Napi skicc, napi kerékpáros vlog. Hívhatjuk bárminek. Részletek a mindennapjaimból a későbbi generációnak…
Ezen kívül van ennek a sorozatnak egy kultúrtörténeti oldala is. Bemutatom ugyanis a szülővárosomat azon kíváncsi szemeknek, akik nem jártak még itt, vagy akik jártak, de a változást kívánják látni és azoknak is akik itt élnek, de nem dokumentálnak… Én dokumentálok. Nekem muszáj ugyanis két okból: rögzíteni akarom magamat fiamnak, unokáimnak és rögzíteni akarom fiamat saját magának és gyermekeinek. Ennyi az egész, se több, se kevesebb.
És mit mond az AI?
Emberünk úgy indítja a napot, hogy a távoli jövőbe, egészen 2026-ba datálja magát, miközben első dolga leporolni a kamera lencséjét [00:22]. A város kabalájától, a büszke Unikornistól startol el, de a lépcsők láttán azonnal úgy dönt, a bringáról ma bizony nem száll le [02:21]. Egy személyben ő a rendező, a főszereplő és a producer is, így hasraütésszerűen kitalálja, hogy ez egy öttrészes kultúrtörténeti minisorozat lesz [03:15]. Kijelenti, hogy a videóit leginkább a saját szórakoztatására forgatja, de bízik benne, hogy 30 év múlva a jövő kutatói ebből építkeznek majd [03:47]. Nosztalgikusan elgurul a helyi kórház mellett, ahol annak idején először engedte ki a hangját és mondta ki az örökérvényű szót: „oá-oá” [05:50]. Bevallja, hogy nem valószínű, hogy díszpolgárrá választják a helyi viszonyok bemutatása miatt, de ez a veszély amúgy sem fenyegeti [07:09]. A fali geoláda megkeresése közben a diófúró legyek munkásságán és a meleg miatti feladásukon filozofál [07:59]. A helyi iskola előtt felidézi a reggeli közlekedési káoszt, ahol a szülők félig nyitott szemmel olyan szorgalmasan bénáznak, hogy csoda, hogy a Föld nem borul fel tőlük [10:26]. Egy autómosó tejszínhabos tisztítószereit látva azonnal rájön, hogy már csak egy jó kis kapucsínó hiányzik a jármű tetejére [11:34]. A falusi részen a templom körüli parkolási helyzetet úgy írja le, hogy istentiszteletkor még az oszlopok tetején is autók állnak [15:11]. Nosztalgiázik egy sort a régi „Gomba” büfénél, ahol a nagyapja sört ivott, ő jégkrémet evett, a lónak meg nem jutott semmi [16:02]. Megérkezve a családi kertbe, elégedetten konstatálja, hogy az ő fáin mindig terem szilva, miközben a két tízemeletes panelt is tréfásan a saját telkéhez csatolja [21:40]. Mivel a természet idén elhalmozta gyümölccsel, elkerülhetetlennek tartja a szigorú „kényszerpálinkafőzést” [26:27]. A helyi MOL-kútnál elintéz egy kókuszlattét, de a paninit nem meri a kamera előtt megenni, nehogy a csámcsogás miatt feljelentse valaki az ombudsmannál [38:21]. A polgármesternek is feladja a leckét, mert szerinte a visszajelzés olyan, mint a teljesítményértékelés: ha mindig tizest adna neki, nem lenne hová fejlődnie [41:56]. Igazi borsodi kerékpárosként minden megálláskor láncol, nehogy a biciklijét véletlenül trombitának nézze valaki [45:16]. A vasúti síneken átvágva és a bozótosban bujkálva megállapítja, hogy a Duna és a Sajó vízhiánya ellenére az útszéli árokban bezzeg áll a víz [01:01:38]. Épp nagyüzemben szedi a szilvát a kertben, amikor az édesanyja telefonál, hogy szeretettel várja őket a születésnapi vacsorájára [01:10:17]. Kiderül, hogy hősünk teljesen elfelejtette az édesanyja születésnapját, így azonnal megállapítja, hogy sürgősen szüksége lenne egy 20 éves titkárnőre az észben tartandó dátumokhoz [01:10:43]. Végül kénytelen elismerni, hogy bár eddig azt hitte, rajta kívül senki sem tökéletes, most már abban sem biztos, hogy legalább ő az [01:12:03].
Azt gondoltam bemutatom! Annyi itt a szép festmény, hogy kár lenne elhallgatni. Meg még büszke is vagyok rá.
