Duna Túra 6. nap (Donauwörth – Ingolstadt)
Pontyok a küllők között…
Még mindig Dillingenben volt az alaptáborunk. Olyannyira bevált az általam lefoglalt szállás, szoba, hogy társaim már gondolkoztak az egész éves bérleten. A gond csak az volt, hogy a bicózásokkal kezdtünk kritikus távolságba kerülni tőle. Mivel nem csigamódjára működtünk, esténként haza kellett térnünk házunkba és ez minden egyes nappal egyre több időt emésztett fel.
Dunauwörth még nem volt messze, pontosan 20 perc alatt odaértünk. Néhány tizedmásodpercnyi felkészülés után aztán elindult a menet. Mivel én voltam a túra egyik szervezője, társaim joggal várhatták el, hogy nagyjából tudom merre kellene menni. Nagyjából tudtam is, de voltak esetek, mikor ettől nagyobb pontosságra volt szükség. Mit tagadjam, ezen a reggelen 4 kilométert vakvágányon húztam őket. Körülbelül 2 km-t tekertünk a tegnapi elágazásig mikor kiderült, hogy beborult. Itt még próbáltunk improvizálni, de a veszett fejsze nyelét sehol sem találtuk.
Ekkor, megnézve jobban a térképet rájöttem a hiba okára, s –kissé szégyellve magam – ismét az élre állva visszatekertünk a hídig. Az elágazástól 100 méterre – bár már nem volt rá szükségünk – magyar kőművesek mutatták a helyes irányt nekünk Zirgescheim felé.
Innen szép részeken haladtunk. Dimbes is volt, meg dombos is. Ráadásul ismét köszönt a vizibiciklis jelleg, bár vetkőzni most nem kellett.
Először Leitheimben pihentünk egy erre a célra létrehozott „szentélynél”. Nagy bánatunkra a fő látványosságot éppen tatarozták, munkagépek hada lepte el a domboldalt, tehát sok fényképet nem készítettünk. Aztán innen gurultunk tovább egy huszárosat Graisbachba, de a böjtje egészen Lechsendig kitartott!
Na itt dilemmába estünk. Nem volt nagyon mély, ütni nem ütött, de mindenesetre elgondolkoztatott…
András térképe a Duna jobb oldalára navigált, az enyém a balra varázsolt bennünket. A jobb oldali út nagyon közel vitt a folyóhoz, így okulva a tegnapi napból (na meg persze Imi versenybiciklijére tekintettel) azt nem akartuk bevállalni. Elindultunk tehát bal oldalon, egyenesen Bertoldsheim felé.
Igaz, nem vezetett oda út…
Mint a mesében álltunk egy hármas kereszteződésben táblák nélkül s gondolkoztunk melyiken kellene tovarobogni. Ahogy balra néztem zakatoló gépszörnyetegek zúzták fülsiketítő robajjal a követ, fekete szurkot okádó szájjal riogatták az arra járókat. Nem!– gondoltam. Ez nem a mi utunk. A jobb oldali leágazás mocsaras vidékre csábított. Amerre néztem kapálózva süllyedő kalandorokat láttam mindenütt küzdeni vadul, kapaszkodva az utolsó cérnaszálba. Nem!– gondoltam. Ez se lesz jó nekünk. A középsőn indultunk tovább. Igaz, egy sűrű, sötét erdőbe vitt, ahol egy pisszenés nem sok, annyit sem véltünk felfedezni. Nem szóltunk mi sem. A murván megszeppenve, lassan guruló kerekek zaja lüktetett csupán.
Később, a négyszögletű kerekerdő közepén ránk támadó szörnyetegek lekaszabolása után Bertoldsheimot köszöntöttük sátáni kiáltással – egy vonalban tekerve a 7 „gonosz”!
Steppergbe megint én kígyóztam az élen, s ez azért volt fontos, mert drága barátomnak próbálva kedveskedni levezényeltem a csapatot a helyes útról egyenesen Rennertshofenbe, megnézni az Eisenbahn Múzeumot. 1 kilométer volt a kitérő csupán – és mivel a városka szép volt – nem vettük nagyon zokon, hogy a múzeum már nem létezik. Létezett viszont egy útszéli Dörneres, aki hipp-hopp megtöltötte éhes bendőnket finom sült marhahússal és sok-sok zöldséggel, így hatalmas energiával felturbózva következhetett a túra egyik legérdekesebb szakasza…
Merthogy a 6-os számú fő bicikliút egyszer csak egyesült a Dunával. Nagyjából lehetett látni a nyomvonalat, de kissé félelmetes volt ott a helyszínen a rajta elterülő fél méteres víztömeg– ez tény. Álltunk először némán és bámultunk előre hátha felsejlik a száraz nyomvonal, ám erre itt egy héten belül nem látszott esély. Imi rögtön bedobta lapjait, András, Kornél és Jani úgyszintén. Nekem pókerem volt, mégsem voltam teljesen biztos magamban… Ekkor hátulról Attila megindult. Raga sem gondolkozott sokat és látva barátaim elszántságát én is belevetettem magam a „hullámokba”! Az első szakasz kb 200 méter lehetett 40 cm-es vízoszloppal és olyan 2-3 kg-os pontyokkal a kerekek mellett sűrűn elhelyezve. És ekkor elkalandoztak gondolataim: mekkora esélye van egy halnak, hogy bicikli üsse el? Úgy általában ugye 50, vagy igen, vagy nem, de itt mintha több lett volna…
Aztán ahogy mentem Kusztóékhoz jött lentről a következő infó! Egyedül nekem volt hátul nagy biciklis táska kifeszítve a hátsó csomagtartóra, ami most félig víz alatt feszült neki a szembe jövő víznek elég keményen. Vertem hátul olyan hullámokat, hogy az ausztrál szörf válogatott nyugodt szívvel rápróbálkozhatott volna. Azért a mai világban nagy előny olyan helyen deszkázni ahol nem harapják ki a szponzor nevét a deszkából megvadult pörölycápák tucatjai… A 200 méter után ismét száraz részre (a töltésre) értünk. Mögöttünk víz, előttünk be az erdőbe szintén, de ha lúd, legyen kövér! Ismét a hullámokba vetettük magunkat. Ez a rész hosszabb volt, kb. 500 métert lapátoltunk a helyenként 60 cm-es jéghideg vízben. Gabi zokniban, én paraszti származásomat nem szégyellve mezítláb nyomtam az egyébként új, barázdált, éles pedálon végig-hosszig, sőt egészen a csodás és egyben varázslatos Neuburg óvárosáig. Itt csatlakoztunk a többiekhez, majd óváros nézegetés vette kezdetét.
Később egy bolt, letámasztó rápróbálás, majdnem elütés és a tündöklő szépségű grünaui kastély következett, míg egyszer csak Ingolstadtba értünk. Ma rájöttünk, hogy a tegnapi kifulladást nem is a fagyi okozta, mert ma anélkül is bedobtuk a törölközőt. Megnéztük a Burgot, vásároltunk csecse-becsét, majd elbicóztunk az állomásra.
Csak éppen nem a miénkre!
Attila gyors helyzetfelismerésének köszönhetően akár jó is lehetett volna mégis( és tulajdonképpen bizonyos intézkedések után az is volt) de mi Janival nem akartunk 20 percig egy helyben rostokolni, így áttekertünk a főpályaudvarra, amíg a többiek átvonatoztak.
És aztán?
Természetesen Dillingen következett!!!
