Az áll az aktuális – persze azóta egyre csak szaporodó – „fekete dobozom” első soraiban: „Verőfényes napsütében készülődtünk Európa hódító körutunkra. A 4 bringa kényelmesen elhelyezkedett a Trafic tetején, s csábos mosolyukkal intettek felénk: Na, mikor indulunk már?”
Első történetemmel 22 évet repülsz vissza az időben, kedves olvasó! ’95-öt írunk, homlokomon mostanság megjelenő apró ráncoknak még nyoma sincs, 23 évesen élem nyugodt, fiatalságom legszebb éveit. Közeledik a nyár s én a nagy nyaralgatós családból jövő palánta semmi különös tervet nem készülök véghezvinni. Nem is értem mi van. Aztán az egyik napon legkedvesebb kollégám egy olyan kérdéssel fordul hozzám, amely (most már tudom) teljesen megváltoztatja életem: 2 hét múlva indulunk egy Nyugat-Európai nagy biciklis körtúrára. Eljössz velünk?
Kicsit elgondolkoztam s duzzogva igent mondtam…
1. nap: Az előzményekhez tartozik, hogy bár sokat szaladgáltam gyermekként imitt-amott, szebbnél-szebb tengerpartokon, de valahogy nyugat felé még nem vezetett szépreményű utam, így izgultam kissé. De nem volt mit tenni, eljött a nagy nap. Felpakoltunk tehát reggel a Renault Trafic-ba és elindultunk. Egerben még vettünk Bandinak egy biciklitartót, aztán meg sem álltunk Hegyeshalomig. A keleti civilizációhoz szokott szemeim csodálkozva fürkészték a gyorsuló ütemben feltűnő szebbnél-szebb csodákat. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a látványt. Bécs után, Melknél lekanyarodtunk a pályáról és behatoltunk az ausztriai Duna-Kanyarba. A schönbüheli kastély előtt találtunk egy jó sátorhelyet, és mivel elgémberedett lábaink mozgásra vágytak, feltüzelt paripáink lekerültek a kocsi tetejéről és egy másfél órás eszeveszett tekerés vette kezdetét. Mi szép volt, mi felderítettük és leszámítva Bandink csaláncsípte orrát –egy borulás után-szuperre sikeredett. Este jól bevacsiztunk és elégedetten nyugtáztuk némi szúnyog hesegetés közben, hogy nagyszerűre sikeredett ez a nyitónap!
2/1. nap: Éjszaka esett egy kis eső, de legalább lehűtötte némiképp a környezetet. Reggeli után beszaladtunk a közeli postára és némi német gagyogás után feladtam egy képeslapot. (3 hét múlva érkezett haza…) Úgy gondoltuk, hogy a délelőtt tekerünk egy felejthetetlent, így mind a négyen „lóra szálltunk” s az első várig meg sem álltunk. Persze a 20%-os emelkedő megoldhatatlan feladat elé állított bennünket, s szégyenszemre az út felén gyalogoltunk tajtékzó paripáink mellett. Fent várfalat, majd sziklát másztunk, csodáltuk a Duna kanyarjait, lefelé pedig eszeveszett száguldás vette kezdetét 75 km/h sebességgel izzó fékpofák mellett!!! Ezt, az azóta is megdönthetetlennek tűnő rekordot lent a folyóban egy fürdéssel ünnepeltük, aminek az lett a következménye, hogy egy mellettünk elhaladó hajó kisebb gerjesztésű cunamija beborította a letámasztott biciklimet, a cipőimet és elsodorta imádott yes-es nyakláncomat…Ebéd után útrakeltünk s szakadó esőben Berchtesgaden felé vettük az irányt.
