Duna Túra 7. nap (Ingolstadt – Regensburg)
Egyenesen Regensburgig!
Halovány emlékeim vannak!
Elhagytuk imádott Dillingenünket és haladunk Regensburg felé. Ő kell nekünk ma. Nagy búcsú nem volt. Ébredés, kapkodás, gyors reggeli, ajtó manufaktúra, nagy gázfröccs. Az első ötlet tehát Regensburg. Szállás rendben, online foglalva, a meleg ágyinkó adott tehát. Tervünk szerint Ingolstadt fölött elrepülve 5 fő kiugrik biciklistől. A maradék 2/7-ed Regensburgig robog, szállást foglal, gépet pihentet, vonattal vissza s indulhat a Nagy Hajrá 110 km „ereszd el a hajam!” Jó terv… Aztán Ingolstadt előtt 5 km-rel minden megváltozik…
Egyszerre gondoljuk ki, de Jani mondja először! Már hallom is: „Ingolstadtban nagy kézifék. A kocsi egész napra parkoló állásban. Mind a heten eltekerünk Regensburgig, aztán a 2/7-ed vissza az autóért.” Mi meg elmegyünk sörözni… Tetszik… Jobb ez, bárki találta is ki!
Ingolstadt jó kedvében fogad. A meleggel nincs is semmi gond, de alig tudjuk a gépet letenni. Kóválygunk, mint gólya fs a levegőben egy ideig, de aztán végre indula mandula. Már megint én megyek elöl. Igaz, tegnap Janival mi már felderítettük a terepet. Nem ez segít egyébként, de egyszer csak a helyes úton, a gáton találjuk magunkat. (Imi prüszköl. Murvás az út…)
Mivel Attila reggelizés helyett az ajtót bütykölte, most, a várostól 10 km-re a gáton megállunk szájat tátani. (Legalább Imi is beér bennünket.) Aztán vízi erőművek, nagy gátrendszerek jőnek egészen Vohnburgig. Itt megáll a menet. Kissé szétnézünk a várfalon, de semmi különleges. Még egy tízes és Neustadt a miénk. Mivel korán keltünk, korán ettünk, fogy a calorie, kong a has. Enni kell, nincs mese! Találunk is, tálalunk is. Attilát azonban finom nikotin molekulák támadják meg gazul, még ha kicsiny mértékben is, így ebéd helyett döglött malacpózban kezd henyészni egy közeli padon duzzogva. Mi inkább eszünk. Pizza és mintha friss barna sör csúszna le felváltva garatom fenti, majd lenti szakaszán.
8 fős asztalunknál egy pipázó pali, Attila hűlt helye és mi hatan foglalunk helyet. A pipázó pali aztán egyszercsak – mint Háry János – mesébe kezd:
„Uraim! Önök nagy fejszét vágtak nagy fába, de az út – melyet térképre varázslat varázsolt – legott víz alatt hever… Tilos tehát a Sárga út, és én – a Nagy Mesélő – új helyszínt jelölve ki – óriási térképet fektet elénk – meghagyom, hogy szépreményű útjukat mostantól Hundertwasser művészete ragyogja be!”
Tágra nyílt szemek és orrlyukak fogadják a „Hírt”! Ülünk döbbenten és néma csend honol. Attila hőgutát kap hirtelen a napon feküdve, minket kábulat gyötör. Sebes filmkockák peregnek le szemeink előtt: Sárga út, vonatfütty, hullámtörők, hochwasser, nyiff-nyaff, özönvíz, szörnyen szédülök… Aztán hirtelen rájövök, hogy mindezt nem Hundertwasser, hanem a korsó sör okozza! Kábultan, mindenre megesküdve távozunk, de – mivel a Dunához jöttünk – az első adandó alkalommal befordulunk az „Óceán” felé!
Sittlingenig semmi gond. Sőt, Einingenen is által jutunk. Aztán, de lehet, hogy még előbb az Óceán, ím előttünk terem. Lemondóan huppanunk az utat lezáró homokzsilipre éppen jó időben, mert Pampalíni vágtat közénk első kerékre állva vészfékezés után. Nem tudjuk honnan érkezik, de ha már itt van , fényképezőink tucatjai repülnek felé. Cirkusz talán! Onnan jöhet, mert első keréken állva – markolva bicója szarvait – úgy játszik gépeinkkel, mint gyermek a pöttyös labdával. (A legjobb csoportképek ekkor születnek!)
Később, a staubingi ipszilonnál ismét ledobjuk a horgonyt, mert egyszerre 3 dilemma áll elénk. Az első Weltenburg felé kacsint. „Hochwasser” felirat kezében, hasán fehér kerek tábla piros szegéllyel… A másik manó balra, a Duna felé húzza a mézes madzagot, és ábrázata kiköpött mint az előzőé. A harmadik egészen más. Jobbra fel, a Dunától elfelé mutat, minden tiszta, minden jó, csak éppen nem nekünk való! Balra indulunk, de tengeralattjáró hiányában gyorsan visszafordulunk. Weltenburg tehát, előre, más nem lehet…
András azonban hezitfekszik, hezitül, végül hezitál. Még akkor is az elágazásban húzza a sorsfordító kártyákat, mikor mi már Weltenburg gátjait emeljük. Hatalmas vízoszlop feszíti a falut, súlyos veszély fenyeget tehát, elkél a dolgos kéz. Izzadva, erőn felül rakjuk a homokzsákokat, aztán mikor már a vész félig elül látjuk, hogy András még mindig sehol. Gyors telefonos segítség érkezik, aztán András, de mennünk kell, hátha Kelheimban is szükség van reánk! Még kettőt sem pislogunk a falucskából kijőve, mikor hirtelen egy 38% -os emelkedőn találjuk magunkat! Ha Armstrong lennék nem lenne gond, de az EPO-t reggel nem vettem magamhoz… Erdőbe érünk, nehéz terep és Attila mostanra tartalékolt – eddig végig hátul „cammogott” – nyomja mint állat. Szívem szerint leszállnék, de Gabi is bírja, ráadásul sárga trikósként csak nem tolhatom paripám!!! Az erdőből kiérve már a nyálamat izzadom! Aztán végre gurulás jutalmul, ha már érmet nem kapunk, de az élbolyban csak négyen vagyunk. Ebből Kornél bevár, így már a dobogó biztosan enyém. Lefelé meg ha jó nem is vagyok, bátor mindenképp, így százzal, fél-gázzal száguldozunk a kelheimi McD bejáratáig. Itt aléltan kaja, pia, nők. A kaját esszük, a piát érezzük, a nőket sasoljuk. Gabi is szenvedhetett, mert 2 félliteres csokis shake csúszik le torkán röpke fél perc alatt. (Közben a többiek is befutnak.) Pihenés után a felszabadulási emlékművet csak messziről szemléljük, a Duna-hídon viszont által nem megyünk. Által mennék én a Tiszán ladikon de ladikon, ám ez a Duna…
Már csak 30 km Regensburgig. Nem is lenne semmi baj, szép úton haladunk egészen Saal utánig, mikor ismét „zátonyra” futunk. Zurück, főútra fel, fél méteres nyomvonalon robogunk tova, de aztán jobbnak látjuk ezt a részt feledni. Teugn felé kerülünk tehát!
Teugn előtt hatalmas emelkedő. Kivagyok mint a kutya, de még „szakaszt” nem nyertem, próbálkozni kell, ha megszakadok akkor is! És az alkalmas pillanat eljő hamar. Ati nyomja a tempót elől, én szélárnyékban mögötte, aztán Gabi, Kornél és a többiek. A tető még 700 méter. Most vagy soha – gondolom. Egy fokozat visszavált, izmok megfeszülnek, a test kissé előredőlve hirtelen kiemelkedik a nyeregből, a kormány balra ránt Ati hátsó kereke mellett és már az élen kiállva a nyeregből hajlítom fémemet, szakadva el a bolytól.
Hatalmas siker! Teugnba győztesként érkezem!
Innen Lengfeld, Bad Abbach következik, majd a levonuló árhullám visszamaradt hordalékait bámuljuk szótlanul. Regensburgba Tour de France-i sebességgel érkezünk, mert a vonat nem vár! Igaz, busz lesz belőle egy kicsiny szakaszon, de mi a szerencsésebb 5/7-ed ebből semmit sem tapasztalunk. Annál inkább az esti Regensburgi forgatagból! A várost a víz veszi körül, de mi így is koccintunk reá ( nem is akárhol, egyenesen a regensburgi dóm előtt ülve peckesen…) és magunkra is, hiszen csodálatos 4 nap áll mögöttünk.
Gyönyörű Túránk ezen szakasza, ím ezennel véget ért! Összesen 320 km-t tekertünk a Dunát követve Ulmtól Regensburgig. És vigyázat!!! Folytatás következik!!!