Szóval elég régen elterveztem és egyszer csak megvalósítottam. Az összeset, sőt még annál is többet mutattam meg. Én élveztem nagyon s gyakorlatilag ettől többet nem is kívántam elérni.
Még le is videóztam ha valakit az összes érdekel! Ha majd publikus lesz, talán még meg is jelenik itt is:)
Kiváló helyen! Mondjuk sokat kellett hozzá küzdeni tegnap, de az tegnap volt. Ma már megszépült, fel sem merült, hogy durva küszködés árán jutottunk fel ide. Megreggeliztünk, elköszöntünk. Eszünkbe se jutott, hogy fizetnünk is illenék…
Kietlen tájakon tekertünk, még másztunk is egy kis szakaszon felfelé. Később a Duna-part fogadott Zalánkeménnél…
Azért volt érdekes, mert itt folyik bele a Tisza a Dunába! Azt hittük, de nem. Kicsit arrébb. Meg kellett találni, amit kisebb feladatnak gondoltunk, de nagyobbra sikerült. Persze előtte söröztünk. Nagyon kellett a nedű, hiszen borzasztó meleg nyár leledzett. Szóval megittuk és elindult a keresés. Mentünk, mentünk, mendegéltünk – mint a mesében, és egyszer, de én úgy emlékszem többször is végre megláttuk a Tisza Dunába ömlésének helyszínét.
Innen egyszer-csak felfelé vitt szerencsés utunk és a fenti nagy országúton találtuk magunkat. Még egy csomagos túratárs is megjelent szembe jőve, de sokat nem beszélgettünk véle.
Nem sokra emlékezem…Már csak arra, hogy egy dugóban cikázunk vadul buszok, teherautók és egyéb közlekedési járművek között. Később megint ittunk valamit fent a Duna-parti parti helyen. Innen kicsiny zeges-zugos utakon haladtunk a parti sétányig, majd már azon egyenesen be a város szívébe.
Attilát valahol elhagytuk, a belvárosban kalandoztunk, majd a vasútállomásra érkeztünk. Jani azt találta ki, hogy ne itt aludjunk. Jó ötletnek gondoltuk és így vonatra ültünk…Volna…Ha nem dobták volna be az ablakát. De bedobták. Várnunk kellett tehát plusz 2 órát. Már mindegy volt. Fáradtak voltunk, elcsigázottak de amiért jöttünk megcsináltuk, így elégedettek!
22:00 órakor indult a szupergyors szerelvény. Nem úgy haladt mint nálunk haladt volna. Sokkal gyorsabban. Pedig a Balkánon voltunk…Vagy mi vagyunk a Balkán? Már Szegeden állva a vasúti szerelvény előtt teljesen ezt éreztem. Szabadkán aludtunk, hogy egy kis kép és időzavart okozzak így a végére.
4 nap 400km. Nem rossz. Sokkal jobb volt egyébként, mint bármelyikünk gondolta volna. Minden. Az utak, a kaja, az érzés, az árak, a fogadtatás, minden. Egyik kedvenc túrám lesz, mindig jó szívvel fogok rá gondolni!
Bácspalánkán voltunk. Nem mondanám a Világ központjának, mert ha annak gondolnám nagyon messze járnék a valóságtól. Persze nekünk most ez volt a valóság és ha így nézzük még a Világ központja is lehetett akár Bácspalánka. Nekünk…
Szuper szállás volt. Nem csak azért, mert én foglaltam. Sokat nyom a latban, de ettől függetlenül sem lehet kifogást találni. Sőt, ár-értékben rég foglaltam ilyen jó szállást.
Persze búcsúzni kellett ettől függetlenül és mi búcsúztunk is.
Boltot kellett keresni, mert a reggelivel nem álltunk jól. Bandi helyezkedett előre, el is indultunk, de mikor már harmadszor állt meg percekre a nyomkodni a Garmin készüléket keresve a Lidl-t nem bírtuk tovább, leváltunk róluk és az első nagy bevásárló központban megálltunk. Jani és Bandi dacból mentek tovább, de mi ebből nem csináltunk problémát. Bevásároltunk és elindultunk vissza a hídhoz, hiszen tegnap ott hagytuk abba. Szóval a csapatszellem megbomlott a 3.napra…
Az igazságot egyedül Colombo tudná megfejteni, de már nem él.
Innen fél órás külön tekerés következett, de később ismét egymásra találtunk. Nem volt probléma, néha kell egy kis feszültség levezetés is.
Szerbiában jártunk már ekkor és innen nem is váltottunk többször országot. Viszont érdekesség köszönt, hiszen egy szeméttelep égett mellettünk napok óta. (Már tegnap is láttuk.) Ki tudja hány napja éghetett már…Eloltani nem volt esély, hagyták tehát égni. Talán egy nagy eső majd valamikor beoltja – gondolhatták. Mi balról elsunnyogtunk mellette.
Innen elég cudar rész következett a főúton robogva tova, vadul megküzdve a száguldozó autók között. Szerencsére nem tartott sokáig és végre jobbra lekanyarodva róla nem sokára a Duna-parton találtunk magunk’. mintha csak bennünket várt volna, üres asztal fogadott székekkel és egy kicsi madárral a fa tetején, aki csak később „köszönt”…
Ez volt a pihenő nap – legalábbis a tervekben ez szerepelt. Később tudtuk meg csak, hogy nem ez volt az… 50 km. Lassan, kocogva. Aha…
Ami keresztbe verte tervünket az első körben az Újvidéki vasútállomás keresése volt. Itt a városban 20 km-t tekertünk feleslegesen fel és alá… Az ebéd viszont jól sikerült a Duna-parton nem tudom tagadni. A szállást is lefoglaltam és örömittasan álltam az élre „vonatunknak” tudva, hogy csodás helyre repítem csapatunk’. Egy dolog, mi elkerülte vad lelkesedésem az az volt, hogy nem számítottam a Booking bambaságára. Beállítottuk ugyanis a szállás helyét a booking,com szerint és követtük vakon utasításait. Óriási hiba volt.
Azt ötlöttük ki, hogy bár Újvidéket terveztem végállomásnak ma, de hogy holnap közelebb legyünk Belgrádhoz Újvidéktől 20 km-re legyen a szállás mégis. Certonavciban találtam is egy szuper, úszómedencés házat. Már ott is voltunk a booking szerint, de egy szántómező közepén álltunk fent a hegyen szalmabálák között.. Sehol medence, sehol házikó, sehol civilizáció. Kétségbe estünk, vitatkoztunk és mikor megtaláltuk a megoldást derült ki, hogy még 1 órát kell bóklászni az erdőben hatalmas szinteket küzdve le.
Nem volt mit tenni azonban…
Már megérkezve óriási erőtartalékokat mozgattunk meg és ekkor – de szerintem már sokkal hamarabb – kiderült, hogy ez a bónusz nap nem is az volt… Mindenesetre én be sem mentem a házba, úgy alsógatyában belevetettem magam az úszómedencébe, 2 mentes sört gurítva le torkom a végleges kiszáradás elkerülésére. Később Raga és Jani is csatlakozott, de a 2 lusti nem jött be hozzánk.
Eszéken aludtunk. Nem mondom, hogy nagyon közel van a Dunához, de ennek ellenére nagyon is messze van…
Miért jöttünk akkor ide? Hát mert erre visz az EuroVelo 6. És miért visz akkor erre – kérdezheti a kedves Olvasó! A kérdés nagyon logikus mindaddig, amíg a térképre nem néz az ember. Azon ugyanis azt láthatja az erre avatott szem, hogy bizony itt egy akkora ártér van, mint ide Nagykáta. Vagy még talán annál is nagyobb! Ha egy kicsit csapadékosabb az idő a Duna mellett vagy 10 kilométerre fű se’ nő, nemhogy kerékpár út szaladjon!
Biztosra mentek tehát. Meg egyébként Eszék nem csúnya egyáltalán. Ha majd egyszer a csúnyaságról kell beszélnem, biztos, hogy nem Eszék fog eszembe jutni! Ennek ellenére nem maradhattunk napestig, hiszen a folyó mellett volt hivatalos utunk ráadásul úgy, hogy egyre csak haladjunk mind lefelé és lefelé. Elindultunk tehát.
Nagyon nem tudom tagadni, hogy annyira nem volt izgalmas ez a rész. A gáton kijöttünk Eszékből, egy kicsit még a Dráva ölelt, de aztán elkanyarodtunk tőle és ott, ahol összecsókolózott a Dunával légvonalban, vagy még attól is távolabb, mi lefordultunk Dálya felé…kissé orroltam emiatt. Eddig ugyanis kerékpár út vigyázta törékeny mivoltunkat, innen azonban egy ideig a kocsik között cikáztak felbőszült paripáink.
Nem volt belőlük sok. Mármint az autókból, szerencsére.