2/2. nap: Németországnak erről a szegletéről nem lehet ám nem szuperlatívuszokban beszélni. Olyan csodákkal találkozhat itt a jámbor tekintet, miket talán elmesélni nem is lehet, de én mégis tennék rá némi kósza, reménytelen kísérletet. Szóval Salzburg után (persze ez a városka is *5-ös) megérkeztünk a Szentély bejáratához és lassan haladva dél felé begurultunk Berchtesgadenbe. Kicsit még esett, így meg sem álltunk az igazi gyöngyszemig, Königssee-ig. Már a neve is sokatmondó, a látványa meg egyenesen leírhatatlan. Késő volt már, így csak gyalogosan sétáltunk le a partra „tátott szájni” szép magyarosan…Persze annyi erő még volt bennünk, hogy egy térképről leolvasott tekebábút keresve ismét paripáinkra pattanjunk és bejárjuk a kicsiny falucskákat, amelyek itt a tó körül, a nagy Watzmann vonulatok közé zárva vannak, s amelyek látványukkal mézédessé tették nemsokára ránk törő mesés álmainkat. De sajnos a tekepályát nem találtuk. Az eső is kezdett erősödni s mit tagadjam, ez meghiúsította további szépreményű terveinket. Gyorsan visszavágtattunk az autóhoz és mivel nem csitult az égi áldás, duzzogva bár, de az autóban voltunk kénytelenek azokat a már említett álmokat véghezvinnünk…
3. nap: Ködös, hűvös reggelre ébredtünk, de szerencsére már nem esett, így gyorsan biciklire pattantunk és legurultunk a gyöngyszemhez. Ott álltunk a TÓPARTON hosszú percekig! A felhők között be-be köszöntő éltető napsugártól lassan oszladozó köd és a tükörsima, kristálytiszta vízben ringatózó hajók és kiskacsák látványa a hegyekkel lenyűgözött. A 80 %-os páratartalmú alpesi levegőt szinte harapni lehetett és mi ott négyen ráeszméltünk, hogy részesei vagyunk valami hihetetlenül nagy csodának…Persze az igazi látvány nem innen csodálható, hanem a bal oldalon felfelé vezető ösvényről leágazó 2 kilátóhelyről. Az első 5 percnyi sétával érhető el (20 méterrel a tó fölött), a másik kb 30 perc (300 méterre a tó fölött) . Na innen fentről aztán ámulsz-bámulsz. A 7-szeres visszhang persze még nem élvezhető, de a Szentély belsejében –a katlanban- már felfedezhető St Barthaloma piros kupolás temploma…Lefelé száguldoztunk egyet, majd –hihetetlen de igaz- az itt található bob-pályában bicikliztünk vadul. Mikor már kellőképpen elfáradtunk, megkerestük az autónkat és néhány órás zötykölődés következett mesés tájakon egészen Liechtenstein fővárosáig…
4. nap: Először nem sikerült szálláshelyet találnunk itt a nagy hegyek között, de egy felfelé kúszó úton haladva végül mégiscsak sikerült egy domboldali kaszáló víznyelőjében sátrat bontani…
Reggel félve bújtunk elő 2 dolog miatt. Az egyik a gazda haragja, a másik az időjárás zordsága volt. Szerencsére előbbivel nem találkoztunk, utóbbi pedig kellemes meglepetést okozott. Történt ugyanis, hogy elég magasan voltunk ahhoz, hogy a reggeli köd fölé kerüljünk s ez olyan csodás látványt nyújtott, ami miatt szinte nem akartunk elindulni. Vadúz fővároska elveszett a ködben, de a környező 2500-3000 méteres csúcsok, vonulatok tisztán látszottak…Lefelé a 3 muskéta paripára pattant, én pedig követtem őket a Renaulttal a ködön át egészen a Ferrari szalonig! Svájcba átérve kitisztult az idő és ámulva haladtunk egyre beljebb a hatalmasabbnál hatalmasabb hegyek irányába. 4 gyorsasági etapot nyomtunk ma.(Flims~1700 m, Oberalpass ~2100 m, San Gottardo~2200, Passo della Novena~2400) Nagyon jól sikerült nap volt. Airoló után kanyontúráztunk egy jéghideg vizű hegyi patakban a vízesésig, stb. Naphosszat írhatnám…Visp után egy kukoricás mellett találtunk szálláshelyet. Telehold volt és olyan világosság mintha nappal lett volna. Aztán jött a szunya.
