Schwarzach im Pongau – Spittal an der Drau

Reggel az érzékeny búcsú előtt kötelező programként meglátogattuk a rendőrséget. Tényleg itt voltak a húsvér rendőrök… Az egyiket el is kaptuk az ajtóban és a tegnapi lehengerlő dumánkkal hol németül, hol angolul, hol magyarul (?!) felvázoltul a tényállást. Nem nagyon akart rácsavarodni a témára két dolog miatt. Az egyik, hogy nem akart segíteni, a másik – és ez volt a súlyosabb – nem akart dolgozni. Lezárta azzal, hogy ez nem lopás, hanem ez elhagyás! Végül is van benne logika, de ha elejtette volna ott előttünk a kulcscsomóját gyorsan zsebre vágtam volna. Talán akkor értette volna meg, hogy mekkorát tévedett. De nem ejtette…

Elengedtük egy kis időre a témát. Még ma egyszer feljött a nagy emelkedő másik oldalán, de ott már csak futólag szerepelt étlapunkon és gyorsan talonba tettük…

És akkor az érzékeny búcsú következett. Tényleg az volt. Megkedveltük szállásunkat, a pizza illatot, a központot, Schwarzachot, de nem volt mese, haladni kellett.

Reggel mondta Bandi, hogy a tó jön, de nem emlékeztem rá. Még a térképre nézve sem. Kigurultunk a városkából, a vasút alatt le, aztán hirtelen megindultunk felfelé. Na itt beugrott, hogy reggel elkövettem egy óriási hibát: nem vettem be az EPO-t! Itt viszont már nem sok értelme volt. Inkább a sűrített levegős készülék kellett volna mert kerestem a levegőt, de az nem volt sehol. Még a fenekemen is azt vettem, de semmi. Ki voltam, mint a kutya. Már nem tudom mikor, de beugrott minden: a tó, a kaptató, minden… Sokat azért nem morogtam, ezért jöttünk ide, nem debár?

Az idő olyan semmilyen volt. Erősen felhős, hűvös. A hangulatnak nem segített egyáltalán. Fent megkerültük a tavat és innen bár felfelé mentünk, de olyan hepe-hupa kezdődött, hogy jobb vissza se gondolni rá. Legurultunk 100 méter szintet, aztán vissza 150-et. Aztán megint le 100-at és fel 150-et…Mondjuk Olimpia előtt jó lett volna felkészítőnek de a túra előtt meg sem fordult a fejemben, hogy ott leszek Tokióban! Persze ezek után – főleg címvédőként – most már el kell induljak nincs mese…

Majdnem Lend-ig hullámvasutaztunk, aztán hitt hirtelen jött egy bal elágazás. Kicsit elidőztünk, mert először nem láttuk merre is az arra, de aztán Bandi megfejtette, hogy az alagút jó lesz nekünk. Először én is azt hittem, de nem. Nem volt jó. Főleg a fülünknek. Alig vártam, hogy átérjünk rajta. A bal fülemre azóta nagyot hallok, de megállni azon a 2 km-en úgy gondoltam nincs értelme, Pedig a füldugót be kellett volna tenni, most már teljesen világos! Mindegy most már. A panaszkönyvbe csak azért nem írtam be a másik oldalon, mert csodák csodájára az alagútból kijőve verőfényes nap fogadott. Mondjuk hallani nem hallottam, de a szemem majd kiégette a nap.

Innen aztán vad fényképezés vette kezdetét és dél felé törve utat magunknak léptük át szépen lassan Luggaut, Bad Hofgasteint és végül a Szentélyben, Bad Gasteinben találtuk magunkat. Gyönyörű üdülővároska, híres vízeséssel, tele turistával, de most tavasszal annyira nem tobzódtak szerencsére. Inkább a téli szezonban fullos, most egészen elviselhető volt. A kaptató, mely átvitt rajta annyira nem, de itt már tudtuk, hogy nem sok van, bírtuk, még ha néha tolva is… Fent volt egy kósza bepróbálkozásom a termál fürdővel, de Bandi nem harapott rá, így telefon hiányában nem tudtam bevállalni. Megnéztem a bejáratot, de aztán visszagurultam Bandihoz, haraptunk valamit, aztán tovarobogtunk Böchsteinen át egyenesen az alagút innenső állomásáig.

Innen ugyanis út nem ment tovább!!! 25 km hosszú vasúti pálya van, és mindenféle közlekedési eszköz csupán a vasút segítségével tud a hegy belsejében a másik oldalra jutni. Mi is így tettünk. Felcuccoltunk a szerelvényre és 10 perc alatt átrobogtunk a másik Oldalra! Mallnitzban leszálltunk, megvártuk az autók és motorosok elindulását és indultunk mi is. A Ciclovia egyik érdekessége, egyetlen szerpentin gurulása élvezhető még ha nem is ér fel egy alpesi hágó gurulással.

Obervellachig tartott az őrület, aztán hirtelen ismét irányt váltottunk és befordultunk DK-i irányba. Innen megint leparancsoltuk magunkat a főútról kicsi mellékutakra és kerékpáros utakra. Jól is tudtunk haladni. Annyira, hogy én egy kicsit el is léptem Banditól. Ráadásul az egyik elágazásban volt egy eligazító tábla, melyet nem vettem észre és továbbhaladtam. Beérve a városkába (Penk) a patakon átívelő híd le volt zárva, terelést írtak, gondoltam megvárom társamat. Vártam, vártam, de semmi. Kínomban leültem és megettem egy kakaós csigát, de továbbra is semmi… Na, gondoltam ennek fele sem tréfa, vissza kell menni, mert Bandi odaveszett valahol. Kb 2 kilométert kaptattam vissza, mikor Bandi ott hegyelt az említett elágazásban. Nem tudta merre mentem, így nagyon helyesen megállt és várt engem.

Mivel a vészhelyzeti forgatókönyvet mindketten jól alkalmaztuk pálinka ivásnak kellett volna következnie, de vagy már elfogyott, vagy akkor ez nem jutott eszembe… Így nem ittunk. Viszont dönteni kellett a tábla szerint is. Vagy megyünk tovább arra, amerre én mentem eredetileg, vagy rámenni a főútra. Na engem alapból a másodiktól hidegrázás gyötör, így valahogy meggyőztem Bandit, hogy az első lehetőséget válasszuk. Mindig az első érzés a jó, de itt nem. Ez most nem jött be. Mentünk fel az égbe és nem látszódott kiút bármennyire is akartuk. Úgy 20 perces kínlódás után feladtuk, visszafordultunk és legurultunk a főutas elágazáshoz.

Innen aztán megindultunk, volt mit pótolni, de persze a forgalom miatt szűköltem kissé. És feltűnt egy ellenség is! Olyan ellenfél, mely az út végéig kitartott és gyakorlatilag rosszabb volt, mint ha átszalad előtted egy fekete macska… A Bandi új GPS-e…

Penk alatt tehát a B106-on találtuk magunkat. Először nem zavart – az előző 1 óra kálváriájára gondolva – de mikor a 12. kamion húzott el mellettünk 30 centire, már felkaptam azért a fejem. Főleg egyébként a lökéshullámtól, de amúgy is… Szóval kezdett bizseregni a talpam. Beértünk valahogy Napplachba és mivel Bandi vigyorgott nagyokat, láttam, hogy ő elmehetett volna állatidomárnak, oroszlánokat idomítani, mert látszott rajta, hogy élvezi a dolgot, szereti a kihívásokat. Én meg nem, be kell valljam. Valahogy komfortosabbnak éreztem volna magam ott fent az erdő alatt a bicikli úton. Nem láttuk, de tudtam, hogy ott van. És szóvá is tettem…

Mondom társamnak, hogy itt bizony szerintem egy bicikli út megy. Már Kohlstattban is ezt mondtam egyébként, de ott el lettem hallgattatva. Itt már meg is néztük és láss csodát, tényleg. A baj csak az volt vele, hogy nem viselte a Ciclovia nevet, de főleg, hogy a GPS nem erre rajzolt utat nekünk… Elindultunk rajta lefelé a helyes irányban, csendben, kényelmesen, biztonságban, de előző mondatomban felvázolt „hiány” miatt Bandi 6 km/h val billegett mögöttem lesve az „irányadó” masinát, így billegtem én is, hogy ne növeljem a távolságot közöttünk.

Először nem értettem miért nem jön… De hamar rájöttem. Kibökte, hogy szerinte nem jó helyen vagyunk. Hát már hogyne lennénk jó helyen? – próbáltam vitatkozni. Mi a jó hely, ha nem ez??? Szerinte akkor se és egyébként is a GPS szerint se. Mindjárt ketten voltak ellenem. Nem igazán tudtam érvelni, hiszen semmilyen technikai eszköz nem állt rendelkezésemre, így csak a józan ész, a 25 éves tapasztalat mi a tarsolyomban hevert, de kevésnek bizonyult. Gondoltam rendben, nem vitatkozom. Mühldorfnál „ismét a jó útvonalon” voltunk… A főúton, a kamionok között…

Na a Möllbrücke előtti jobbosban úgy felment a pumpa, hogy megálltam 20 percre egy padnál és elnyammogtam 3 kakaós csigát. Bandi úgyis 100-zal elrobogott már, rég előttem járt valahol, gondoltam én pihenni jöttem, nem versenyezni. Mikor megettem, még 10 percre kinyújtóztam magam a padon, aztán gyök kettővel elindultam. Szerencsére a városban ismét rávitt a GPS a kerékpárútra. Csodálkoztam is! Azt hittem elromlott!

Innen egyébként az R1-re (a Dráva kerékpárútra – váltottunk, és gyakorlatilag begurultunk Spittalba, a szálláshelyünkre. Egy sportközpont mellett volt a szállásunk, a neve GASTHAUS PENSION GOLDECK. Először nem volt valami bizalomgerjesztő, de a végére elég jól összemelegedtünk…

Összességében nagyon erős, tartalmas napon voltunk túl és jól el is fáradtunk mind testileg, mind lelkileg.

VIDEÓ: