Salzburg – Schwarzach im Pongau

Február volt. Még az is lehet, hogy kint esett a hó. Én ültem Bandival szemben az üzemi konyha éttermében és csak annyit mondtam: Ciclovia! Emelte a kanalát, de a szó hallatán megállt vele. Micsoda? – kérdezte. Mondom Ciclovia ismételtem kissé hangosabban, de erre semmi szükség nem volt, mert először is kellő hangerővel mondtam. Nem tudta hova tenni a dolgot. Tudtam, így csak mosolyogtam, majd már kint, a kávét szürcsölgetve felvázoltam elképzeléseimet ezzel kapcsolatban…

Március 4-én már a vonatjegyet is megvettük… Zürichig… Mondjuk akinek fogalma sincs mi az a Ciclovia Alpe-Adria radweg, most bizonyára nem kapta fel a fejét. Még az is lehet, hogy most hagyta abba az olvasást. Aki viszont esetleg képbe van és figyelt is olvasás közben, talán kissé felhúzta szemöldökét. Igen, Zürichig, nem elírás! Az történt ugyanis, hogy Zürichig olcsóbb volt a jegy úgy 40 %-kal!!! Jó hogy addig vettük, még ha az út felénél ki is kell szállni… Nem? Ennek ellenére a Ciclovia nem Zürichből indul, hanem bizony Salzburgból.

Persze hónapokkal előre megvenni a jegyet elég kockázatos. És a tavasszal is van némi baj. Például az, hogy szeszélyes. Két lehetőségünk volt azonban: vagy várunk a végletekig, hívogatva Aigner Szilárdot egyre sűrűbben és az indulás előtt a MÁV jegyirodánál koppanni, hogy bár az idő jó lesz, a kerékpár szállítására már jegy hiányában nincs lehetőség, vagy rábízni magunkat a sors és a tavasz szeszélyének és megvéve a jegyet akkor is elmenni, ha mondjuk ránk szakad az ég, szó szerint.

Persze! A második variációt választottuk! Még arra is volt némi halovány esély, hogy esetleg tényleg Zürichig megyünk, de mivel svájci frankot nem váltottunk, hamar ledobtuk magunkról ezt a terhet.

Május 16-án egy szerdai napon anyámék Peugeot álom masinájával munka után elindultunk. Bandi meg én, ha még nem mondtam volna. Hátul a kerékpárszállítón lifegett a 2 db verda és ha nem csal emlékezetem egészen Tatabányáig száguldott a karaván. Ez volt a nulladik nap, igazából nem kellett sietni. A cél csupán a szálláshely elérése volt. Gabika, Bandi húga látott vendégül bennünket. Szuper volt, terülj-terülj asztalkám, miegymás apróságok, s így másnap, a túra 1. napján végre elindulhatott kipihenten a kaland. Mert abból jutott dögivel…

Az autó maradt, mi pedig a felmálházott gépekkel a közeli vasútállomásra robogtunk ki, mert közben már a szupergyors Railjet Budapestről elindult. Szerencsére nem késtük le, feldobáltuk magunkat és még arra is volt idő, hogy a kerékpárokat is…. Érdekes mellékzönge, hogy Salzburgig más kerékpáros nem jelentkezett be, így a biciklik kissé magányosan érezhették magukat, de mi ezzel nem tudtunk foglalkozni.

Salzburg előtt jött az első dilemma, szálljunk, vagy ne szálljunk, de nem régen ecsetelt valuta hiány miatt inkább szálltunk. Nagyon nem tartottak vissza bennünket, így kissé meg is orroltam, de a Salzburg táblát és a felette magasodó alpesi ormokat látva haragom gyorsan vitte a kissé hűvös tavaszi szél. Nem volt az a gatyaszaggató meleg. Az április végi nyár már elköszönt, ismét jöttek a hidegebb napok és a felhők, majd később az eső is, de ne szaladjunk ennyire előre.

Az állomás előtt rövid beharangozó hangzott el a szökőkutak között s ez azt jelentette, hogy visszahallgatva csupán a zuhogó víz zöreje hallható, de ebből legalább leszűrhettem, hogy bár nem ma kezdtem a szakmát, a jó pap is holtig tanul, tehát még nekem is van mit ellesnem, ha mástól nem, az én hülyeségeimből biztosan.

Ezek után elindultunk Salzburgban déli irányban a Salzach folyó bal oldalán. Nem a Ciclovia 0 km-től, mert… mert…. Mert igazi jó térképünk nem volt. Akartam venni egyet, meg is rendeltem, de hiánycikk, visszaírtak, hogy nem rendelhető. Így Bandi a netről letöltött GPS koordinátái, valamint a Ciclovia táblák és a józan ész alapján közlekedtünk. Később majd írásaimban ki fog bontakozni, hogy ezen hármas tökéletesen elégtelen a Ciclovia túra teljesítéséhez!!!

Viszont, ha a neten megtalálható Ciclovia App-ot használtuk volna, akkor az életünk sokkal egyszerűbb lett volna, de lehet hogy sokkal unalmasabb… Szóval a Mozartplatz végén található START pontot kihagytuk és elindultunk déli irányba.

Ekkor még nem sejtettem, hogy az első baklövésre nem kell sokat várni. Anifffal egy magasságban a Salzach folyó partján haladva az egyik padnál megálltunk és mivel én is szerettem volna látni merre haladunk, próbáltam a telón a MAPS.ME felületen előcsalogatni pontos helyünket, de térerő hiányában nem sikerült. Kicsit bedurciztam a sikertelenség miatt és az eddig biztos helyen nyugvó telefont a biciklis táska felső részébe csúsztatva tovább indultunk.

A Königseeache folyó befolyáshoz érve egy katonai gyakorlatba csöppentünk bele, tolni is kellett a bicót, és a hídra érve egy gyönyörű panorámát látva vad fényképezésbe kezdtünk a bicikliket félre állítva. Azt tudni kell, hogy míg mások manapság a telefonjukkal fényképeznek, mi fényképezővel, ami nálam a kormányon lévő kerékpáros táskában nyugszik alap helyzetben. Szóval a táska tetejét lefittyentettem, fényképeztem, majd továbbálltunk.

Halleinbe érve a SPAR bevásárlóba betértünk, először én, aztán Bandi. Mikor kijöttem gondoltam a cseresznye elnyammogása közben ránézek már a telóra mégis hol vagyunk, de legnagyobb megdöbbenésemre az nem volt azon a helyen, ahová 20 perccel ezelőtt tettem. Tudtam, hogy a baj nem kicsi.Mikor kijött Bandi is megcsörgettük, de már nem csörgött ki…

Visszarobogtam az útvonalon, a kiskatonát megkérdeztem talált e valaki egy fekete telót, de mivel nein volt a válasz rájöttem, hogy itt nekem babér már nem fog teremni. mindenesetre visszagurultam a padig, kipakoltam a táskából mindent, aztán leültem a padra megnyugodni, nehogy felrobbanjon a fejem. Ahogy ültem hirtelen beugrott, hogy hol eshetett ki. Csak a hídon. Ott meg fényképeztünk ugyebár. Gyorsan elővettem a fényképezőt – az még megvolt – és elkezdtem lapozgatni a felvételeket. És ahogy lapozgattam, egyszer csak feltűnt az egyik kép, állok a hídon, fényképezem a tájat és a kerékpárt, az elhagyott telefon pedig ott figyel a híd járófelületén a kerék mellett pont kitakarva minden szögből… azért visszamentünk a kiskatonához mutatom neki a képet de széttárta a kezét és hümmögött nagyokat. Én is bevallom, mert még ilyet nem pipáltam, hogy Ausztriában ellopnak valamit. Mert ez lopás volt, legalábbis az én olvasatomban, mert majd fogjuk látni, hogy lesz más vélemény is…

Mit volt mit tenni, felakasztani mégsem akartam magam, vártak itthon, meg aztán vannak ettől nehezebb élethelyzetek is, tudtam a dolgot kezelni. Nagy letargiába egyébként sem akartam kergetni sem magam, sem Bandit, hiszen 1 órája jöttünk a 6 naposra tervezett túrán, azért még volt előttünk ez és az! Persze nem volt jó érzés nem tudom tagadni. Főleg az, hogy mindenféle kapcsolatot elvesztettem az otthoniakkal. Jó, Bandinak volt telefonja, de mégsem akartam mindig elkunyerálni, meg aztán az is frusztráló volt innentől, hogy minden körülmények között együtt kellett maradnunk, hiszen egy esetleges eltévedés alkalmával nem tudtuk volna egymást felhívni, megkeresni!

De mennünk kellett tovább. Jött Largwies, Kuchl, majd Golling. Még a nagy kaptató előtt bekajáltam, mert emlékeztem, hogy innen aztán megindulunk felfelé, ráadásul elég zord tájakon, hipermarketre vajmi kevés esély mutatkozik. Így is lett, ment az út az égbe. Tekertünk tehát mókuskerékben és lassan maradtam is le köszönhetően a hasban cipelt még fel nem szívódott eleségnek és a 10 évnek, amivel Bandi fiatalabb, de nem volt probléma… Aztán lett. A Struberdenkmalnál lévő alagútból kiérve ugyanis egy hatalmas úttorlasz fogadott bennünket és egy behajtani tilos tábla, ami valamiféle földcsuszamlásra hívta fel a figyelmet és arra, hogy itt bizony semmiféle módon tovább közlekedni nem lehet és szabad!

Először nem tudtuk mit csináljunk, de aztán látva, hogy nekünk itt fű nem terem, át kellett szervezni a programunkat. Illetve a programot nem, de az útvonalat mindenképp. Mondjuk nekem kapóra jött a változás. Megmondom őszintén, hogy az első fél órás sokk után valahogy nem éreztem komfortosnak az egész dolgot, így kapóra jött egy kis laza. Mert a vonatozás és a nagy kaptató kihagyása – mert itt bizony a Werfen váráig még lett volna felfelé bőven – az volt. Kaland is feltétlen, de 30 km ingyen szakasz.

Visszagurultunk tehát Gollingba és akkor láttuk már bent a város területén, hogy itt bizony jelezték az autósoknak a lezárást. A kerékpárosoknak nem. Akkor még nem értettem okát, de később megvilágosodtam, hogy itt Ausztriában a Cicloviát nem veszik komolyan. Mondhatjuk úgy is, hogy nincs gazdája…

Vonatra ültünk és átrobogtunk a hegy alatt. Érdekes tapasztalás volt, hogy mikor átértünk és feltűnt Werfen vára az idő hirtelen megjavult és a nap sugarai végre átszakították a felhőket. Na ennek felettébb megörültünk és St. Johannban úgy ugrottunk ki a szerelvényből, mintha puskacsőből lőttek volna ki onnan. Nem itt volt a szállás, de még tekerni akartunk, hiszen alig mentünk ma még vagy 30 km-t se… A jó idő azonban nem sokáig tartott, alig mentünk 1-2 km-t már megint teljesen beborult. Eső nem volt, de komfort érzetről sem beszélhettünk. Így gurultunk be Schwarzachba és megkeresve a szállást azon gondolkoztunk el, hogy csak meg kéne keresni a rendőrséget, hátha a biztosító kifizetné a káromat.

El is sétáltunk a yard épületéhez, de kis falucska lévén zárt kapu és egy pánik gomb fogadott. Gondoltam ha már megjelentünk, akkor csak megnyomom, igaz elmondani nem fogom tudni a dolgokat, de legalább megpróbálom. Ki is csöngött és fel is vették a túlvégen. Elmakogtuk a problémánkat és arra jutottunk, hogy holnap reggel lesz itt valaki húsvér ember, aztán annak is elmondjuk amit ennek…

Ezek után „haza mentünk”, vacsiztunk és jöhetett a szunya.

VIDEÓ: