Én biztosan nem, mert én nem is tudtam róla… Még hogy éjszaka síelni!? Ezeknek elment az esze – gondoltam! Mondjuk annyira nem volt éjszaka, de sötét az igen. Január volt, 4 kor sötétedett, ez meg este 6-tól volt nyitva fél kilencig. “Ez”, na ezt jól leminősítettem…
De ne szaladjunk ennyire előre. Asszem Tibi szólt! Persze, hogyne mennék. Amikor az olimpiai bajnoki címeket nyertem, akkor is rögtön igent mondtam, de akkor soha nem tudtam síelni, mert autogramokat kellett osztogatni. Rég volt, ma már senki nem emlékszik sikereimre talán.
Szóval Tibi, ő volt. Mindkét alkalmat köszönöm neki. Ki tudja felkerül e még lábaimra a léc? Most felkerült. A régi lendület szelidült kissé, de azért az ezer éves rutint nem lehet csak úgy eldobni magunktól.
Sokan megtapsoltak nem tudom tagadni, de legfőképpen én magam. Az, hogy ebből a produkcióból mit tudok a filmvászonra festeni, még előttem is rejtély, de valamit megpróbálok kifacsarni a nem nagy lehetőségekből…Évek kérdése csupán.
Aránylag sok, legalábbis a kevéstől biztosan több! Nem is gondoltam, hogy így belehúzok. Mert igazából egy hirtelen jött ötlet volt csupán. Ott álltunk kétségbeesve, jöttek a rosszabbnál-rosszabb hírek nap nap után, gyött ránk a halál szele, se ki se be, a betegek egyre csak szaporodtak a kórházakban, a határokat lezárták, mit lehetett volna tenni?
Kerékpározni a szabadban.
Meg is tettem. Először egyszer, aztán minden bizonnyal többször is. Szóval nem tudom mennyiszer. Ha valaki megírja, kisorsolok egy lemezjátszót a 82. helyes megfejtőnek.
Mindegyik túrát rögzítettem. Mindegyiken személyesen vettem részt. A Covid19 később megtalált, de szerencsére nagyobb kárt bennem tenni nem tudott ellentétben sok híres és nem híres honfitársunkban illetve a világban százezrekben.
Sok halott volt.
A beszámolók mégis vidámak talán. Nem kívánom én megítélni. Törekedtem erre minden árnyoldal és ellenszél ellenére is. Mindig pozitívnak maradni, még ha itt pont a “negatív” volt a jó – akkor is!
Jelen rész az utolsó. Felkerült még a maszk mementónak, de nagyon reméljük soha többet nem lesz rá szükség.
A Bükk szépséges. Legalábbis én annak láttam. Ha valaki a filmemben szintén annak látja örülök neki. Ha nem, azzal nem tudok mit kezdeni…:)
Ha valakinek tetszett a videó dobjatok egy “like” -ot, de ne nekem. Másoknak, akiknek sokkal nagyobb szükségük van rá! Én nem lesem a statisztikát percenként!!!
A film hamarosan elkészülne, ha lenne egy 20-25 éves csinos titkárnő, aki segítene a szinkronizálásban…
Volt egy szabad hétvégém. Kiülhettem volna a Sajó partra is pecázni. Mondjuk az idő szép lassan elment volna úgy is, de én többre vágytam! Persze van akinek az a minden és én ebben nem vitatkozom. Én nekem nem az.
Jó, Bécs kerékpárútjain tekerni sem a minden, de akkor is többre értékelem, mint a pecázást. Én – mondom még egyszer. Valahogy a kaland, az utazás engem jobban megmozgat.
Mert utazás és kaland na az volt bőven. Már csak azért is, mert Bécs az édes otthonomtól 500 km és mert egyedül vágtam neki. Csináltam már ilyet annak ellenére, hogy nem szeretem. Van benne kurázsi nem mondom hogy nincs, de akkor is szeretek többen nekivágni. Valahogy biztonságosabb és szociálisan színesebb az egész. Egyedül kicsit egyedül érzi az ember magát – szó szerint. Viszont erősödik az ego, belátom. Nekem is erősödött… Olyan ego-m lett a végére, hogy öröm volt tapasztalni!
Szóval 500 km. Könnyen belátható, hogy egy hétvége kevés lett volna ha kerékpárral vágok neki. Pedig azzal vágtam!
Persze nem tekerve. Vonattal, munka után…Csütörtökön.
Nem is tudtam sokat haladni. Mégis az ország másik végébe teleportáltam magam a nap végére- Levélen szunya, hogy reggel a kakassal kelve Miklóshalmára kerekezve át a 06:03-as REG vonattal 07:00 re Bécsbe érjek. És odaértem.
Mindent is megnéztem, mindent is bejártam, mindent is lefilmeztem és másfél nap bolyongás után visszaindultam oda, ahonnan elindultam.
Szép volt, jó volt, köszönöm ennyi. Bármikor újra megcsinálnám, de már nem lenne feelingje… Majd a gyerekkel valamikor!
A filmet gyenge idegzetűek is megnézhetik. De ha nem nézik meg, én akkor sem fogok krokodil könnyeket eregetni! Ezt meghagyom azoknak, akik agyonreklámozzák magukat a facebookon, Twitteren, mittudoménhol, pénzt kunyerálnak és másoknak készítve a filmet elnézést kérnek, ha berezonál a kamera. Óh, én nem kérek elnézést, sőt direkt berezonáltatom! Én magamnak és a fiamnak hagyok nyomot. Persze ez nem fog tetszeni sokaknak, de akkor le kell iratkozni, fel kell égetni az összes nyomot, át kell hajózni olyan tájakra, ahol szebben szaglik a virág és ahol “Jó reggelt!” fogad este 10 kor a film 20. másodpercénél…
De most egy kicsit megint elkalandoztam…Te bolond, kalandozós…:
Valahogy hiányozna, ha kimaradna, nem tudom tagadni. Nem hiszem, hogy ez sznobság lenne.
Egyszerűen szerelem szerintem. Vagy fertőzés… Erre tudok gyanakodni talán. Anno, még 1995 ben történt valami. Átértünk a határon és ott “Alíz” megérkezett Csodaországba! Persze ettől én még magyar vagyok. Sőt annyira az, hogy még büszke is vagyok rá. És még nem is akarok elköltözni innen. Egyszerűen annyi van, hogy szeretek Ott feltöltődni. És törekszem is rá. És még rögzítem is. Nyomot hagyok, mint 29 éve mindig. Aki nem hagy, óriási hibát követ el!
Egyetlen év volt a 29 alatt amikor sodródtam. Az első. 1995öt írtunk. Egyszerűen belecsöppentem a túrába. Nem én voltam a kiszemelt, de a kiszemelt nem ért rá. Balek volt. Én nem. Mikor a felkérés megjött, egyből igent mondtam. Aztán sodródtam. Dózist kaptam, elájultam, kapkodtam a levegőt és ismét elájultam. Wachau, Berchtesgaden, Königssee, a svájci nagy hágók, Chamonix, Bassons gleccser, a francia riviéra, Cannes, Monte-Carlo, Velence, és még sok-sok megannyi álomszerű helyszín egyszerre cunamiként dőlt reám…
De kissé elkanyarodtam az idei túrától… Szóval 28 éve nem hagyom magam sodródni. Mindig minden körülmények között én szervezem az utamat előre meghatározva mindent, persze engedve menekülő utakat, változtatást, de sodródni, azt már nem! Egy demtantras nem sodródhat csak egyetlen egyszer…
2023 van egész évben. Mivel a haverok szétszóródtak a nagyvilágban, s aki itthon van sodródik, vakarózik, nem rögzít, él a langyosban, úgy gondoltam Kenéznek, a keresztfiamnak utat, irányt, lehetőséget mutatok, adok, kínálok. Akarod ezt Kenéz? – kérdeztem. Akarom! – hangzott a válasz így a csapat hirtelen összeállt!
A terv gyorsan körvonalazódott bennem. Kényelem, látvány, élmény, teljesítmény.
Salzburgtól – Grazig. Azaz kerékpárral az Édenben. Legalábbis nekem biztosan.
Mert ha az északi oldalt már bejártam és egy óriási sikert aratott film az amerikai mozikban telt házakkal fut, akkor miért ne csinálnám meg a déli oldalt is. Ugye, Kenéz?!
Mert Kenéz bizony ott volt, erre határozottan emlékszem! Drága keresztfiam elkísért nagy sikerű kalandtúrám során számtalan szebbnél-szebb helyeket bejárva vélem. Mert azokat bizony bejártuk. Nem kicsit, sőt nagyon!
Balatonaliga volt az elsőszámú kiindulóhelyünk a Balaton partján. De nem ott kezdtünk… Látszólag ellentmondás mutatkozik, de ha kibontom, talán érthető lesz a dolog.
