3. nap Mennyországba érkezve….
Gyönyörű időre ébredtünk. Kicsiny bárányfelhők szűrték a napsugarakat még a reggeli órákban illetve gyakorlatilag egész nap, így a fürdőnadrágot szerencsére nem kellett felvenni. Vagyis de, ám erről kicsit később essék említés…
Nem akarok nagy szavakat használni, mégis szerény véleményként annyit közölhetek, hogy Ausztria (ha nem Európa) egyik legszebb szegletét szorítottuk be a mai programunkba. Oly sűrű, oly látványos, oly meseszerű eseménysorokat varázsoltunk előzetes noteszünkbe, hogy felfokozott idegállapotban pattantam fel reggel a szokásos kávé elkészítéséhez. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, de ha a csillogó szemüket képzelem lelki szemeim elé, hát bizony hasonlóan érezhettek ők is. Egyedül Ragában nem vagyok biztos annak ellenére, hogy ő már többször járt erre. (biztos azt válaszolná erre: Komolyan? Már jártam itt?)
Bad Ischl ébredezett velünk. A Katrin felvonó már útrakelt, mennünk kellett nekünk is, nem volt mese. Már csak azért is, mert hatalmas kanyar állt előttünk annyi látnivalóval, hogy egy hétre elég lett volna…
Most először dél felé vettük az irányt. Gyakorlatilag surranó pályán, a Traun jobb oldalán, folyással ellentétes irányban tekertünk a bozótosban majdnem Bad Goisernig. Itt valamelyikünket be kellett várni (erre határozottan emlékszem), de hogy nem én tekeregtem el az hótbiztos. A 2010-es diadalmenetet a város közepén agyonmálházott kerékpárcsodáinkkal most nem játszottuk el 2 okból. Az egyik, hogy Ati gyerekülése nem volt nálunk (sőt Ati sem), a másik, hogy gyakorlatilag a város szélén, azt szinte nem is érintve „futottunk” át rajta. Nagyon nem panaszkodtam, hiszen az igazi fő attrakció még csak most következett…
Jött ugyanis a Halstattersee és maga Hallstatt…
Ahogy kiszaladtunk Bad Goisernből rögtön Auban találtuk magunkat, de semmi rosszra nem kell gondolni, nem ütöttünk rá kalapáccsal kezünkre, nem szorultak be a küllők közé lábaink, stb. Ez volt a falu neve és kész.
Itt aztán hirtelen a víztükör is reánk talált. Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?- kérdeztem, de ahogy a tükröt néztem állandóan csak magamat láttam visszaköszönni. Na, ennek felettébb megörültem s annak is, hogy kinyílt a táj, megnyúltak a hegyek, vadabbá, érdekesebbé, színesebbé változott minden. Kicsit megálltunk lendületet venni, aztán kacagva belevágtunk a közepébe…
Az első szakasz vízszintes volt, közvetlenül a parton futott a gyalogösvénnyel együtt. Először senki, aztán szép lassan a túrázók is előbújtak. Nagyon szép volt, nem tudom, kell e mondanom. Annak nem, aki járt már erre, aki meg nem, nem tudja elképzelni…(Ja, nézze meg a videót…)
A bal oldal második szakasza bevitt az erdőbe olyan meredélyen, melyet fogcsikorgatva bár, de erő felett kellett állva kinyögni. A jutalmat elnyertük azonban, mert innen egy gyors gurulással a Salzkammergut Trophy útvonalán, a tó fölé kiépített panoráma bicikliúton találtuk magunkat. Nagyokat kurjongattunk örömünkben, még a kicsiny függőhídon is átverekedtük magunkat, majd a Hallstatti vonat állomáson elénk állt a nagy Dilemma…
Azt hitte összekavarja elménket, de az oly szilárdan tett esküt a hajókázás mellett, hogy megszégyenülve hirtelen odébbállt. Egy kisebb gond mégis akadt azonban, hiszen pont előttünk szállt le egy 500 fős iskoláshad a csühösről s rohanták meg a kicsiny hajót előttünk. Én már feladtam, bevallom. Legalábbis
ezt a járatot. A másik éppen útra kelt Halstattból, gondoltam azon még focizhatunk is, bár labda az nem volt nálunk…Aztán mikor már csak mi álldogáltunk a 4 megszeppent paripáinkkal a szárazföldön, Onedin kapitány kifüttyentett, hogy „Uraim, tessenek már beljebb fáradni, azonnal indulunk!” Mi meg befáradtunk! Nem is akár hová. Én például olyan jó helyre kerültem, hogy akár filmet is forgathattam volna a tó történetéről 3D-ben. Egyik lábbal az utastérben álltam, a másikkal a kapitányi fülkében, a harmadikat meg a tó vize nyaldosta…
A megérkezés színpadias volt. Teljesen el voltam ájulva. Annyit kattintgattam a Nikonnal, hogy hűtés gyanánt néha-néha a vízbe kellett mártanom.
Kiszállás után körbenéztünk, kávéztunk, fagyiztunk, aztán még az elköszönés előtt benéztünk a fogaskerekes állomásához. Na, ez annyira jól sikerült, hogy drága barátaim felpróbálkoztak rá! Én ekkorra már oly mértékű éhséggel küzdöttem, amit orvosolni kellett azon-nyomban. Lent maradtam tehát s még a halál beállta előtt visszatornáztam az energia szintet legalább a minimumra!
Mikor lejöttek áradoztak számtalan csodáról. Én meg bőszen bólogattam, ismerve ezeket a csodákat! Mivel azonban az idő szaladt, nekünk is ezt kellett tennünk. Továbbálltunk tehát a Szentélyből, de még nem messzire. 5 km után fürdés következett, még ha előtte korcsolyázni is meg kellett tanulni. A tó ugyanis csak 10 méter után volt fürödhető, addig a jégen be kellett korcsolyázni. Úgy emlékszem, mintha csak én vittem volna korcsolyát, a többiek most nem próbálkoztak rá!
Innen –mivel a többiek még az ebéd előtt jártak- (én már félig-meddig megelőztem) restaurantot kellett keresni. Itt ismét az emlékeimben kellett kutatnom, s hamar rájöttem, hogy nem messze innen tudok egy tökéletes
pizzériát jelenlegi problémánk orvoslására. Be is vezényeltem őket, s mivel olyan jó illatok keveredtek még én is rendeltem egy pizzát a biztonság kedvéért.
Megettük, megittuk, aztán alig bírtunk elindulni. Ráadásul a sör lehetett a bűnös, de itt egy kicsit lementünk a térképről s bár nagyon nem lehet elkalandozni a kétezres hegyek között, mégis kacsáztunk egy kicsit.
A 23%-os meredélyt azonban most kikerültük! Igazából nem tudom, hogy azóta épült e ki, vagy már akkor is megvolt, a lényeg az, hogy Obertraun és Bad Aussee között egy új kavicsos kerékpárút van kiépítve, amire mi rápróbálkoztunk. Nem lehetett végignyomni, de az a kis tolás éppen ideális volt a pizza bent tartásához…Bad Ausseebe fénysebességgel érkeztünk. A fagyis látványa azonban vészfékként hatott, nyaltunk bőszen, aztán a mai nap 2. álomtava következett, a Grundlsee. Itt is próbáltuk a saját utunkat kijárni, de mivel ott nem vezetett út, szó szerint akadályokba ütköztünk. Megszégyenülve a járt útra kényszerültünk. Hogy a többiek ne lássák könnycseppjeimet itt is belemerészkedtem a hidrogénbuborékok közé, igaz, itt Raga is felöltötte a búvárcuccait…
Később a Topplitzsee köszönt, Hitler kincseit mi sem találtuk, igaz nem is kerestük. 2010 ben még az asztalon is táncoltak itt, most kihalt minden, zene se szólt, nem sokáig időztünk tehát. Meg az idő is haladt piszkosul.
Az élre kellett állnom, nem tudom tagadni. Az Altausseerseet én értem el először, aztán a Brahmsstrassén Bad Ischl felé irányba álltunk és elkezdődhetett a hágómászás!
Loser panoramastrasse volt a neve. Persze a tetőig nem mentünk el, a Blaa alm viszont a miénk lett annak ellenére, hogy a büfét már zárva találtuk. Lefelé ismét a fénysebességnek kellett volna következnie, de ez a 30%-os lejtőn egyenlő lett
volna a halállal, így izzó fékpofákon szenvedtük magunkat hosszú percekig. Később már gurulhattunk egy gyönyörű szurdokon lefelé, bár a kavicsok, kidőlt fák, elénk mászó milka bocik miatt vigyázni kellett egy csöppet. Több mint fél órát gurultunk egy árva, huncut, tekerés nélkül. Jani már unta is, állítása szerint. Én nem. Reggelig elgurultam volna bár…
Mire leértünk ránk sötétült. Lámpafénnyel omoltunk Bad Ischl lábaihoz. Valahogy visszataláltunk, mert ekkorra már a 100 km béklyót kötött lábainkra, és idegpályánkra egyaránt. Elkábultunk az egész napos folyamatos élmények feldolgozásától.
Zárszó? Nem, nem, nem!!! Fél év telt el, de még mindig nem találok szavakat…
