Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Sziget! Nem olyan nagy, grandiózus sziget volt Ő, hanem éppenséggel kicsi és első látásra talán unalmas is. Egy gyermeki léleknek azonban maga volt a Paradicsom… Olyan titkokat rejtett, melyek akár egyesével többet értek 20 uncia aranynál is.

Történt egyszer, hogy egy kisfiú (nevezzük Kukának) útrakelt, hogy ennek a Rejtelmes Szigetnek az összes kincsét felkutassa!

Először talán nem tűnt nagy feladatnak, de amint történetemből kiderül majd a számolatlan kincs felkutatása és a Gonosz Boszorka ármányai bizony megnehezítették Kuka dolgát.

Persze nem indulhatott el egyedül! Vele volt Zsukereszt, Nagykuka és Csiribá is. Zsukereszt az Észak-keleti hercegkisasszonyok legszebbike volt! Szépsége az Óperenciás-tengeren túl, sőt a Négyszögletű Kerek Erdőben is ismert volt. Nagykuka nem volt szép, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Kuka testőreként számtalan már-már reménytelennek tűnő csatát nyert meg az utolsó előtti pillanatban s ha csiklandozásra került néha-néha sor, kész volt a Gyerek kívánságait szolga lélekkel teljesíteni! Csiribá hatalmas varázsló hírében állt, de titokzatos képességeit csak igen ritkán vette elő.

Az egyik hajnalon elindultak dél felé ők így négyen Kukával az élen, hogy felkutassák a Rejtelmes Sziget összes kincseit. Az út nagyon hosszú, fárasztó volt, de ahogy az Örökzöld-erdőből valahogy kikecmeregtek, a távolban feltűnő varázslatos város látványa visszahozta életkedvüket. Ahogy közelebb értek, 5 betűt pillantottak meg a várfalra függesztve, de akárhányszor pillantottak a betűkre, azok mindig más sorrendbe rendeződtek: ARRSV, VRSAR, RVARS, VARRS.

Jó helyen vagyunk? – kérdezte Kuka, de egyelőre a többiek sem tudták a választ. Míg csiribá kevergette a varázsital mixet, Nagykuka egy fügefa alatt pihenő anyókához lépett és a következő versikét mondotta:
„Kicsiny leányként láttalak először szaladni
A sós Balkánon, bájosan…
Apró kezedben gyémántként csillogó arasznyi
Kagyló, megszeppent csiga lapult, s gyermekésszel
Vörös hínárból font mesés, tündéri ékszer
Álmosan…”

Fél percre hirtelen megállt az élet. Néma csend honolt. A tenger hullámzása hallatszott csupán. Aztán az anyóka egyszercsak végre megszólalt: „Szép versedért megjutalmazlak! Egy kívánságod teljesítem!”

Most Nagykuka fagyott le fél percre, mert a tucatnyi kívánságlistáját próbálta súlyozottan elrendezni, de sehogyan sem sikerült bárhogy is variálta. Aztán bizonytalanul így szólt: „Rendben! Kívánságom az, hogy teljesítsd minden kívánságomat!!!

Ekkor az anyóka hirtelen vasorrú banyává változott, aki eddig sem volt világszépe, de erre a pimaszságra kétszeresére duzzadt feje és vasorrából – mint Süsü – sűrű füstöt szórt hőseinkre. „Most meglakolsz! Hol lakolsz?!”- szólt mérgesen, majd válaszra sem várva tüzes nyilakat lövellt Nagykuka felé. Csiribá ekkorra keverte ki a megfelelő szérumot, melyet lyukas cinvederből szórt külszíni bányánkra, aki ennek köszönhetően Kurityánig nem, de így is kb. 1000 méterre repítette el – bosszúból – szállásukat a tengertől. ( A booking.com jelölésnek pont a kétszeresére…) Mit lehetett tenni? Kincskereséshez így is pont ideálisnak mutatkozott a lak. És hogy hasznosan teljen az idő, még azon a délutánon kezdetét is vette a kincskeresés…

Nem volt azonban egyszerű, a kristálydombról lejőve az emberevő hangyák mezején vezetett az út, majd ismét fel, egyre csak feljebb a Titkok városán át és ismét csak le a Feneketlen-tengerig… (Számolatlan tették meg az utat egy nap akár többször is ittlétük alatt, míg a Rejtelmes Sziget összes kincseit fel nem kutatták.)