Messze lakunk. A sarki kocsmától mondjuk nem, de a nyugati régióktól feltétlen. Ebből kifolyólag ha aludni is akarunk éjjel a túrák előtt, mire a célállomásra érünk már benne vagyunk a napban elég rendesen. Pont annyira, hogy aznap már csak sopánkodni lehet, hogy hogy elment a nap, oszt’ még semmit sem csináltunk…
Szóval, hogy a sopánkodás ne jöjjön velünk, alszunk egy jót még otthon, valamikor elindulunk, jó esetben odaérünk a közelbe, megint alszunk ( mi már csak ilyen alvósok vagyunk), és másnap reggel odaérünk, ahová már előző nap is jó lett volna odaérni…
Elindultunk tehát, mentünk, odaértünk, nem ott voltunk…
Székesfehérvárott’ még nem aludtam, bakancslistás volt tehát, ki kellett próbálni mindenképpen. Kenéznek meg mindegy volt, mert a telefon nyomkodás ott éppen olyan jól ment, mint bárhol máshol a világban. Foglaltam tehát egy szép szobát és az egész napos vonatozgatás után (egy kis tekerés azért volt benne a Keletiből a Délibe, ami egyébként nem is volt annyira kicsi és még szépre is sikerült ) megérkeztünk Székesfehérvárba/ra. Megkerestük a szállást, bejelentkeztünk, szabadkoztunk, hogy a személyim otthon maradt, aztán a nagy ijedtségre elmentünk vacsorázni.
És még a Balatonról nem is írtam… Mert az a filmben percről-percre “le van írva”!
Karanténbike túrasorozatom utolsó részéhez érkeztem. Észak, Nyugat, Kelet már megvolt, szóval a dél elkészítésével a mozaik darabkák összeálltak!
Az én kerékpárom szervizben volt. Másik kellett tehát! De csak úgy nem lehet leakasztani egy olyan kerékpárt a falról, amelyik egy többszörös olimpiai bajnok alá való… Szerencsém volt. A pincében éppen pihent egy ilyen! A Kenézé.
Mondjuk ez egyben rosszat is jelentett, hiszen ő nem használta. Hogy ez miért jelentett rosszat? Mert vinni akartam nyáron Ausztriába körbe tekerni a mindenséget is és ő Ostoroson nyomkodta a telefonját, a kerékpárja meg itt pihent Barcikán mama pincéjében… Vagyis nem gyakorolt, nem edzett, nem készült. Na ennek majd ha odaérünk lett is böjtje.
De maradjunk a Bükkben…
Szóval itt pihent egy jó bicikli. Pont kapóra jött! Jelzés értékkel Ostorosra kellett juttatni, hogy Kenéz azon nyomkodja a telefonját, nekem meg viszketett a talpam és az én keróm felújításon lapult Tamás szerelő bácsinál. Nosza tehát! – gondoltam nagy merészen, irány a Kenéz csodaparipájával!
Szerintem jól sikerült. Én mindenképpen bizakodó vagyok. De ha nem, akkor is jól éreztem magam, tehát olyan nagyon rossz nem lehetett.
Akinek ingerenciája jelentkezik, nézzen bele. Akinek nem, az ne.
A videó hamarosan elkészül, addig kis türelmet Hollywoodnak…
Rögtön ráharaptam. Ismét a dobogó tetején állni, oly jóleső emlékek, nem hagyhatom ki – gondoltam.
Alaptábor
A baj ott kezdődött, hogy nem csak én gondoltam így. Béla is…
Drága Barátommal anno nagy csatákat vívtunk a hírhedt Tardona-Pass első meghódítójaiként. A legkeményebb hágóút betörésekor mindketten világhírnevet szereztünk magunknak. Hírnevünk azóta sem kopott fikarcnyit sem. Tudtam tehát, hogy a dobogó legfelső fokáért a legjobbamat kell végsőkig feszítve teljesíteni!
Az odaút teljesen simának tűnt a lángososig. Akartunk ugyanis egy tejfölös-sajtosat, de nem volt nyitva… Poroszlóról tehát majdnem visszafordultunk.
A helyzetet csak az mentette meg, hogy a delíriumi fájdalom kellős közepén hirtelen a kanyarban feltűnt a BorsodChemes csapatszállító csillaghajó. Nem is egy, rögtön kettő… Így sírás helyett a gázra léptem, s kipörgő kerekekkel a nyomukba szökkentünk. Jó is volt, mert egyébként lementünk volna a térképről. Így nem, rögtön a helyszínen valánk.
S hogy innen milyen csodák történtek velünk meséljen a film:
Igen! Az. ÓVÓHELY, csupa nagybetűvel…Azt hittem az én életemben már nem lesz aktualitása, aztán tessék… Sokszor jártam ott, sokat beszéltem sokaknak róla. Szerettem is ott lenni, időutazni, elkalandozni, örülni, hogy nem akkor éltünk… Sokat változott, sokat romlott és már nem is szeretek ott lenni… Most amikor ismét kezd aktualitása lenni már nem szeretek róla beszélni…
Egy kósza ötletből kiindulva pakoltuk fel “szamarainkat” a vasútállomáson. Jó időben, ünnepnapon, bicikliúton ameddig lehetett, baráti társaságban. Fent a hegyen a forralt bor gyógyír volt bajainkra, nevettünk sokat és jól elfáradva zakatoltunk haza mosolygós, pirospozsgás pofikkal:)