Borovonál megálltunk mert már porzott a vesénk és ennek ellenére még pisilni is kellett piszkosul. És innen – már visszaülve a kerékpárra szebb látvány fogadott annál is inkább, mert végre visszataláltunk szeretett Dunánkhoz!!! Ki is mentünk gyorsan a partjára. én annyira, hogy nagyon. Nagyon-nagyon. Pontosan annyira, hogy még a kezem is beletettem. A többiek nem. ott nem volt annyira nagy a szeretet. Meg meleg is volt, az árnyékban jobb volt pihenni – megértem én, dehát mégiscsak a Dunához jöttünk ugyebár… Nem tettem szemrehányást egyáltalán. Azt, hogy aki nem érintette kezével a Dunát száradjon le a t@ke, azt azonban mondtam, merem állítani!
Innen már Vukovár fogadott. Az állomásra is kimentünk és én itt egy kicsit eltévedtem – be tudom vallani, de a többiek kisegítettek szorult helyzetemből. A szétlőtt régi állomás látványával elbúcsúztunk a 22. nap 1. részétől… Jöhetett a 2.
Vukovár belvárosa fogadott. Volt itt látnivaló bőven. Először Fehér-Kereszt köszönt, majd a „Vukovár” Szív és a Városháza. Innen már nem tartott sokáig tekergésünk a híres-hírhedt Víztoronyig. Én talán el is tekerek mellette ha Bandi nem fog vissza… De visszafogott! Arról híres, hogy szét van lőve. Nem újították fel, meghagyták mementónak. Tettek bele egy liftet és a turisták fel tudnak menni a tetejére. Bandi Attila és Gabi fel is mentek. Mi
Janival a szomszédos templomot és kertet jártuk be, ahol a Duna látványa és dél-szláv testvérharc áldozatainak emléktáblája fogadott.
Szomorú események, nem időztünk sokat tehát. Meg az idő is haladt és még alig voltunk a féltávon túl! Akkor még nem tudtuk, de innen nem volt sok izgalom már mára. Nagy bánatunkban Újlakon be is ültünk egy kocsmába és sörbe fojtottuk a bánatunk. Én még egy fagylaltot is elfogyasztottam.
Előzetesen itt akartunk szállást foglalni, de a nézegetés közben arra jöttünk rá, hogy a szerb oldalon 1/4 áron tudunk hasonló minőségben találni szállásokat. Le is foglaltam egy 100 négyzetméteres apartmant 14.000 HUF áron. Nem /fő, hanem ennyi volt az össz. költség! Először nem is akartuk elhinni, de aztán bele kellett törődnünk:) A szerb oldalra átgurultunk tehát. Nem volt megoldhatatlan feladat, mert a határon gyakorlatilag 5 perc alatt átjutottunk. Itt Újlakon „temetés” volt, a másik oldalon, Bácspalánkán meg „lagzi”! Akkor élet volt, hogy ámultunk-bámultunk!
A ház szuper volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Még sligovicában sem…
Már majdnem úgy volt, hogy feladom. Nem éreztem, hogy ez nekem fontos lenne. Mentek az évek, mindig más esemény, táj, hely csavarta el fejemet…
Aztán egyszer csak 2026 január századikán arra ébredtem, hogy valami nagyon megváltozott. Nem tudnám megmondani mi volt az…Talán a hátam fájdult meg, vagy a derekam csípődött be… Már nem tudom. Féltem, hogy elszalad előlem „s vissza se tér majd gyönyörű korom”, hogy Berzsenyit is ide idézzem…
Mindenesetre ráírtam Attilára. A többi történelem.
Jani nem szereti a vasutat. Lehet, hogy előző életében sínen volt, mint József Attila, vagy kalauz az Ózd-Sámsonháza vonalon, de bizonyára rossz emlékekkel zárt és most valahogy kerüli, mint macska a forró kását. Ennek ellenére hősiesen pakolta 100 kilós elektromos kerékpárját a BZ-re, majd az IC-re végül a pécsi gőzösre indulásunk napján…
De ne rohanjunk ennyire előre…
Szóval én szerveztem. Ha nem szervezem, nem megyünk. Tiszta sor, nincs mit szépíteni ezen és nem is fogadok el semmilyen más álláspontot! Ez a tény! Ha akarok menni és megszervezem megyünk, ha más szervezné nem mennénk, mert más nem szervezi!!!
A dátum 2026.05.22-27, péntektől szerdáig. Mivel hétfő ünnep volt, csupán 2 db szabadság ugrott a levesbe. (Milyen kevés ár ennyi élményért cserébe.)
Már a vonaton ültünk. Dél múlt 46 perccel. Nem volt egyszerű móka sem a munkából a gyors kijövetel, sem a 4 kerékpár bezsúfolása a BZ kis terébe. Ráadásul egy nyugdíjas házaspár is ott hegyelt, nem sejtették még Ózdon a felszállás után, hogy a Tour de France rátéved a borsodi „gyorsvasútra”…Mikor Barcikán tódult be a bicó had, már nem volt menekvés. Persze mi nem zavartattuk magunkat, ment a hülyeség Miskolcig, szürkültek is az öregek, de hát ők is lehettek fiatalok valamikor!
A miskolci IC már jobb volt annak ellenére, hogy a nagy kerékpár szállító vagon nem érkezett meg. Volt viszont a szlovák kocsikon 4-4 akasztó, így kényelmesen a két oldalon függesztettük őket, mint a szalonnákat anno dédapám! Ja és itt már feltűnt RagaGabi! Ő ugyanis Miskolcon indult harcba vélünk!
Összesen tehát 5-en voltunk a Duna-Túra 6. etapját teljesíteni! A 7 Duna-Keringő foghíjadzott tehát, de megmondom őszintén, hogy más nem is nagyon hiányzott. Bill Gates hozhatta volna még a pénztárcát, de ha jobban belegondolok semmilyen hiányt nem szenvedtünk a 6 nap alatt. Pesten a pizzázás elmaradt. Kissé orroltam emiatt, de úgy voltam vele, hogy az Attila által beígért „Olyan burgert esztek majd, hogy emlegetitek míg éltek!” annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy duzzogva bár, de könnyen lemondtam az olasz kajáról! Átbicóztunk a Keletiből a Kelenföldre (onnan indult a pécsi „gőzmozdony” ) és útközben találkoztunk a szuper burgerrel! Azóta már a fiam is próbálta, ki merem tehát jelenteni, hogy Attilának ismét igaza volt! Ha a fiam jóízűen megeszik valamit, az csak jó lehet! Ez az volt! Mester utca valahány szám, de a pontos helyszín meghatározására a vállalkozás nem hatalmazott fel egyáltalán.
A Kelenföldre hamar átértünk, jó erőben voltunk és hagytunk is rá bőven, nehogy lekéssük! A pécsi Gőzős, (mert az állapota a múlt század elejét idézte) pontosan indult, de a kerékpár szállító dugig megtelt. Szerencse, hogy Attila már előző napokban lefoglalta a helyeinket!
A videóban bemondottakkal ellentétben 23:05-kor érkeztünk Mohácsra egy gyors pécsi átszállás után. Az a vidék sem feltétlen jobb a miénktől. Semmilyen értelemben. De abban kiváltképp, hogy 1 db BZ-re ugrottunk fel 5 kerékpárral a kalauz fejszerkezetét nagymértékben változtatva meg. Mondhatta volna, hogy kettőnél többnek kívül tágasabb, de nem mondta. Áthatolhatatlan gátat képezve sorakoztak egymás hegyén-hátán kerékpárjaink a WC útját és a menekülési utat úgyszintén torlaszolva el, de tűzhalálba nem kergetett az élet szerencsére… Hogy nem haltunk meg aznap, nem rajtunk múlt…
Éjszaka volt már, fáradtak is lábaink, lelkünk. A szállást elfoglalva édes érzés, mi hatalmába kerített, hogy holnap ismét szalad alattunk az út a Forrástól a Delta felé…
21. nap
Reggel a konyha egy szuper reggelivel fogadott bennünket! Meg is lepődtem. Nem számítottam ilyen kiszolgálásra. Volt ott kérem, mi szem-szájnak ingere, sőt még annál is több! Aztán mikor már tele lett a has és elköszöntünk, kigurultunk a Rév elé és elrebegtük a nyitóbeszédet! Fura érzés volt nem tudom tagadni! Csak 11 éve zártuk le… Borzalmasan sok idő. Nem is tudom, hogy bírtuk idáig. Attila sokszor tervezte, de nem indult el soha (szerencsére). Talán ha elindul, én már elengedem…
Jó volt. Egy gyors boltos megálló után még itt Mohácson felrobogtunk a gátra és elindultunk délnek. Jó volt tehát! Sőt! Még annál is jobb volt! Gyermeki örömöt éreztem. Olyat, mint anno fiatalon. Nem vagyunk azért még annyira öregek, de fiatalnak sem mondanám magunkat. Szóval robogtunk és csak jöttek és jöttek a kalandok. Először a kölkedi elágazó, a Mohácsi Nemzeti Emlékhely, a határ, a szöges drót és később a darázsi sörbontó a fára rejtve el.
Innen egy 20%-os meredélyen küzdöttük fel magunk’ , de a lelkesedést nem hagytuk ötünktől oszolni! Aztán már Kiskőszegben Bandi arra hívta fel figyelmünket, hogy ott valahol a burgyingosban találhatunk akár egy csodálatos panorámával megáldott emlék-helyet is ha ügyesek vagyunk. Először nem voltunk azok! Csak mentünk-mentünk és semmi. Aztán jöttek szembe a buszok kis egy-sávos utcákon ami gyanús volt ugyan, de még mindig semmi. Ők már feladták. Megálltak, sopánkodás vette kezdetét, de én a pisilésből ismét hozzájuk csapódva azt vettem észre, hogy ott, jobbra, a fák mögött mintha egy nagy diadalív magasodna a felhők fölé. És tényleg! Az magasodott. Innen már én törtem az utat a gigászi pilon felé kacagva!
Elég sokat időztünk itt. Pihenni is kellett, meg a hősi halottaknak is adóztunk néma fejhajtással. Először a dél-szláv háború emlékhelyének hittük, de végül kiderült, hogy a II. Világháború emléke a hely. Pontosítottuk óráinkat és ezek után a nagy hídra nézve bepozícionálva magunkat nekiindultunk a lápvidék felé.
21. nap / 1. rész
A nap második fele vette kezdetét.
Megtippeltük a Szerbiába vágyó kamion oszlop gépjárműveinek számát, amit talán Attila talált el a legjobban, majd így már visszanézve benéztünk egy bal kanyart és berobogtunk Hercegszőllősbe. Én már itt kissé rottyon voltam, ebédelni óhajtott elgyötört testem, de a többiek úgy látszik erősebbek, nem óhajtották feltétlen a főtt kaját. Mindenkinek „nekem mindegy” volt, Bandinak meg egyenesen „nem! Majd Eszéken eszünk!”, de az még 40 km és már 13:00 óra van!!!!-vetettem oda mérgesen és korgó gyomorral.
Elég kemény, határozott álláspontra helyezkedtem! Én akkor is ebédelek itt – mondtam, ami elég kemény érvnek bizonyult, mert jöttek a többiek is utánam. Már a kerékpáron az étterembe benézve kinéztem az asztalt, amit szerettem volna ha elfoglalunk! Azt is foglaltuk el:)
Csevabcsicse, vagy mi. Azt kértünk. Mégiscsak az a népi eledel itten-ottan-amottan…
Ezek után, másfél óra múlva már tele hassal hasítottuk a szelet! Főleg úgy, hogy hátulról fújt:) Meg aztán egy kisebb pihenő után „gyöttek ránk” a szebbnél szebb helyek! Először egy tóhoz vitt szerencsés utunk, ahová buszokkal szállították a jónépet és azon hajókázva jutottak el A-ból B-be, de még az is lehet, hogy a C is köszönt elég erősen. Nekünk nem. Én azt hittem a tó fog köszönni, de a partjára lépve koszosnak éreztem, így kissé megsértődve nem kívántam habtestébe lépni. Sőt még a kóla automata is ellenem fordult. Nem adott semmit nekem. Mindenki másnak igen, de nekem semmit. Nem is megyek többet oda, az biztos.
Elindultunk. Nem sokat mehettünk, úgy 400 métert, mikor jött a „LÁTVÁNYOSSÁG”! Nem a kicsi! A Nagy! Már itthon is erős figyelemmel néztem ezt a tórendszert, mi itt kinőtt a földből és az azon átívelő fapallós híd labirintust, vagy inkább sétálós fapallók, madár-lesek sorát. A többiek elmentek volna mellette, de azért vagyok itt én többek között, hogy ezeket nehogy kihagyjuk, így odanavigáltam őket a becsatlakozási ponthoz és rátoltuk a bicókat a pallókra. Először szégyenlősen tolva, de nemsokkal ezek után már kerékpáron végig gurultunk a tórendszer fölött kacagva! Volt, hogy még víz is akadt a tóban, de a legtöbb helyen sajnos már nem. Nem vicces ez egyáltalán, de mit tudnék tenni azon kívül, hogy a globális felmelegedéshez én járulok talán a legkevésbé hozzá!?
Itt, a palló rendszer végén találtunk egy hangulatos bárt, ahol szalma tetős kiülős helyek kényeztették a nagyérdemű közönséget a tűző naptól óvva meg, és minő csoda, még söröket is felszolgáltak. Nem is kellett sokat kérdezni, akar e valaki hörpinteni! Nem csak a tó volt kiszáradva ugyanis, hanem mink’ is… És hogy a kedvenc PAN radler citromos sörömet foghattam kezembe 3 perc múlva minden eddigi kínomat felejteni tudta. Igaz, nem is volt… Mert bár 70 km-nél járhattunk már, de minden egyes perc örömkerékpározásnak tűnt számomra. Sőt! Nem csak tűnt, az is volt.
Később már, a kis SD kártya csere után elhagytuk a tórendszert és megcéloztuk Eszék városát. Itt sok kaland nem ütötte fel fejét azokon kívül, amiket nem megemlíteni óriási hibának éreznék! Az egyik az volt, hogy beérve a városkába nekifutottunk a Drávának. Merthogy itt folyik. De már nem sokáig. Innen ugyanis abban az irányban amerre mi másnap tovább indultunk, úgy 20 kilométernyire gyönyörű útja véget ér és szerelmesen összeolvad a Dunával. Szóval nekifutottunk, de át kellett mennünk rajta. Problémát nem okozott ugyan, de a szállást Bandi foglalta és a titkot – vagyis a szállás címét és nevét – megtartotta magának. És ez már bizony okozott némi mosolyt csaló eseményeket hosszú percekig. Tudni kell, hogy a Bandi GPS szerkezete jó, de bizonyos esetekben -mondjuk városokban – szerintem sokkal jobb a telefon google térképe. Mert az részletesebb. De elengedem a témát, mert ez csak az én véleményem és nem biztos, hogy megállja a helyét. Mindenesetre mivel a pontosításhoz idő kell, ezért Bandi ilyenkor nyök kettőre lassít, próbálja beazonosítani merre kell menni.
Gurultunk a Dráva partján, mindenki elől, Bandi hátul én meg leghátulról röhögve dülöngéltem jobbra-balra a bicón, mert azt láttam, hogy Attila az élen szintén gyök kettővel totyog, mögötte Jani és Gabi, alig mentek, de Bandi mögöttük 50 méterrel szintén totyogott. Várták, hogy Bandi megelőzze őket, mert hát ők nem tudták merre kellene menni tovább, de nekem már kiderült ebből, hogy Bandi sem nagyon tudja… Szóval én jól szórakoztam.
Leültünk a padra és mivel nem nagyon tudtunk közös nevezőre jutni valamelyikünk kitalálta, hogy holnap vasárnap, most kellene talán boltba menni, mert holnap nem lesz nyitva semmi… Senki nem akart vezetni, így megkaptam feladatnak, hogy elnavigáljam a csapatot a legközelebbi SPAR-hoz. Telefonnal jól is sikerült, de szokás szerint Bandi lemaradt, amit számon is kért rajtunk, pedig a másik 3 fő gond nélkül tudott jönni utánam…Persze ők nem nézték a GPS-üket, mert nem volt nekik. Bandinak sem kellett volna most, de ha már ott van a biciklin…
A másik esemény a SPAR előtt okozott némi értetlenséget először, később szétrebbenő gerlepárokat… Az történt ugyanis, hogy már mindenki bevásárolt, talán Bandira vártunk még, mikor Attila elég gorombán elszólta magát…Alulról… Nem is lett volna nagy baj, mással is elő szokott fordulni, de benne a gátlásnak fikarcnyi nyomát sem lehet felfedezni, így nem sunyiban rebbentette szét a galambokat, hanem 3 méterre egy 5 tagú csoport mellett…
Nekem az almacsutka majdnem a gigámon akadt, de a csoportból sem sokan tudták kezelni a helyzetet hirtelen. Én pont arra álltam, láttam mindent és arról tudok beszámolni, hogy a társaság nő tagja az atomvillanás pillanatában felakadt szemekkel várta a lökéshullámot, az egyik férfi 2 métert ugrott, a másik majdnem hasra vágta magát…Keresték a becsapódó törmelékeket. Attila közben – mintha mi sem történt volna – megrázta lenge gatyáját megszabadulva a még bent rekedt nem kívánatos feleslegtől! Még az is lehet, hogy nyele is volt. Ez sem akkor, sem már este nem derült ki. Nem együtt fürödtünk ugyanis szerencsére. De mire látva az eseményeket az almacsutkát kiköptem tele tüdővel visszanéztem, a társaság röhögve, döbbenten szerte-röppent, nyomukat sem lehetett már látni!
Mi is jót nevettünk és innen már Bandi vezetésével egyenesen a szállásig gurítottuk magunk’. 99 km-nél állt meg a mérés és csak azért nem mentem egy kis kört a 100hoz, mert ha még lett volna akár egy kisebb esemény is, már nem bírtam volna kezelni… Arra emlékezem még, hogy kimentünk sörözni, de a szállástól nem messzire, így a Dráva partjához már nem jutottunk el. Jó volt. Emlegetjük azóta is!