Kuka még aznap a Rejtelmes Szigetre lépett. Igaz, a Gonosz Boszorka szúrós tengeri sünöket szórt a part menti sziklatömbökre, de Csiribá prix-prax varázslatainak köszönhetően ( és a prux-ról ne is beszéljünk) hirtelen műanyag tengeri varázspapucs került lábaikra védelem gyanánt.

Másnap már a kebab manna bevitele után a Sziget belsejébe vezetett az út…

„Vibráló nyár volt. Az elmosódott lágy horizont
Felett alvó sirály repült…
Míg játszottál, ezernyi érces fénysugár osont
Szikrázó hajfürtjeid közé, s Napunk lomha
Vándorútja végén – rád kacsintva – álomba
Szenderült…” – szólt a Gyerek, de a gonosz Boszorkát nem lehetett szép szavakkal lekenyerezni. Penge éles, töredezett partszakasz állta hirtelen útjukat, majd vad, szúrós szederindák martak húsukba, de ők csak derítették a Rejtelmes Sziget összes kincseit.

Aztán hirtelen a Sziget közepén pompás pázsit, virágba borult leander kertek, fehér homokos partszakasz, égig érő mammut fenyők, kicsiny cukorkápolna, mézes-kalács ház és a Titkok városának látképe csalt szemükbe örömkönnyeket. A nyugati végeken azonban tornádó söpörve pusztított, őrült erővel tombolt a féltékeny erő. Ha Csiribá nem szórja ártalmatlanító varázslatait tized-másodpercenként százasával, a 2 Kuka rég oda. De szórta, szórta rendületlenül. Dúlt is az égi háború, így hőseink jobbnak látták Zsukeresztig húzni a csíkot vissza, a háborgó tengeren keresztül.

Az este már nyugodtan telt. Étteremben ínyencség, varázsital, majd karnevál, zene, móka, kacagás és rejtekláda keresés. Igaz másnap a Gonosz Boszorka ijesztő medúzákkal büntette jólétüket, amit a Gyerek nem díjazott teljes szívéből.

„Aztán változtató szárnyán a múló időnek
Mind a ketten útra keltünk…
Vágtázva cammogott, óh, a mesés jövőnek
Úttalan útvesztője felé, meg-megállt
Valami mérhetetlenül nagy csodára várt
A lelkünk…” – osztotta a varázsigéket Csiribá, de a csattogó szájú medúzák valahogy nem akartak kevesebben lenni…

Ennek ellenére egy óvatlan pillanatban ők (Csiribával kiegészülve) ismét a Rejtelmes Szigeten álltak, hogy felderítsék annak összes kincseit.

Kuka ment elől. Kitűnően ismerte már az utat. Kukkedli lábával tiporta az elszáradt tűleveleket, kerülve a csapdákat ment előre, csak előre a Nagy Meredély felé. A Gigászi Sziklatömbökön azonban már Nagykuka vágta az utat puszta kézzel tiporva el a Gonosz Boszorka ármányait. Fentről a Végtelen Tengerek, a varázsfa aranyalmái, a patyolat tiszta, hófehér vitorlájú Armada, a suttogó Szirének és a világ titkait tartalmazó Rejtekhely mind egyszerre váltak láthatóvá. Nem sokkal ezután már ott álltak a Rejtekhely alatt, de a kincs 8 méterre, a fa tetején kuksolt…

Hogy az a jó… (és itt hosszú, több skálát átszánkázó füttydallam volt hallható úgy megszokás gyanánt Nagykuka szájából, mert nem nagyon tudta elképzelni, hogy ki lehetett az a vadbarom, aki feltesz egy megtalálni kívánt ajándékot a fa tetejére…) Csiribá is fütyült egy kurtát és lemondóan bámult fölfelé, hiszen kifogyva a varázslatokból tudta, az bizony ma nem lesz övék. Hacsak nem bemondásra! Mert ők bizony magukénak érezték ezt így a 8 méteres távolság ellenére is. Na, ezen a sajátságos felfogáson a gonosz banya ismét túlpörgette magát s a visszaúton olyan elvarázsolt bozótosba kergette őket, hogy olyat még nem látott a világ. Nagy volt az ijedtség, a sötét, sűrű „alagútban” gyűlt bajuk elég, Nagykuka minden furfangjára szükség volt, hogy kitaláljanak belőle.

Későre járt. Csapzottan, hullafáradtan, de örömittasan ballagott Kuka a 2 óriás előtt – már a kitaposott ösvényen – mert a KINCSEK, a Rejtelmes Sziget összes kincsei azok bizony a Gyerek tarsolyában hevertek mind egy szálig…