5/1. nap: Reggel gyorsan összeszedelőzködtünk, mert ilyenkor mindig van az emberben egy kicsi drukk. Jöhet a gazda s bár nem tettünk kárt, mégiscsak az ő felségterületén tanyáztunk…De szerencsére nem volt gond. A kiadós reggeli után útra keltünk nyugat felé. A francia határig nyomtunk 2 gyorsaságit, de a sebességi rekord túlszárnyalására nem volt alkalmas a lejtés. Egyébként gyönyörű tájakon vitt utunk, a Rhone völgye –te is gondolhatod, kedves olvasó- nem gyenge ám. Hatalmas hegyek mindenfelé, kígyózó országút itt-ott a tajtékzó folyón átívelő hidakkal, mesésen zöld, nyírott, legelt mező, pázsit, golf-pálya. Milka boci szag, harapható alpesi levegő, minden, ami egy magamfajta városi gyerek életéből kimaradt… Átérve, Chamonix-ban pezsgő élet fogadott bennünket, így gyorsan bicóra pattantunk ismét és bejártuk kis szentélyünket nagy izgalommal. Az eső azonban nem hagyott sokáig élvezkődni bennünket, bár még egy autóban étkezés után tettünk egy órás kirándulást a Bossons gleccserhez. Későre járt már, de szálláskeresés helyett együttes határozat alapján elindultunk dél felé, egyenesen megcélozva a Földközi-tengert…
5/2. nap: Nagyon messze volt ám innen…A vibráló horizont felett alvó sirály még nem repült, a lágy déli szél még nem enyhítette a sós levegőtől kiszáradt bőrünk pírjait, az édesen sós hidrogénbuborékok még nem játszottak kecsesen velünk, s még nem bámultuk elképedve Cook kapitány szétszórt hajóhadának maradványait… Szóval amíg csak tudtuk, nyomtuk a gázt vadul, először a nagy hegyek között, majd a lassan enyhülő dombos vidékeken. Hajnal 2 órakor jött a vég s az álmosság megállj-t parancsolt nekünk valahol Grenoble után. A többiek eldőltek az üléseken, de én kivackoltam a szabad ég alá és a kocsi mellett egy füves platz-on kiterített laticelemen, imádott hálózsákomban és szép álmokat hozó kispárnámon a friss levegőt Isten áldásos tevékenységeként felfogva, csillagos égbolttal a fejem felett, persze a kocsi kereke alá nagy batár követ téve –nehogy itt hagyjanak ha hirtelen felébrednek- álomba szenderedtem.
6. nap: Szerencsére az első mozgolódásra felébredtem, így még ha akartak volna se tudtak itt hagyni. Ezután egy hosszú kocsikázás vette kezdetét dél felé s kb. délután 4-re La Ciotat-ban voltunk. Gyönyörű, verőfényes napsütésben egy jól megérdemelt, országos lubickolás vette kezdetét, majd fényképezgettünk is és elindultunk a Riviérán felfelé. Bendol városka nekem nagyon tetszett, de mentünk tovább. La Lavandou fölött találtunk egy parkolót, így behúztuk a féket és megvacsoráztunk. Innen pontosan ráláttunk a falucskára és a fényekből, valamint a hangfoszlányokból arra következtettünk, hogy valami nagy mulatság lehet lent. Nem volt mit tenni, meg kellett nézni…Hát, kérem szépen volt ott annyi csoda, hogy papírra vetni valamennyit felesleges, gigászi küzdelem lenne! Talán elég annyi, hogy homokszobrászat folyt ezerrel, számtalan élőkoncert a kis sátras pub-okban, kard és tűznyelők, 18. századi vitorlás armada s mi szem-szájnak ingere…Aztán mikor már nem bírtuk tovább ezt a lelki és vizuális sokkot, visszamentünk az alvóhelyünkre.
7. nap: Reggelre néhány száz hangya lepte el az autót, így a megtisztító folyamat megelőzte a reggelit. Majd miután tele lett a has, lesétáltunk az alattunk lévő sziklás tengerpartra, és egész délelőtt lubickoltunk. Többek között 10 méter magasságból fejes ugrás, búvárkodás, napozás, úszás, videózás, nevetgélés, stb. voltak a versenyszámok. Én a stb.-ben voltam a legjobb, de jobb félni, mint megint enni. Később a tetőn, az első ügyességi biciklis világbajnokságot rendeztünk, amin csak mi négyen vettünk részt, de így is nagyszerűre sikeredett. Az elején még nyomon tudtuk követni ki hogy áll, de a végére már elvesztettük a fonalat. Persze lényegtelen volt a helyezés. Ott tekertünk egy szirten- a tenger fölött 50-60 méterre- a vakító napsugár visszaverődött a mélykék, hullámzó víztükörről és a távolban mezítelen leányok szaladtak felénk nevetve…Délután Atillával „lovainkra” pattantunk, s egy szál fürdőgatyában 1000 celsius melegben eltekertünk a tengerparti kinyír-kanyaron majdnem St. Tropez-ig. Még előtte váltottunk pénzt, az estebéd is megvolt, majd még világosban bejártuk Lütyő városát keresztbe-kasul a gépekkel, majd fürdés után gyalogszerrel. De hogy ott milyen esti forgatag leledzik…??? Lehetetlenség leírni…át kell élni!
8. nap: Valahol a város szélén vackoltunk le tegnap s ma reggel gyorsan kellett sátrat bontani, mert a világosban kiderült, hogy magánterületen vagyunk! De szerencsére nem volt belőle gond. Szépen megkerültük a St. tropezi félszigetet, és haladtunk kelet felé. Cannes-ban előkaptuk a bicókat és a nagy forgatagot megtréfálva átbrinyóztunk a másik oldalig. A híres sztárokkal nem találkoztunk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem esett volna le az állam, ha át kell engednem a zebrán valamelyiket…Monte-Carloba estefelé érkeztünk, de azért még úgy-ahogy szétnéztünk. Megpróbáltam bejutni a casinóba, de egy „útonálló” valahogy nem akart beengedni. Bizonyára zord ábrázatom, vagy inkább megviselt rövidnadrágom lehetett a gát…Hajnal 1 órakor elégeltük meg a dolgot és egy reménytelennek látszó helykeresés után Menton és Carlo között, hihetetlen látványos panorámával a tengerparti sövenyek és kövek szorításában, hatalmas hullámverés ringatózása mellett álomba zuhantunk…
9. nap: A reggeli ébredés után is érdekes és lélegzetelállító, felejthetetlen pillanatok következtek, amikor a sziklákon állva a sátor mellett, az egész monte-carloi öblöt láttam a lábaim előtt heverni. Annyira felkavart az egyszerre rám zuhant ezernyi élmény, hogy biciklire pattantam és meg sem álltam Menton belvárosáig képeslapot venni. Szerencsére nem tévedtem el, és nem is voltam olyan sokáig. Mire visszamentem már Bandi is kidugta fejét a sátor ajtaján, így elindulhattunk Carloba nappali felderítő körútra. A kaszinó előtti park nagy hatással volt mind a négyünkre. Parkoló ferrarik, bentlik, jaguárok, porsék sorakoztak mindenütt, de mi nem törődve velük szinte végigkerekeztük a forma-1 es futam útvonalát. A kaszinó előtt, majd a Sikán, az alagúton át le a kikötő és vissza fel. (Még a körrekordot is majdnem sikerült megdöntenünk.) Hatalmas élmény volt. Aztán vissza Mentonba, fürdés a tengerben, ebéd és át olaszba. Genoa nem valami nagy szám, pedig nagy reményekkel vágtunk bele. Nem is álltunk meg, hanem északnak vettük az irányt és fent a hegyekben levackoltunk.
10/1. nap: Azt hiszem –nem úgy, mint 2 év múlva- sátoros alvás volt ez a javából. Mindenesetre itt az erdő miatt nem volt olyan nagyon meleg, mint lent a tengerparton. Egyébként még reggel is nagyokat nevettünk Ati tegnap este elrebegett katona kalandjain, s hogy Bandi és Zahi függőséggel kapcsolatos vitája hová fajult. Gyors reggeli, majd a 3 muskétás bicóra pattant s hol fel, hol le haladtak vadul. Ahol felfelé ment az út, kényszeredetten kapaszkodtak a traffic oldalába s felhúztam őket a tetőig, majd innen ismét tekertek… Vagy 20 kilométert tehettünk már meg, amikor beérkeztünk egy kicsiny faluba s a nagy vásári forgatagba csöppenve úgy döntöttek a fiúk, hogy az imádott paripák visszakerülnek a kocsi tetejére. Vettünk némi gyümölcsöt, majd elindultunk észak-keleti irányba.
10/2. nap: Fél óra autókázás után ismét alkalmassá vált a terep egy kis gurulásra, így aszfaltra tettük masináinkat és indulhatott a parádé. Mivel én még ma nem tekertem, kellőképpen ki voltam pihenve és ennek megfelelő tempóban kezdtem erőhatást gyakorolni a pedálszerkezetre, ami az izomerőt mozgási energiává átalakítva kellő mértékű lendülettel látta el az amúgy is vadállat gépemet. Gyönyörű helyen nyomultunk, fel-le , dimbes-dombos tájakon ott, ahol szebben szaglik a virág…A gond akkor kezdődött, amikor a többiek –gondolom a reggeli 20 km-től is- elfáradtak és lassan mind a hárman felpakoltak az autóra. Én mit sem sejtve tekertem -mint állat- a 30-35-ös átlagomat vidáman, mikor hirtelen egy vadregényes tájra nem érkeztem! Balra egy 1600-ban épített hatalmas kiterjedésű kolostor kis templomtoronnyal, jobbra fehér, aprókavicsos folyómeder, rajta átívelő viadukttal. Szóval lélegzetelállító látvány volt, szentigaz. Ez volt a gond. Megálltam ugyanis az út szélén s kb. 20 perces várakozás után integethettem nekik, hogy álljunk meg frissülni egy kicsit… nem vettek észre és százzal, fél-gázzal robogtak tovább…
10/3. nap: Először azt hittem csak szórakoznak és 100 méterrel arrébb megállnak nagy nevetések közepette. Legurultam tehát a folyóhoz megmosakodtam és vettem magamhoz friss vizet. De ekkor már kezdett tudatosulni, hogy itt bizony komoly dolgokról van szó. A biciklimen kívül volt rajtam egy póló és egy rövidnadrág. Se útlevél, se iratok, se pénz…se térkép…Ilyenkor egy farkastörvény van: vissza kell menni oda, ahol legutoljára láttátok egymást. De ez kb. 30 km-re volt visszafelé. Ez nem volt járható út. Itt is maradhattam volna bevárva őket, de én inkább elindultam, remélve, hogy csak viccelnek, s 1 km után ott állnak majd az út szélén. Nem vicceltek. Még 30 km-t tekertem kies tájakon, falvakon, hatalmas alagutakon keresztül mire egyszer végre jöttek velem szemben…Mivel 5 év múlva megismétlődött az eset más garnitúrával, lehet hogy én voltam a hunyó…Chioggia-ig autóztunk s ott végre vízre szálltunk, majd röplabdabajnokság vette kezdetét. Először csak úgy négyesben, aztán egy vakmerő olasz négyessel. Levertük őket, mint a sínszöget, majd valahol a parton, a vidámpark mögött bevágtuk a jól megérdemelt szunyát…
11. nap: A rossz hír az volt a reggeli ébredés után, hogy csepergélt az eső, így a tegnap eltervezett ma délelőtti röplabda és országos lubickolás elmaradt. Úgy döntött a kupaktanács, hogy elindulunk Velence irányába. Persze itt a rossz idő nem tartós. Mire dél körül a híres városba értünk, már nyoma sem volt az esőnek. Mivel autóval nem lehet a Szentélybe lépni, egy -akkor még nem tudtuk, hogy azóta már szokásos –parkolóban leraktuk az autót s gyorsan biciklire pattanva elindultunk felderítő útra. „Gépeink olyan feltűnést keltettek, hogy nyugodtan mondhatjuk: idegenforgalmi látványosság voltunk. Voltak akik mosolyogva néztek bennünket, de voltak olyanok is, akiknek a zsebében kinyílt a bicska…De mi csak mosolyogtunk! 15 km-t kerekeztünk Velencében, amit lehetett megnéztünk, még a rendőrökkel is volt egy kis afférunk, ugyanis a St Marco téren elfáradt kancáink leheveredtek a placcon s ez rend őreinek nem nyerte el a tetszését. Mivel most voltam itt először lenyűgözött ez a városka, de sajnos az idő haladt s nekünk is menni kellett. Caorle felé még vacsiztunk, így sajnos csak este értünk a városkába. A helykeresés után barátaim bevackoltak a sátorba, de én útra keltem és bejárva az esti forgatagot még egy kempingben le is zuhanyoztam. Mosolyogva gondoltam a holnapra, amikor napfény mellett is megláthatom ezt a csodás városkát. Nem így lett…
12. nap: Szóval azért nem lett így, mert csúnya, esős reggelre ébredtünk s ez annyira kedvünket szegte, hogy nem volt mit tenni, visszaindultunk szeretett Hazánk irányába…Jelen esetben ez az irány az északit jelentette, ami azzal kecsegtetett, hogy bizony ismét szép, magas hegyek társaságát leszünk kénytelen elviselni. Kedvesek számomra ezek a zordnak látszó csúcsosodások, tehát nagyon durcás képet nem kell elképzelned akkori arcvonásomról, kedves olvasó! Jól kicsodálkoztuk tehát magunk s elhaladva Villach ás Klagenfurt nagy hegyei mellett ismét átéltük a másfél hét gyönyörű pillanatait…Aztán egyik pillanatról a másikra hazaértünk. S már ekkor felmerült bennünk a kérdés: mikor indulunk már ismét világhódító Európai körutunkra? ( Akkor még nem sejtettem, hogy az elkövetkező hihetetlenül szép és tartalmas években csak fokozzuk majd ezeket az élményeket. ’96-ban egy egyéni utas Erdély következett, de aztán sorozatban 8 éven át haladt a karaván és amit lehetett, mi felderítettünk vidáman, 1000 éves rutinnal, büszkén, dalolva…)Most egy időre búcsúzom, vár Taljánföld, a Móre, de ha visszatérek, a ’97-es évet papírra vetve olyan tájakra repítem kíváncsi, nosztalgiázó lelkedet, ahol szebben szaglik a virág…
VIDEÓ:
