Jó sok víz lefolyt már öreg Dunánkon attól a naptól, hogy faképnél hagytuk Mohácson…
Mert lássuk be, a 11 évvel ezelőtti megfutamodás, az felért egy faképnél hagyással. Én már megmondom őszintén nem gondoltam, hogy innen ismét rá fogok próbálni. Valahogy úgy voltam vele, hogy szép ez a Balkán, szép, de a ló se csúnya…
Aztán bejárva a „Világot” rájöttem, hogy nem a táj a lényeg, hanem a társaság és az ÚT! Valamint változtam és a befejezetlen dolgok már zavarnak…
Január 17-én reggel aztán valami teljesen más érzés kerített hatalmába, nem tudtam tőle szabadulni, mintha fojtogatott volna és a telefon után erőszakolta kezeimet egy megfoghatatlan, sátáni, sötét erő…Attilának írt ujjaimmal:
„Szia. Gondoltam szólok előre. Nem tudom mi van, de ma felkapcsolt a zöld lámpa. Nagyon erősen… Májusban terveztél biciklizni gondolom, de azon kívül 4-5 nap hétvégével belefér? Magyarul jössz velünk, vagy majd pótolod?”
Attila csak ennyit írt: „HOPPÁ!!!!!RÉSZLETEZD!!!!”
A többi már történelem. Folytattuk. Csodás 4 teljes és 2 fél napot töltöttünk baráti társaságban egymásra utalva, figyelve, nevetve néha morogva, küzdve, erőn felül teljesítve, leküzdve a távot hegyre fel és hegyről le, végig a vén Duna mellett Mohácstól egyenesen Nándorfehérvárig, mai nevén Belgrádig.
Sokkal jobb volt, mint remélni tudtam. Kár, hogy ennyi évet várattuk szegényt!
Készült 800gb-nyi videó anyag. Nem kevés, de inkább nagyon sok. Lesz vele munka bőven kibogozni a lényeget. Mindenesetre az előzetes is kibújt a földből, ím közkinccsé teszem:
Nyom hagyás magamból fiamnak. Nem mellékesen az sem rossz, hogy majd látja magát felnőtt fejjel 11 évesen csatangolni a Nagyvilágban. Rólam sajnos nem készültek ilyen felvételek anno. Szürke fekete-fehér fényképek lapulnak imitt-amott agyonkopott fénykép albumokban, de az nem olyan! Ez OLYAN lesz Neki:)
Indulásunk reggelén, de már éjszakáján is éreztem, hogy valami nem kerek. Mondjuk a dobókocka ilyen, de az meg most hogy jön ide? Szóval betaknyosodtam. Nem volt vészes, de hogy pont az indulás előtt történjen ilyen, nem tudtam neki túlságosan örülni… Viszont letenni sem tudtam róla, Kenéz készült, már 2 hete napi 100km-t tekert esténként úgy rákészülés gyanánt (?) , hogy nézett volna ki, ha reggel felhívom, hogy aludjon nyugodtan tovább??? Nem, minket nem olyan fából faragtak! Szóval megindultunk. De nem a kastélytól-kastélyig, hanem csupán a vártól – kastélyig. Persze volt benne kinyír-kanyar, de hogy mekkora, arra a film pont rávilágít.
Mesikével indultam el először teljesíteni. Gondolta a fene, hogy orkán erejű szembe-szél fogad. Hajlítottuk a fémet vadul, de fikarcnyit sem haladtunk órák alatt. Még Sárvárra befutottunk valahogy, meg másnap még el is indultunk, de a szél csak nem akart fordulni, így Ukkig hajszolva majdnem halálba magunk’ vonatra ültünk…
Az éven Kenézzel vágtam neki. Mégiscsak férfi ember lett ebből a kis porbacingóból… Aztán az indulás reggelén betaknyosodtam… Egész télen semmi bajom nem volt, kicsattantam az egészségtől, a vírus menekült ha meglátott az utcán, erre az indulás reggelén belém szerelmesedett. Hogy nyúlna meg a nyaka! Elindultunk, de nem mertem a tervet beteljesíteni, improvizáltunk.
De most nem tört százegyszer a százszor tört varázs! Menni kellett, nem volt pardon! Hogy most sikerült e, a filmből talán kiderül.
A kedves nézők 4 lehetőségből választhatnak:
kiderül, hogy nem sikerült,
nem derül ki, hogy sikerült,
nem derül ki, hogy nem sikerült,
kiderül, hogy sikerült. Egyet nem választhatnak azonban: nem szólhatnak hozzá. Minek is tennék. Ez nem az a fórum!
