2.nap: Mesevilág…
A Salzkammergut 1. napjának hihetetlen sikerét –magam sem értem okát- meglovagolva a 2. nap történéseit is közkinccsé teszem már csak azért is, mert oly tartalmasra sikerült, melyről nem beszámolni még én is bűnnek érezném!
Mivel az 1. nap felhőszakadással zárt, félve nyúltam az ébresztő óra gombja után remélve csak, hogy az esőzóna elvonult már. Úgy aludtunk egyébként, mint a medve. Mélyen, hosszan, büdösen…
Na jó, büdösen nem, mert csodálatos apartmanban pihentünk minden extrával ellátva, így a forró vizes frissülés reggel sem maradhatott el. Szerencsére az eső már nem esett, sőt, a napocska mintha ki-ki pillantgatott volna. De nem.
Mindenesetre délutánra már ígérte a napsütést s hogy nem esőben vágunk neki pont megfelelt nekünk! Terv szerint 10km irány észak, majd a Weissenbacher úton Attersee. Ezután a tó körül órajárásával megegyezően egy nagy kör, és végül hegymászás a Schwarzerseeig és később Bad Ischl-ig, Sisi kedvenc nyaralóhelyére, illetve a szállásunkig s nem tovább. Nagyszabású terv annak ellenére, hogy igazi turistacsalogató nevezetességeket adó útvonalat nem jegyez.
Jegyez viszont hihetetlen látványt, hangulatot, felejthetetlen élményeket. Főleg úgy, hogy kivételes társasággal vágtunk neki. Már a reggeli villanygyújtásnál nevettünk nagyokat, de később sem adtuk alább, igaz az első emelkedő láttán a mosolyt inkább a kín szülte, mint az örömujjongás… Nem volt olyan vészes egyébként, de egyértelműen szelídebbre emlékeztem 2010-ből. (Igaz, akkor pont fordított volt az irány…)
Fent –már az átbukás után- én lemerészkedtem a murvás bicikliútra, mert tapasztalatom szerint ez a tuti. Mondjuk rögtön majdnem elestem (el is ment a kedvem kissé), de később a kinyír-kanyar, kis függőhidak, folyó melletti murvás csapások visszahozták életkedvemet. Kicsit el is érzékenyültem, még talán 1-2 örömujjongás is elhagyta számat.
Ma sem értem okát, de csupán Bandi csatlakozott hozzám egy rövidke időre. A többiek az aszfalton és a nulla élményt adó „semmiben” gurultak a tóig.
Lent aztán faggatni kezdtek. Arcomra minden írva volt, mégis regélni kezdtem mesés utamat murva-halállal átkozó vasorrú boszorkákról, meseszép mezítelen leányokról, akik fedetlen kebellel omoltak ím elém, s még számtalan egyszerre szép és megdöbbentő történésekről, melyek fentről az Attersee partjáig reám találtak. Döbbenet ült arcukra, lábukban jottányi erő sem lakozott tovább… inni kellett nem volt mese, de… a kocsma még zárva. A hangos zokogást csak úgy tudtam elkerülni, hogy a szomszédos Unterach falucskát jelöltem meg első sörözésünk helyszíneként. Igaz, ahhoz még tekerni kellett 8-km. Nem tűnik soknak, de akit a sörbuborékok játéka jobban lenyűgöz, mint egy alpesi tó fodrozódása, annak bizony a 8 km maratoni táv!
Már ott ültünk. Ittuk a sört. Az alkohol szagát vitte az atterseei lágy, keleti szél. Én valahogy egy friss, meleg almás pitére is rácsavarodtam, s ha jobban belegondolunk ez a becsületünket is hivatott volt megmenteni, hiszen az alkoholisták nem szoktak almás pitével zárni! Vagy de? Igazából nem tudom. Nem vagyok alkoholista! Vagy az vagyok, csak tagadom! (Minden alkoholista tagadja, hogy az lenne.)
Mindenesetre a fogyasztás után néhány perccel (de nálam általában már a fogyasztás alatt is jelentkezik) olyan szédülés kerített hatalmába, hogy otthagytam asztaltársaimat, s a gyönyörű Attersee partjáig vonszoltam magam. Gyors fordulat következett agyamban. Hirtelen már nem szédültem, aztán meg megint. De most már a látványtól! Jó volt ez a frissítő, álomszép alpesi panoráma a nagy „mélységgel” előttünk.
