Én már kényeskedtem, de Kenéz jól bírta. Bent már a tengerparton beültünk egy étterembe. Enni és inni kellett, mert éhesek is voltunk, meg szétaszottak is. A meleg kiszívta minden erőnket. Persze mikor már tele van a has és az éltető manna – bár kóla formájában, de akkor is – csúszik le a gigádon, ja és látod a tengert tőled 100 méternyire nem panaszkodsz sokat. Legalábbis mi nem panaszkodtunk egyáltalán.

A kaja után ismét a part következett, majd elindultunk Monfalcone felé. Persze előtte még – félúton – megálltunk fürdeni azon a strandon, ahol Bandival ’99-ben fürödtünk. Jó volt, élveztük minden pillanatát. Gyönyörű volt a víz, kellemes hőmérsékletű, szóval hihetetlenül élményekkel lettünk gazdagabbak. Ettünk, ittunk, fürödtünk. Gyakorlatilag csak percekre jöttünk ki a vízből 14:00-19:00-ig.

Mikor véget ért a móka, fájó szívvel, de boldogan vettünk búcsút és megköszöntük ennek a gyönyörű helynek, hogy itt lehettünk. Mennünk kell, mondtuk Neki és ő nem is tartóztatott. Majd vissza jösztök egyszer és ismét találkozunk! – mondta, de mi már ekkor vadul nyomtuk neki a partól fel a főútra vezető 25%-os meredélyen.

Voltak még szép részek, láttuk Napunkat nyugovóra térni, láttunk nagy teherszállító hajókat, nagy dugót, füge fát fügével, de én datolyának gondoltam, szóval az unalommal nem nagyon találkoztunk még itt sem az utunk során. A szállás is gyorsan meglett, aztán nagyokat csettintve, hogy jó helyen vagyunk zuhanyzás után (hiszen nem vadkempingeztünk) álomra hajtottuk fáradt fejünk…