Duna Túra 8. nap (Regensburg-Deggendorf)
Hősök nyomában…
Az óracsörgés indította el idei túránkat. Izgatottan néztem ki az ablakon. A távolban lassan, mintha kristálypoharat szorongatna bársonyos kezében kúszott a Nap a horizont felé. Gyönyörű volt. Halovány arcomat cirógatva kérdezte mire várunk? És tényleg, mire is?
Megbántani nem volt okom, de a tegnapi utazás csomót kötött lábaimra hirtelen. Aztán átgondolva, mégis az esti barna sör lehetett az ok, így elszégyellve túltettem magam minden vélt és valós sérelmemen. 45 perc múlva már gladiátorként feszítettünk az autó előtt. Aztán később is a plattlingi állomáson. (Bischofmais – Deggendorf, Plattling)
5-en voltunk még. (A kislány később érkezett) Gyors kicucc, vonatjegy miénk, szokásos vonatsiklik, felpakol, leül, megyünk következett. Nem olyan, mint nálunk egyébként. Semmi graffiti, semmi kosz, semmi szemét, semmi idegeskedés. Nyugalom a köbön. Ja és 165-tel suhan a vonat hangtalan, mintha állna. Regensburg gyorsan köszönt tehát…
Én se tudtam még, vagy nem figyeltem fel reá –ez is igaz lehet. Mindenesetre a tervezett kilométereim a nap végére mindig túlszárnyalják a rájuk kimért határt. A 85 tuti 100 fölött lesz, a 100 ebből adódóan 120. A Regensburg-Deggendorf szakasz Google térkép szerinti hossza 85km. Persze ha kering az ember, megnéz ezt-azt, hosszabb lesz, nincs mese. Mert a cél a látvány maga. A Tour de France nem a mi asztalunk. Leszegett fejjel, agyon EPOzva, hajlítani a fémet… Nem, mi nem olyan fából vagyunk faragva.
Tavalyi gyönyörű utunk befejezését a regensburgi apátság előtt koccintott pohár jelezte. Innen kellett folytatnunk tehát. A HÍD, melyet már 1 évvel ezelőtt is tataroztak, most sem mutatta meg valódi arcát. Mindenesetre pár képet azért csináltunk róla, majd kéregető honfitársainknak mutattunk üres zsebet, aztán a baloldalon elkezdtük végre a Nagy Küldetést. Az árvíz rémképe most nem gyötört. Dunánk csendes, szelíd folyása elringatta lelkületünk olyan tájakra, ahol szebben szaglik a virág.
A bódulásból Donaustaufban ébredtem, ahol az első látványosság eléréséhez hirtelen balkanyar és egy 15%- meredély következett. Talán Attila ért fel elsőnek, de én behúzott első fékekkel nyomban utána következtem. A parkoló őr kisasszony már itt lehetetett előttünk, mert az ő homlokán verejtékcseppek meg nem jelentek. Ráncok viszont igen. Úgy vágtattunk be, mint régi nagy elődeink, (kiknek nyilaitól ments meg, Uram minket…) csaptunk papot, szemellenzve törtünk a tilosban utat magunknak, a jó tanácsra fittyet hánytunk – úgy jó magyar szokás szerint- és még nekünk is állt feljebb… 10 percig prüszköltünk csupán, aztán betört lovakként álltunk a sorban, beletört bicskánkat jól zsebre vágtuk és jófiúkként gyalog bebarangoltuk a német panteont. A Wallhalla a skandináv mitológiában a harcban elesett hősök csarnoka. Ekkor ugyan még nem voltunk hősök, de – legalábbis ebben a harcban – elesettek mindenképp…
Továbbra is a bal parton haladtunk. A tempónk jónak volt nevezhető (én mentem elöl), kezdtük visszatornázni az átlagot is, de Wörth következett… Már a határban mezítelen szirén leányok énekelték ki szánkból a mézédes tiszta álmot. De lehet, hogy sajt volt az, már nem tudom! Aztán a bódulat balra fordított, sodort az ár és a delíriumi ködből hirtelen egy mesebeli kastély köszönt. A Müllerben, puzzle dobozokon lát ilyet az ember. Nem tudtuk kihagyni! A kastély bejárata hamar meglett, de úgy látszik minden látványossághoz szerpentint kell megmászni. Ebédidő volt, kalória hiány miatt nem is sikerült szőrén ülni meg a lovakat. Szégyenszemre tolásba fulladt a nagy lendület. Persze kardunkba nem dőltünk két okból: 1: nem volt nálunk, 2: kár lett volna vérünket ontani ilyesmikért. Fent vadpecsenyés tálas ebéd és duhaj vigadalom nem fogadott, sőt még a királykisasszony sem járult lábaink elé. Ezt zord arculcsapásként éltem ott akkor meg én. Vélt sérelmeim zászlóshajójának csapzott vitorlájába orkánt csalt a kósza szél, kardélemre gaz Meránik tucatja került, és a szirének, mint megvadult gerlepárok röppentek szerte-szét…
Már a padon ültem. Csobogó szökőkút hangjára emlékezem. Körültem barátim hahotája nagyon mélyről, halkan, de egyre erősödve ért fülemhez. Szemeim lassan nyitottam, hogy a csata látványát szoktatni lehessen…de semmi. Kardok, vértócsa és jajgatás helyett madárfütty, ketchup foltok, kés-villa és pizzás dobozok mindenütt! Halk sóhaj mi számat hagyta el, az éhségtől hallucináltam tehát…
Straubing-ig nyugodt tekerés következett. Mi utunkat hátráltatta volna nem történt semmi sem. Hacsak… a sör talán, illetve ennek hiánya! Nem mintha olyan nagy sörivó lennék az évi 2-3 literrel, de most mégis porzott a vesénk a nagy melegtől, ez szent igaz. Na meg a német sör méltán híres, s mint ilyet meg kell kóstolni, nemdebár? Dedebár! Persze ha csak Attillával lettem volna itt, bizonyára nehezebben veszem rá egy pikolóra (mert az ökör iszik csak magában) ám Gabi, Jani és András igazi úriemberek. A dunkel bier mint éltető manna dagadt hasamba, így kipörgő kerekekkel hagytuk el egyébként gyönyörű városunkat.
Aztán Deggendorf előtt 10 kilcsivel a verőfényes nagyzuhé megérkezett. Egy kicsiny buszmegállóban vertünk ideiglenes tanyát, s ha a busz hirtelen megérkezik, sofőrünk mozgathatta volna, nagy, busa fejét, hogy gépjárművébe az 5 biciklit logisztikailag hogyan rendezi be… De nem jött. Az eső meg nem ment! Már 30 perce énekeltük a Süss fel Nap! kezdetű gyermekdalt, (volt, hogy már németül is), ám ez az eső ránk se fütyült… később mintha már alább hagyott volna, de nem. Elindultunk így tehát.
Deggendorfba már megint száraz fenékkel érkeztünk. Most Editke szorult a buszmegállóba. Ki???????????
Hát Editke. Mutatkozzál be Editke! Editke.
Lehet, nem egyértelmű. Reggel még öten voltunk. Editke a vasárnap megrendezett 100. Triatlon Világbajnokság megnyerése után csatlakozott hozzánk. (Szó szerint, hiszen Borsodból vonatokkal jött Plattling-ig). Szóval most ő szorult a buszmegállóba, de ez a buszmegálló valami kint felejtett lehetett (olyan bemutató darab), mert ha jött is busz, nem állt meg senkinek. (De most egy kicsit elkalandoztam a tárgytól.)
Tehát Deggendorfba érve teljes lett a létszám (6 fő). A Duna Túra 8. napján tekertünk 110 km-t Regensburgból idáig, az első dél felé kanyarodó Duna szakaszt bejártuk. Vidáman, de hullafáradtan vártuk a holnapi pihenő etapot.
Hogy mégsem lett izgalommentes, arról Gáborunk gondoskodott…
