Jelen albumomat drága szüleimnek ajánlom!

Jugoszláviát vagy még inkább a Balkánt kellett volna írnom az ország, illetve a térség megnevezéshez, de nem lévén ilyen opció, kénytelen voltam virtuálisan Bulgáriát bekarcolni, mint említett időszak 2. leglátogatottabb országát.

Az elkövetkező néhány kósza gondolat az 1981-1990-es évek bolyongásait dolgozza fel röviden, mely során 4 Jugoszláv, 3 bolgár és 1 görög-török utat volt szerencsém átélni. A köztes erdélyi utakról itt nem fog szó esni. Szó lesz viszont…már pörgetem is az idő kerekét…kandalló…pattogó tűz…behunyom szemeim…már látom is…

Minden azon a tavaszon kezdődött. Anyámék megkapták az 5 éve várt Ferrarit.

Na jó, csak egy Skoda 105-ös volt, és az 5 év sem stimmel teljesen. Ennek azonban csupán 1 drámai oka volt: nem győzték kivárni a Merkúrtól megrendelt KisPolskit, mire megérkezik…Megvették a Skodát a piacon!

1979-ben jártunk ekkor. Keletről jövő lágy szellő lengedezte zászlaink. Valamelyik 5-éves terv gigászi vívmányait élveztem 7 évesen és a 11 körte +5 körte számmisztikát próbáltam hetek alatt elsajátítani. Nincsenek statisztikáim, de mérget veszek rá, hogy voltak nálam jobbak már akkor is

Ám a Balkán felé még nem indultunk akkor! A puding próbája az evés ugyanis, s hogy – Skoda lévén – ne lőjünk bakot, tettünk kisebb próbálkozásokat erre-arra. Például Tátra Lomnicon robbantunk le a vasúti síneken, miközben jött a vonat, de olyan különösebb gond nem történt ezen kívül.

1980 Karácsonyán fogant meg az ötlet, s került bele apám piros szegélyű brigád naplójába új feladatként nagy Tito hazájának felderítése. Nagyon nem maradt meg ez a térkép fölé hajolós esemény kicsiny fejemben, de arra emlékszem, hogy– a tenger miatt – akkor és utána 5 évig rotálva kaptam a pecabotot vagy a dobóorsót Karácsonyra, ez tuti. S hogy miért Jugoszlávia? A vasfüggöny miatt nagyon nem kapálózhattunk akkor még. A választék a következő volt: NDK, Románia, a csehek, Bulgária, fent a lengyelek, a nagy Szovjetunió, és Titoék.

Szóval 1981 nyarán elindultunk. Már majdnem voltam 9 éves. Hugicám meg 6.

Szigorúan kidolgozott útvonaltervvel rendelkeztünk, mely akkor és évek múlva is arra alapozott, hogy nappal megyünk, jó lassan, és Szegeden a medencés kempingben megállunk pihenni, aludni. Ez még kiegészült valahol Szolnok közelében egy STOP táblás elágazás átszáguldozásával, ahol a másik oldalon apámnak – általában – déjá vu érzése támadt…De mindig jó időben voltunk rossz helyen…

Természetesen autópálya nem létezett, úgyhogy döcögtünk kisebbnél kisebb és göröngyösebbnél-göröngyösebb utakon, de legalább annál jobb volt Szegedre begurulni. Az első éven még nem, de utána kialakult egy egészséges versenyszellem keresztapámék és mi közöttünk sátorverés tekintetében. Később bármilyen téma tekintetében…Gyakorlatilag a második évtől a kocsi begurult a kempingbe de még nem állt meg, én már vetődtem ki jobbra –uncsitesó a másik autóból balra – tetőcsomagtartóról a nagy pakk le, sátorverés, matracfújás, stb. Az nyert, akinél először ült le mind a 4 fő a kempingszékre…

Másnap Röszkénél jött a sorban állás…Pár óráig behúztuk a féket, de aztán apám a Duty free shop-ban megvette az első üveg 5 csillagos Napóleon konyakját és már repültünk is a tenger felé kacagva. Jött Plitvice, Zadar, Sibenik, Trogir. Split, később Omis, Kotor, Dubrovnik, KRK és a Murter sziget. Hhhmmm, felejthetetlen emlékek…De hogy is volt?

Arra emlékszem például, hogy az idegenforgalmi látványosság nekünk az adidas boltok voltak. Órákat tudtunk sétálni egy-egy ilyen ékszerdobozt kutatva. Aztán egy évig mindenki tökig adidasban virított. Vettünk gatyát, pólót, még szöges cipőt is és mivel gyakorlatilag az összes pénzünk elfogyott ilyenkor, a maradék másfél hetet meghúzott nadrágszíjjal bekkeltük ki valahogy.

A Tenger gyönyörű volt. Tiszta, de gyorsan mélyült és tele volt veszélyes tengeri sünökkel. Sokat halásztunk, vadásztunk. Vagyis fordítva. Először kagylókra vadásztunk, hogy halászhassunk. Annyi hal volt a vízben, hogy egyszer az egyik már nem tudta kikerülni horgomat…A szemébe akadt szerencsétlennek.

Mi csak kősivatagnak hívtuk egyébként a tengerparti részt. Itt kő kövön maradt, fa sehol, illetve ha volt – általában fenyő- olyan szárazon lengedezett az izzasztó melegben, hogy tűzifának se lett volna jó gyors égése miatt. Viszont kellemes illata volt. Éveken keresztül benne maradt az orromba, s még manapság is – ha érzem – azokra a tájakra gondolom magam.

Jugoszlávia nyugati országnak számított azokban az időkben, így csupán minden harmadik éven mehettünk 50 dollár/fő max. kakaó ellenében. Minden éven váltanunk kellett tehát országot. Bulgáriát éppen megfelelőnek találtuk. Egy nagy hátránya volt a sok előnye mellett, hogy nagyon messze van ugyanis. Csak a 3. napon értünk le, de mindig volt valami kaland. Egyszer például beragadt a gáz menet közben. Bömbölt a motor, gyorsultunk ezerrel, és apám hiába nyomta a fékpedált, valahogy nem akartunk lassulni a közeledő körforgalom előtt…Persze az előzéssel nem volt gond ilyenkor, meg gondoltam legalább hamarabb odaérünk…Nem értünk! A hűtővíz felforrása mindig keresztülhúzta ezen számításainkat.

Mi gyerekek jobban szerettük ezt a tengerpartot. Aranyszínű homok, sekély tenger, nagy hullámok, homokban kirántott medúza, gumimatrac repülőgép hordozó anyahajóként, homokvár és homokcsapda építés! Minden este sült hal, és sült kolbász. Már a végén untuk. Az üdítőkkel azonban voltak gondok. Nehéz volt ugyanis beszerezni. Csak Schweppes volt, ha volt. Sajnos nem mindig. Olyan felderítő túrákra volt szükség a hozzájutásukhoz, ami néha fél napunkat és az összes erőnket felemésztette. 4 fajta lötty létezett: mandarin, narancs, mentol és kóla ízű. Utóbbi kettő rossz volt, mint a bűn, de a gyümölcsösöket szerettük.

Nyelvi problémáink nem voltak. Ők nem beszéltek magyarul, mi nem beszéltünk bolgárul. Tudtuk, az igen náluk nem és a nem az igen. Ja és mutogattunk. Éttermekbe ebből kifolyólag nem nagyon jártunk. Egyszer mikor már nem láttunk más kiutat az éhhalálból, betévedtünk egybe, de nem kellett volna…Nem tudom a csirke sültet petrezselymes burgonyával és káposzta salátával ki hogy tudná elmutogatni, de apáink elkezdtek kotkodálni és kezükkel szárnycsapásokat imitáltak lüktető nyaknyújtások közepette…10 perc múlva már jött is a kaja. Tojásrántottát ettünk…

Az egyik éven tovább merészkedtünk. Nem mintha nem lettünk volna megelégedve helyzetünkkel, de valami többre vágytunk. Meg átvettük az új Ferrarit…

Most Dácia TX-nak hívták. Később TLX-nek. Ennek nem főtt fel a hűtővize, de ha pakoltunk bele (most már hátulra) az eget láttuk. Mintha egy rakétában ültünk volna. És 5, azaz öt sebességgel bírt!!! Aszta!!! Nagyon szerettük!!!

Görög-Török kiruccanás. Dvorák: Az Újvilág szimfónia. Valami ilyesmit éreztünk. A kempingben hűtött víz csordogált, quadok robogtak mindenfelé, és egy Harley-s csapat pöfögtetése jelezte egyszer, hogy más szelek fújnak errefelé. Aztán volt Olympos, Meteorák, Teszaloniki, Kavala, később Rodostó, Isztambul és a Boszporusz. Természetesen bőrkabát vásár, a Kék Mecset és a Topkapi Szeráj megtekintése.

A következő 3 évben Bulgária, és 2* Jugoszlávia következett még a háború előtt.

Hosszú évek teltek el azóta. Egyetlen egy dolog változott csupán: utazásaimat már én szervezem, én görnyedek a térképek fölé s én kotkodálok és repdesek nem létező szárnyaimmal…