Rögtön ráharaptam. Ismét a dobogó tetején állni, oly jóleső emlékek, nem hagyhatom ki – gondoltam.

A baj ott kezdődött, hogy nem csak én gondoltam így. Béla is…

Drága Barátommal anno nagy csatákat vívtunk a hírhedt Tardona-Pass első meghódítójaiként. A legkeményebb hágóút betörésekor mindketten világhírnevet szereztünk magunknak. Hírnevünk azóta sem kopott fikarcnyit sem. Tudtam tehát, hogy a dobogó legfelső fokáért a legjobbamat kell végsőkig feszítve teljesíteni!

Az odaút teljesen simának tűnt a lángososig. Akartunk ugyanis egy tejfölös-sajtosat, de nem volt nyitva… Poroszlóról tehát majdnem visszafordultunk.

A helyzetet csak az mentette meg, hogy a delíriumi fájdalom kellős közepén hirtelen a kanyarban feltűnt a BorsodChemes csapatszállító csillaghajó. Nem is egy, rögtön kettő… Így sírás helyett a gázra léptem, s kipörgő kerekekkel a nyomukba szökkentünk. Jó is volt, mert egyébként lementünk volna a térképről. Így nem, rögtön a helyszínen valánk.

S hogy innen milyen csodák történtek velünk meséljen a film: