Beköszöntött a nyár. Martin meg sehol, de tudtuk az okát. A német gyerekeknek még 1 hónap suli következett mikor a mieink már felrajzolták az utolsó betűt, az ó-t…

Persze nem tanulnak ők többet, sőt még az iskolában sem töltenek több időt. Máshogy csinálják. Később kezdik, több szünet van közben, de ami igaz az igaz és ami nem az nem, hogy nyáron egészen július végéig elhúzzák…

Mi nem húztuk. A fene sem akart addig várni. Elindultunk nyomban, mikor már nem esett a piros hó. Kettecskén, vonattal.

Nem tudom tagadni, hogy szeretjük a vonatozást. Főleg, ha 250-nel halad szélsebesen – tudjuk értékelni. És amerre mi robogtunk, ott úgy haladt. Kényelmes volt, fel tudtunk állni, sétálni erre-arra, de főleg a büfé kocsi felé vettük az irányt a legtöbbször. Még ebédelni sem voltunk restek. Miért is lettünk volna? A gyereknek nőnie kell, mert kicsinszki a többiekhez képest. Majd utoléri őket, minden bizonnyal, na de ahhoz enni kell ezerrel. Mondjuk annyival általában nem megy, de itt a rántott húst a krumpli gombócokkal jól termelte befelé. El is ment az idő, nem unatkoztunk tehát Münchenig.

Ott sem, mert alig volt némi kis időnk, már megint vonaton ültünk. Ráadásul az ICE-n, ami itt már 300-zal (is) robogott Stuttgart felé.

Nem részletezem ennyire, estére Schechingen fogadott, Martin fülig érő szájjal konstatálta, hogy mintha ott lennénk náluk, és ha már örült nekünk, akkor ott is aludott a mi szálláshelyünkön és hétfőn-kedden-szerdán beteget jelentett, mert ha be kellett volna menni az isibe úgy, hogy Kristóf meg itt van, biztos lebetegszik…:) Megelőztük tehát a bajt…

A 2 fiú sülve-főve együtt volt, és én is velük. Jöttünk-mentünk, elvoltunk mint a befőtt. A kalandok sorát nem ecsetelem. Nem vagyok jó festészetben. Elég annyit, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás. Az nem tudom, hogy megy, de hogy itt minden tuti-frutti volt, az hótziher. A film majd valamennyit visszaad, persze nem teljesen, mert nem forgott mindig a gép. De mi megelégszünk ennyivel is.

Aztán – ahogy lenni szokott – eljött a búcsú pillanata is. Aalenben krokodil könnyeket ejtettünk, de nem esett messzire. Innem ismét kettecskén maradtunk.

Talán még annyit fontos megemlíteni, mert a filmben csak némi utalás van rá, hogy a müncheni Mc’Donalds vagy esetleg a szállodai csapvíz okozott némi fennforgást, főleg a gyereknél. Hányinger az úton végig, izgulás, hogy ne a vonaton okozzon problémát és nagy-nagy szerencsére csak a budapesti Kelenföldön történt vészleszállás után az Etele Plázában tört felszínre a probléma. Szó szerint…

De onnan már sínen voltunk, mint József Attila…