A városkában megálltunk még egy párszor, nem nagyon akart tovább engedni, de nekünk, ha a szívünk szakadt is meg, indulni kellett.
Innen aztán vadregény kezdődött!
Az első 4 km-t még a tó mellett futó főúton, majd arról balra felkanyarodva az R1 névre keresztelten látvány bicikliúton tettük meg, egészen a tó északi csücskéig. Kinyír-kanyar, de szinte végig emelkedővel. Néha még toltuk is, annyira! Már csak Seewalchennél engedett a szorításból, ahol vad vágtával omoltunk a nagy magasságokból a tószintjéig.
Nem tudom tagadni, hogy gyönyörű 25km volt. Az égen még csúnya szürke felhők cikáztak indulásunkkor, de mire a tó északi pontjára értünk már tisztult és néha-néha kisütött a nap is.
A fürdésnek kellett volna következnie tehát alapesetben, de az ebéd ideje is eljött s tele hassal hideg alpesi tóba mégsem merészkedik a hozzánk hasonló emberfia.(Nem beszélve a sziszegő hattyúkról) Meghagytuk tehát Steinbach-ra. Odáig már úgysem volt sok hátra, meg aztán a napocska egyre jobban sütött, emelkedett a hőmérő higanyszála is rendesen. Ez az alsó rész is hihetetlenül szép, először az úton kell cikázni, majd 5 kilcsi után leválasztott területen haladt a gép az út mellett. A fürdőhelynél szinte a bicikliről ugrottunk az Attersee addigra már termálvízzé melegedő habjai közé. Na jó, nem volt annyira meleg, – Bandi órákig akklimatizált – de a végén vígan integettünk nyakig merülve benne a Titanic kisöccsének.
Itt – miután jól kiáztattuk micsodánkat – komoly döntést kellett hozni, úgyhogy az első kocsmáig gurultunk! Mikor már bennünk volt a szesz s a bátorság újult erővel köszönt, mind a négyen az eredeti terv mellett ragadtunk lándzsát.
Elviharzottunk Unterburgauig és egy huszárvágtával nekimentünk a hegynek… Szó szerint kell érteni, mert a 35%-os gorzadájon paripáink iszonyú prüszkölésben törtek ki, mid csak lefelé akarta venni az irányt! Toltuk tehát úgy ¾ órát felfelé. Fentebb már csitult, a fennsíkon kellemessé vált – Raga és Jani köddé – lefelé meg egyenesen élvezetessé. Annyira, hogy a Schwarzensee-nél inni kellett megint, nem volt mese. Mondjuk én levest ittam, s még talán Bandi is, a többiek a szokásos sörrel nyomták a tyúkhúslevest…
Mi voltunk az utolsók nagyjából, embert már nem nagyon lehetett találni. Mikor már a has tele lett, vízkészletünk ismét elérte a minimum fölötti szintet nekivágtunk az utolsó szakasznak.
Szerencsére innen már nem nagyon volt hazáig 15%-tól kevesebb lejtés, így haladtunk szépen lefelé.
Már Bad Ischlben jártunk, – valahol a külvárosi részen- mikor hirtelen a nagy semmiből egy falunapi mulatságba csöppentünk. A félórás száguldás pont jó indok volt az ismételt iváshoz, meg aztán ilyet nem mindennap lát az ember, gondoltuk benézünk, osztjuk az észt. Minden volt, mint a búcsúban: nagy sátor, sramli, sok jó ember kishelyen, jó kedv, zene, mulatság. Megálltunk, bementünk. Olyan füst volt bent, hogy majdnem eltévedtünk, de leültünk. Fuldokoltunk, a nagy füsstől nem láttunk. Ők sem láttak. Vártunk, de nem sokáig. Felpattantunk, köhögő rohamot leküzdve hazáig gurultunk.
Pont kezdődött az esti meccs. Futottak, lőttek, hangzavar, zúgott a taps… Raga úgy ahogy volt ledőlt az ágyra és már aludt is. Én – már lezuhanyozva, átöltözve – félálomban teljesen biztos voltam benne, hogy nekünk szól a taps, hogy mai teljesítményünket ünnepli a tömeg!
Aztán befordultam a fal felé, mosolyogtam egy nagyot, hirtelen újra biciklire pattantam s Unterach felé véve az irányt az aznapi 2. álom következett…
