Mert ha az északi oldalt már bejártam és egy óriási sikert aratott film az amerikai mozikban telt házakkal fut, akkor miért ne csinálnám meg a déli oldalt is. Ugye, Kenéz?!
Mert Kenéz bizony ott volt, erre határozottan emlékszem! Drága keresztfiam elkísért nagy sikerű kalandtúrám során számtalan szebbnél-szebb helyeket bejárva vélem. Mert azokat bizony bejártuk. Nem kicsit, sőt nagyon!
Balatonaliga volt az elsőszámú kiindulóhelyünk a Balaton partján. De nem ott kezdtünk… Látszólag ellentmondás mutatkozik, de ha kibontom, talán érthető lesz a dolog.
Messze lakunk. A sarki kocsmától mondjuk nem, de a nyugati régióktól feltétlen. Ebből kifolyólag ha aludni is akarunk éjjel a túrák előtt, mire a célállomásra érünk már benne vagyunk a napban elég rendesen. Pont annyira, hogy aznap már csak sopánkodni lehet, hogy hogy elment a nap, oszt’ még semmit sem csináltunk…
Szóval, hogy a sopánkodás ne jöjjön velünk, alszunk egy jót még otthon, valamikor elindulunk, jó esetben odaérünk a közelbe, megint alszunk ( mi már csak ilyen alvósok vagyunk), és másnap reggel odaérünk, ahová már előző nap is jó lett volna odaérni…
Elindultunk tehát, mentünk, odaértünk, nem ott voltunk…
Székesfehérvárott’ még nem aludtam, bakancslistás volt tehát, ki kellett próbálni mindenképpen. Kenéznek meg mindegy volt, mert a telefon nyomkodás ott éppen olyan jól ment, mint bárhol máshol a világban. Foglaltam tehát egy szép szobát és az egész napos vonatozgatás után (egy kis tekerés azért volt benne a Keletiből a Délibe, ami egyébként nem is volt annyira kicsi és még szépre is sikerült ) megérkeztünk Székesfehérvárba/ra. Megkerestük a szállást, bejelentkeztünk, szabadkoztunk, hogy a személyim otthon maradt, aztán a nagy ijedtségre elmentünk vacsorázni.
És még a Balatonról nem is írtam… Mert az a filmben percről-percre “le van írva”!