Villach – Tarvisio

Június derekán jártunk. Terveztük, jöttünk tehát.

Kicsit máshogy mint akartuk, de megbeszéltük magunkkal… Szóval a vonat most kimaradt. Lementünk szerdán Tatabányáig, rápihentünk és másnap Villachig autóztunk egyet. Valahogy ezt gondoltam kényelmesebbnek annak ellenére, hogy be voltunk órákra zárva a „dobozba”. Valószínű a nosztalgia kergetett bele, nem tudnám tagadni. Sokat azért nem tudtunk nézelődni, de sokszor jártam erre, voltak ismerős szakaszok:)

Villachban kissé szokatlan dolgot kellett elvégezni, mégpedig azt, hogy olyan parkolóhelyet kerestünk, mely ingyenes és ami elég eldugott, de közel van a belvároshoz… Nem volt egyszerű, de megoldottuk! Délután 1 óra körül indultunk is!

Visszatekertünk a májusi elköszönés helyszínére és mosolygós szemekkel belevágtunk a Ciclovia folytatásába azzal a nem titkolt céllal, hogy most aztán ha törik ha szakad végigcsináljuk! Igazából minden adott volt. Most 3 telefont hoztam a biztonság kedvéért, mert ha még kettőt is hagyok el, akkor is marad 1 db. Teljesen vállalható és magabiztossá tevő feltételezés volt, így nem láttam olyan fekete fellegeket, mely kedvem elvette volna bár még egy kicsinykét is. Nem kellett azonban sok idő, eljött az is…

Villachból érdekes módon észak-kelet felé csavarodott kifelé az útvonal. Kissé el is bizonytalanodtam, de… Térképem nem volt, illetve használható nem, a Ciclovia appot nem használtuk, igazából a táblákban bíztam, azonban azok… de erről később. Bandinál viszont ott volt a …. a …. GPS. Előző részekben részletesen elemeztem a helyzetet, így végképp nem értem még ma sem, hogy miért nem tekeredtem rá valamilyen komolyabb térkép beszerzésére, hacsak nem éreztem elháríthatatlan vágyat a megoldhatatlan kihívások keresésére… Mert ez szinte az volt…

Mármint, hogy a Friedensbrücke előtti Ciclovia tábla ellenére Bandi szerint nem jó helyen voltunk. Alig mentünk tehát 15 percet, a GPS szerint nem jó helyen voltunk annak ellenére, hogy hivatalos Ciclovia tábla mutatta: forduljunk jobbra fel a hídra! Igaz, a másik oldalon meg … nem volt Ciclovia tábla. Kissé bosszús is voltam, mert most visszagondolva ha itt van egy balra nyíl Ciclovia felirattal, a következő 3 óra nem okoz ennyi fejfájást mint amennyit okozott. Nem kicsit, inkább sokat.

Az történt ugyanis, hogy nem jó helyen voltunk a GPS szerint, ami annyit jelentett, hogy Bandi gyök kettővel döcögött mögöttem és a táj, ami itt már kezdett a gyönyörűből a nagyon gyönyörűbe átfordulni, társamat egyáltalán nem érdekelte. Inkább a gép kicsiny kijelzőjét bámulta hosszú percekre nyúlva el… És csak azt mondogatta, hogy nem jó helyen vagyunk. Először percenként, aztán 10 másodpercenként. Már kezdtem unni.

Turdanitschnál volt egy híd. Eddig bírtam. Itt mondtam neki, hogy akkor menjen előre és vigyen rá a jó útvonalra. Befordultunk jobbra, fel a város felé… A jó dél-nyugati irány helyett észak-kelet (???!!!) felé kanyarodva. Húúúúú, ebből nem fog semmi jó kisülni – gondoltam rögtön – , de nem akartam gátja lenni egy világcsúcsnak, hogy az ellenkező irányba haladva is el lehet jutni oda, ahová a másik irányba kellene menni, így nem szóltam semmit csak befelé mosolyogva a „helyes irányba” mentem Bandi után, mint a puli kutya. A GPS vitt bennünket… Egyre lassultunk, aztán az Ossiacher Zeile főút előtt megálltunk. Bandi leste a képernyőt és 3 percig álltunk szó nélkül.

Gondoltam megtöröm a csendet, hátha tudok segíteni és félénken megkérdeztem, hogy na most mi lesz? Olyan leb@szást kaptam 2 percen keresztül, hogy más nem tudta volna 2 lábon kihordani… Állítólag én voltam a hibás, mert nem a villachi vasútállomástól indultunk, így a GPS-be táplált adatok nem tudtak frigyre lépni az akaratunkkal. Most újabb 3 perc hallgatásra volt szükségem, amíg lehiggadtam és csak annyit mondtam teljes nyugalmat árasztva, hogy akkor irány a híd, ahonnan rossz irányba jöttünk!

„Vissza 2 kilométert?” – jött a válasz! NEM! NEM VISSZA vazze, előre!!!!! Üvöltöttem magamban, de kifelé, csak egy halk IGEN! jött azért, köszönhetően átlagon felüli nyugodtságomnak. Azt hittem innen minden rendben lesz, de óriásit tévedtem! Visszagurultunk, de Bandi ismét rendkívül lassú sebességre váltott ami nagyon rosszat jelentett. Azt, ugyanis, hogy rossz helyen vagyunk…

Ismét a Gail partján voltunk. Nekem ugyan nem volt GPS-em, de szinte biztosan állíthattam, hogy jó helyen vagyunk. Mentünk a helyes dél-nyugati irányban, de valami nem volt kerek… Nem bírtam ezt a tökölést! Jó, akkor megint menj előre és keressük meg a helyes irányt – mondtam neki! Megint elkanyarodtunk a patak partról be az erdőbe. Nem részletezem. Fél óra múlva ismét visszajöttünk…

Arnolstainba érve már béke honolt. Feledve a rémálmokat fedeztük fel, hogy feltűntek a Júliai-Alpok hatalmas kupolái. Gyönyörű volt. A határ utáni szakasz meg egyenesen fantasztikus. Néhol bementünk az erdőbe, kanyarogtunk erre-arra, néhol pedig kijöttünk belőle és olyan panoráma fogadott, mely egy életre beleégett retinámba!

Aztán egyszer csak a Szentélyben találtuk magunkat. Álltunk a fennsíkon és azt vettük észre, hogy már OTT vagyunk. Ott, tehát a Millenniumi vasútvonalon. A régi Tarvisio tehervasút állomáson álltunk, az épületek még állnak, a peron még megvan, a vasúti sín már nincs, de teljesen élethű az egész. Ámultunk-bámultunk, de azért már jó is volt Tarvisióba érni.

Meg is tettük. Még a belső régi személy állomást is megcsodáltuk, aztán Bandi felvezetésével (itt valahogy jó volt a GPS, nem is értem okát) megkerestük a szálláshelyünket és elfoglalva azt örömmel nyugtáztuk, hogy végre jó helyen vagyunk…:)

VIDEÓ: