2010 / Amarini Tengerparty-Horvátország

Adrián, itt vagyunk az Adrián!

Örökbecsű szólását drága barátomnak először ’97-ben hallottam egy szál semmiben állva az Isztriai-félsziget keleti szegletében hatod magammal, s azóta, már a nosztalgia miatt sem tudok mosoly nélkül gondolni ezekre a szavakra. A „Szép vagy, szép vagy, de a ló se csúnya!” is tetszik nekem, de ezt jelen albumomban azt hiszem felhasználni módomban nem áll.

Bevallom Horvátország nem szerepelt idei holiday listámon a legutolsó helyen és a legkisebb betűkkel sem. Annál inkább vágytam Hispániába s még némi szerencsével akár a Kanári–Szigeteken is találhattam volna magam, ha nem dobok egy hátast a repülőjegy árak láttán. De dobtam. Így hát dobtam.

A melóban is gyűlt bajom elég – „ásóztam” heteken keresztül egymagam -, így az utolsó utáni pillanatban ültem a gép elé s szárnyalta be képzeletem a világnak azon szegletét, mely pénztárcámhoz mérten elérhető, ad némi vigaszt fáradt testemnek és ahol a békét és nyugalmat elnyerhetem.

Olyan mozgalmas volt a biciklizős „nyári előfutam”, hogy – bár magam is elképedve figyeltem nyugalmam – pihenéssel, napozással és ehhez mérten sok semmittevéssel készültem az elkövetkező 10 napon. 3 db 600 oldalas könyvvel és 4 gigányi hanganyaggal hangoltam tehát. Persze nálam a génekből adódóan a semmittevés az alvással szigorúan szinonima fogalmak, így értelem szerint, ha eddigi nyaralásaim alatt „semmit tettem” csakis aludhattam, semmi kétség. Napközben ez alapján valamit tennem kellett. És ez rendszerint nem merült ki az egész napos kalaplengetésben – azt hiszem előző albumaim ékes példák erre. Legalábbis ezt a következtetést vonom le, ha magamat kérdezem.

Most viszont az 1800 oldal szinte követelte a döglött malac pózt a tűző napon! Mert az tűzött, abban sem volt hiba.

Aránylag sokszor jártam a Balkánnak ezen részén, nagyjából tehát be tudom lőni, hogy az Adria melyik részén mire számíthatok. Bizonyára van, aki sznobságnak gondolja, amit én nem, hogy ha már kifizet az ember x összeget, jó helyre vigye szerencsés útja. Horvátország szép, de hogy biztosan ne csalatkozzunk, meg kell tenni néhány óvintézkedést. Az első például az, hogy ránézzünk a google térképre. Percek alatt olyan titkok derülnek ki, mint pl. hogy hol kel fel a Nap, van-e nyílt víz, milyen városka vagy látnivaló van a közelben, stb. Persze ha valakinek túl sok ez, vagy éppenséggel „varázsvesztő”, hagyja a csudába. Húzzon zsákbamacskát!

És ennyi bemelegítés után vágjunk a lecsóba!
Amarin üdülőtelep tele van 4*-os apartman házakkal szépen a dombtetőre építve, hogy ragyogó kilátás nyíljon a tengerre. Gyakorlatilag – ha szerencséje van az embernek – az erkélyről reggelizés közben csodálhatjuk a kicsiny ladikok siklását Rovinj felé. Csend, nyugalom, dáridó csupán lent a tengerparton lévő étterem hatalmas teraszán, de ott aztán a party minden este leteríti az embert. Programok délutántól hajnalig felnőtteknek és gyerekeknek (?) egyaránt.

Látnivalók: Rovinj híres kicsiny város, részben egy félszigetre építve zegzugos utcákkal 5 km-re dél-keletre. Természetesen a taxi boot ringatta és dédelgette háborgó gyomromat. 20 kuna / fő / egy menet, de megéri. Igaz nem hosszú az út, viszont eltévedni sem nagyon lehet. Északra a Limski-fjord gyalogszerrel, vagy mint mi csináltuk napi kocogási programmal egybekötve a parton is könnyűszerrel elérhető lenne, mégsem ajánlanám ezt a módszert, mert csúnya bácsikba botlik előbb-utóbb az ember, akik kihasználva a szürkületet a naplementével romantikus randit adnak egymásnak…
A tengerben lévő gazdag élővilág viszont feledtette előző élményeimből fakadó gyomorbántalmaimat. Órákig lehet búvárkodni és mint a legszebb korall-zátonyoknál úszni a halrajokban és a lagúnákban. Bevallhatom, nagyon élveztem.

Összefoglalva: Zsuzsim egy kicsit duzzogva indította meg szekerünk Horvátország felé, de mostanában már nem hagy nyugodni: jövőre is az Amarint akarja!

2010 / Delírium_Németország

Kezdetek: Svábföldön!

Nem mintha szeretném, sőt egyáltalán nem vagyok oda az egész napos kocsikázásért, de ha szép tájakon, révedező tekintettel mereng távolba az ember, talán ki lehetne bírni azt az 1100 kilométert valahogy egy huzamra is. Esőország –bár szívemhez nagyon közel áll- nem rejtegeti a kívánt bájt s csodát, így (mellesleg egy csepp eső nem esett azon a szent napon…) a követési távolság betartásán kívül sok dologra nem fordítottam nagy figyelmet. Na, de hogy az utazni vágyóknak is szolgáljak valami információval az M3 kihalt hajnali 3-és 5 között, Pesten 15 perc alatt végig gurul az emberpalánta akármerre megy, és ha jól időzítünk, az M1-esen még az útzárral sem kell szembesülni.

Aztán már a nagy sas országában egészen más volt a helyzet. Lett volna látnivaló, de az orrunkig sem láttunk a szakadó eső miatt. Passautól már megint nem esett, de ott meg a lassan felülkerekedő fáradtság gyötört kissé.

Egész jó időt futottunk egyébként. Az örökranglistán is előkelő helyen lenne, de az idei éven biztosan a legjobb, első utunk következményeként…

Svábföldön napsütés és orchidea illat, Schechingenben a vigyorgó magyar kölök fogadott. Sok időt nem enyeleghettünk azonban, mert a schönhardti lovardában volt randevúnk Angyallal és a többiekkel. Őszinte leszek: Overdose nyomába(n) nem léphetett senki, de azért az itteni pacik is tudtak bőszen prüszkölni a hosszú vágták után, ezt bizton állíthatom.

Schönhardt és a környező kicsiny falvak jellemzője az erős tehénszag, a szeretnivaló dimbes-dombos táj, a rendezett udvarok sora, és ilyentájt – lévén májusban jártam erre – a 25 méteres, nyílegyenes, fenyőfából állított májusfa a település közepén. Persze nem a lányoknak visznek errefelé ilyesmi óriás fogpiszkálót, mert magamon és talán még Toldin kívül nehezen hiszem el, hogy fél kézzel egyensúlyozni lenne képes bárki ezekkel a monstrumokkal úgy napnyugta tájt’…

4 napig maradtunk, de mintha egy szempillantás lett volna csupán. Főleg a helyi díjugrató versenyen ugrasztottuk szemmel a magyar lovat és lovast de bicikli túrára is futotta, majd legvégül Schwabischben fagyiztunk várva a delíriumi fokozást…

És az, mármint a Delírium jött is ezerrel, cseppet se tagadhatom…

 

Utolsó napok: Unterwegs…

Reggel pisszenés se. Aranyat nem, de korán kelek. Kezem lassan, filmszerű kockákból áll a kép. Villany feló’ cuccparádé kocsival és indulunk.

Delíriumi köd plusz a GP’ fordulj jobbra köszön. És a Léna – tényleg -, mint a múltkor is. Kölök odáig és vissza van – mosolyg’. Aztán hegyeink magas, még és legtovább. Alig férnek rá a lencsevégre. Krisz tűkön ül, izegve-mozog és fakírkodik. Planseenél féktávot veszünk –jó lesz szuvenyírnak. ÓH, de jó! Régi de szép emlékek halmoznak el mindenféle földi jóval itt. Balázsnak is készül egy kép, de elküldeni még nem volt okom. Aztán Linderhof, mi a térképen jövel. A távolságot, mint üveggolyót megkapom, de a történetet, mit a golyó rejt magában nincs kedvem megfejteni. Ki és miért építi? Az idő gyönyörű, Napocska vadul simogat s ez éppen elég most nekem. És a szökő’ szökik, ha jő az idő. Átlátszó fém alagúton általszökönk mi is. A has korog vadul, marcangol belülről de mi komolyabbra vágyunk. Később Ettalban megkapjuk mi jár nekünk. Bajor ínyencség –ettal-egytál. Megyünk tovább. Garmischi paradicsom hatalmas órmótlan ormokkal fűszerez és a síugró sánc álmodik körém mézédes tiszta álmot. Alig bírom fékezni magam. Innsbrucknál gleccserfolyamként vágtatunk a völgyön át. Ziller-tal újabb kihívásokra ad okot egészen a Krimml csobogóig. Nem nagy etwas, írtam tavaly is. Semmi extra, alig csöpög valami. Zsuzsikám kicsit küszködőre fogja, még izomláz is születik talán, de Prüncsögi szedi virgácsait elég rendesen és ismét mosolyg’. St. Gilgen lebeg lelki szemei előtt. Elhiszem, és értem mit arcvonásai festenek lelki szemeim elé. De még itt vagyunk…Aztán mégsem. Persze Zell is tetszetős, nem tagadhatom. Az idő jó, így csupán éhségünk kelt életre száz és száz véres csatát kék egünk fölött. Aztán derült égből a villám, csak más. És máris újra életre kél a régi legenda: az Alpenrose ismét megtalál. Később mérföldes pizza nyújt békítő jobbot már a part közelben és a vad csaták ím elülnek. Már a látványától jóllakunk. Bónuszként ágyas pálinkát kapunk, arcunk delíriumi színt s alakot mutat. Innen dalolva megyünk tovább. Talán a tavat is által ússzuk, de erre már mérget nem veszek. És ezt másnap sem teszem. Viszont korán, a Nappal kelek. Csattog és élvezkedik a gép. Jól érzi magát. De St. Gilgen mikor? Tényleg, még azt is látni kell. Fejemet vakarom mert a Hazától oly messze vagyunk még, ám az ígéret szép szó. És látjuk megint. Később Mondsee köszön.

Aztán lassan és szelíden kialszanak a fények, a hangos gyerekzsivaj elül, a kósza szél csak mi néha-néha lágyan símogatja aggastyán homlokom…Az idő megáll, ott vagyunk megint és néma delíriumi kacaj kíséri minden mozdulatunk…

2008 / Schechingen_Németország

Lekváros pirítós…ajánlotta a Kedves az egyik hipermarket pénztárában, látva agyonpakolt kosaramat.

Ma már nem értem miért pakoltam fel annyira, de akkor olyan jóleső biztonságban éreztem magam. Instant leves por, kóla, kávé, Tibi-csoki, rizses hús, földig érő cédulával. Mint a régi szép időben… Persze a kis gázégőt és a hágóvasat most nem pakoltam be kerülve a feltűnést, amit a schechingeni macskakövön követtem volna el kopogva, kezemben a meggyújtott gázégővel (úgy fáklya gyanánt) valamelyik sötét, elvarázsolt éjszakán hazafelé botorkálva!!!

De hol volt az még. És vajon lehet-e századszor szeretni újra és újra???

Szóval a lekváros pirítós…Nem. Az indulás reggelén sem fanyalodtam rá, s azóta sem kerültem oly zord helyzetbe, hogy nem látván kiutat fokhagyma helyett lekvárt mázoljak rá nevetve. Bár szájszag tekintetében mégiscsak ildomosabb lenne talán…Tojásrántotta kolbásszal. Ez már jól bevált, és Salzkammergutig szinte mindig elrepített, s ez bizonyára most is így lett volna, ha péntek délelőtt nem húzzuk még ezerrel az igát. (Kell hogy maradjon szabadság dögivel, elvégre tart még a nyár) Csupán 3 órakor bőgtek fel a motorok de akkor nagyon. Pesten kénytelenek voltunk átrepülni, mert autókázni nem lehetett. Onnan már sima ügy volt egészen Levél falucskáig, ahol megérkezésünk örömére nagy bendő töltögetés vette kezdetét áfonyás rántott sajt formájában, aztán pihe-puha ágyinkó fogadott magába s mézédes tiszta álmok kíséretében durmoltunk szerelmesen egészen reggelig…

De vajon lehet-e századszor szeretni újra és újra???

Svábföldre pontban délben tettük lábainkat utoljára igazítva meg toalettünket. Moha bácsi szegény kalózkodásomnak köszönhetően kissé összezavarodott – többször mondta hogy „újratervezés” mint a helyes irányt! Meg az volt a szava járása, hogy „túl gyorsan mész!” Gyakorlatilag az utolsó 20 kilométeren már percenként vágta ezt a fejemhez s hiába utasítottam rendre csak nem hagyott békén.
Schechingen hihetetlenül szép kis falucska. Kerítés nincs sehol, kicsiny csobogók, szökőkutak, kerti törpék, vágott sövény, tuja, bokor mindenütt. Csendes, tiszta, békés vidék vidám, köszönő, barátságos emberekkel. A leghangosabb a nagytemplom tornya volt, mely negyedóránként kongott egyet, kettőt, hármat, négyet, s végül az aktuális órát is megtudhattuk. Az persze felettébb bosszantott, hogy úgy hajnal tájékán a 2 harang kongás fikarcnyi esélyt sem adott a pontos idő meghatározásához.

Lehet-e századszor szeretni újra és újra???

Svábföld nekem nagyon bejött. Körbetekertem a vidéken, mindenhol virágba öltözött gyönyörű házak, dimbes-dombos táj, megművelt földek, milka boci szag és mosoly az arcokon. Schwabisch Gmünd varázslatos, a környező hegyek illatozó szentélyek, Stuttgart nagyvárosi jellegű mégis kis ékszerdoboz, autópálya, kicsiny kanyargó utak, bicikli út. És MEGÁLLNAK A ZEBRA ELŐTT!!! Magyarok! Nem láttam rémült embereket a zebrán átszaladni!!! Hihetetlen érzés – bár én ezt művelem vagy tíz éve már, mégis…

És századszor lehet-e szeretni újra és újra???

Nem akartunk hazajönni. Honvágy most nem gyötört. Oly nyugalom uralkodott el szívünk táján, hogy csupán a Hegyeshalomig tartó szakadatlan kihívás és élményeső biztos tudata tudott bennünket kimozdítani. Aztán szomorú szívvel, de tele várakozással indultunk dél felé. Vittük a gyereket is, lásson csodát. Látott…Füssenben a 2 kastély, az innsbrucki medence, a Chiemsee, Hellbrunn-Wasserspiele, Salzkammergut, St. Gilgen, Gmunden, Melk…

Igen. Én szívből tudom századszor is szeretni újra és újra ezeket a tájakat!!!

2007 / Velence_Olaszország

„Velence (olaszul Venezia, velencei nyelvjárásban Venezsia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye. Az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik, mely két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között húzódik.

A szigetvilág valamivel több, mint 7 km2-re terjed ki. A „communa” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt – illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé.
Közigazgatásilag részét képezi a szárazföldön fekvő Asseggiano, Carpenedo, Chirignano, Dese, Favaro, Malcontenta, Marghera, Mestre, Tessera, Trivignano és Zelarino települése.
A várost sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel.
Velence létrejötte mind a természet mind az ember munkájának köszönhető, ám a környezeti feltételeket a természeti tényezők alakították ki: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatoknak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggattott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, mely 6-10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé.
A lagúna a part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. Másik részébe viszont bejut a tenger kisméretű apálya és dagálya, a mivel vize együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el. Ez utóbbi az élő lagúna – s ebből született, nőtt ki Velence. A holt lagúna csak tavaszi áradások idején áll víz alatt, míg az élő lagúna egész esztendőben. A középkorban számos apró sziget benépesült s kisebb települések jelentek meg, kolostorok épültek rajtuk. Mára már ezek nagy része egyáltalán nem látható. Csupán néhány sziget maradt lakott, ahová hajón vagy menetrend szerinti közlekedési eszközökkel lehet eljutni.
A lagúnát a Lido és Pellestrina homokzátonyai választják el a tengertől. Három csatornája, kijárata a tenger irányába a Porto di Lido, a Porto di Chioggia és a Porto di Malomocco. A lagúna kiterjedése mintegy 50 km², vize legtöbb helyen sekély.” – Wikipédia –

Én nagyon szeretek újra és újra itt lenni. Valahogy mindig ad valami újat. Persze a változatosságról mi is gondoskodtunk. Először biciklivel jártuk körbe nappal, aztán gyalogosan, de késő délutántól hajnalig, majd jött a hajókázás, később vonattal érkeztünk…Szóval kitaláltunk mindig valami érdekes dolgot. Persze akinek tömegfóbiája van, inkább kerülje Velencét…

 

2006 / Sunny Beach_Bulgária

Gyerekek! Ez szenzációs volt. Gondoltam, hogy jó lesz, de hogy ennyire…?

Tiszta Hawaii. Olcsó, gyönyörű, nívós! 4*-os szálloda, svédasztalos eszem-iszom, saját medanszié, bárcucc, pókerasztal, biliárd, kóla, kávé, Tibicsoki, rizseshús. (Még reggel is palacsintát ettem. Vagyis azt is…)(Szerintem az egy hét alatt csődbe vittem a szállodát az evésemmel. Szinte minden fogást kipróbáltam!!!) Na, és az esti élet leírhatatlan. Azért én se ma jöttem le a falvédőről, sok mindenen átestem már, de ilyen forgatagot még nem pipáltam. Tiszta nyugati parádé a Balkán kellős közepén…

Csak a buszocskázás ne lett volna…Valahogy nem bírom, már a szagától is rosszul vagyok. (Körhintába is csak egyszer ültetett az anyám!) Persze most muszáj volt kibírni. A bolgár határig nem is volt semmi gond, de ott nehezen tolerálta szendvicsekkel megkínzott gyomrom – egy sávra szűkült úton – a csutka gáz, csutka fék effektust. Még majdnem karamboloztunk is. Aztán hipp-hopp 26 óra zötykölődés után végre feltűnt a Sunny Beach. Mintha Las Vegasba csöppentünk volna. A 4*-os Diamant szálloda szuper volt. Most először adtam a hordár fiúnak borravalót. (Nem mintha ez olyan nagy jelentőségű esemény lenne.)Tiszta Hollywood…

Aztán irány a Móre!!!

Persze hogy nem vágytam 3 napig semmilyen közlekedési eszközre. Csak feküdtünk a napon, lovagoltuk a méteres hullámokat, röplabda, homokvár építés. Később Nessebárt sem hagyhattuk ki! Ide mindenképpen érdemes besétálni. Egyébként a Napospart este igazi hangyaboly. Egy hét alatt sem lehet bejárni a sok szórakozóhelyet, pubokat. Úgy általánosságban elmondható, hogy Bulgáriában az árak a mieink alatt vannak, itt azonban közel azonosak! Az időjárás kitűnő volt, végig 32 Celsius. Aki teheti ezt a részt mindenképpen próbálja ki!!! De nehogy busszal!!!

2007 / Lignano Sabbiadoro_Olaszország

Nem nagyon volt mit tenni…Ha a „főnök” azt mondja tengerpart, akkor bizony tengerpart.

Persze nekem a passzív nyaralás nem nagyon fekszik. Nem szívesen fekszem egész nap a nyugágyon, húzogatom félóránként a napernyőt, hogy árnyékban maradjak s úgy egyáltalán a fekvést -mint fogalmat- a nyaralás alatt bizony próbálom a lehető legkevesebb időtartamra korlátozni. Mert nem aludni utazik az ember 1000 valahányszáz kilómétert, nem?

Szóval éppen kapóra jött, hogy kedves barátaink szintén barnulni vágytak s mivel országos jó viszonyban vagyunk s a férfiember nagy röplabdás (amit fekve elég nehéz-bár nem lehetetlen – művelni), elhatároztuk: együtt megyünk! Az első gondolat Görögország volt, ám Szerbián nem volt kedvünk átkocsikázni…Aztán Trogír. Végül -duzzogva- Olaszország mellett döntöttünk. Helyileg pedig Bibióne volt kinézve! Mert a mai világban kilehet-e hagyni a vállalati kedvezményt, ha éppen egy tengerparti felüdülésre fizetik be az embert. Persze, hogy nem! Na, így voltak ezzel sokan mások is, s a különböző bónuszpontok összeszámlálása után azt dobta ki a gép, hogy mehetünk elő, vagy utószezonban…Mi nyáron szerettünk volna menni!!! Persze már annyira beleéltük magunkat a jó kis homokos tengerpartba, hogy nem tágítottunk a régiótól.(Főleg Caorle , Bibióne és Lignanó lebegett lelki szemeink előtt.) Fejlődő világunk információáradatát egy enter megnyomásával szobánkba varázsoltuk s lám, szebbnél-szebb appartmanok látványa kacsingatott nap mint nap felénk. Kellemes elfoglaltság volt. Izgalmas keresgélés vette kezdetét, figyelve a paramétereket, a tengertől való távolságot, a piszkos anyagiakat, szóval mindent.Kb 1 hétig kellett keresgélnünk s egyeztetnünk mire mindenkinek megfelelt kicsinc szállásunk. 2 külön hálószoba, konyha, hatalmas erkély, szóval tökéletesnek mutatkozott. Levélírás angolul, válasz németül, visszaválasz németül, telefon, fax, e-mail. Fizetnünk előre nem kellett!!!

Aztán hosszú várakozás után végre elindultunk…

Hogy izgalmasabb legyen, Ausztria felé vettük az irányt s gondoltuk Szlovénia felé jövünk haza. (Így is lett, de nem jó ötletnek bizonyult, mert időben sokkal hosszabb volt, ráadásul eltévedtünk…)
Maga Lignano egy elnyúlt félszigeten épült kis városka, tipikus tengerparti hangulattal, sétálóutcával, bazársorokkal, nagy éjszakai élettel, szóval mindennel, amire egy magyar túristának szüksége lehet az egész napos lubickolás után.

Természetesen Velencét nem szabad kihagyni, még akkor sem, ha innen kb. 70 km-re található. Mi a változatosság kedvéért vonattal tettük meg az utat.

Összességében azt kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam. Nincs olyan momentum, ami miatt bosszankodnunk kellett volna. Gyönyörű tengerpart(kék zászlós), igényes kiszolgálás mindenhol, a szállás szuper volt, ráadásul olcsó, az esti élet fergeteges, Velence felejthetetlen…
Nem hittem volna, de visszavágyom…!!!

ui:Azt hiszem a vonatos kaland színesítette ittlétünket. Alternatívában nincs hiány. Tengerpart lévén kézenfekvő lenne a hajókázás, de 90 kilométert hánykolódni (és hányni) a tengeren…!Hmm, nekünk valahogy ez nem jön be…Aztán az autó. Mostanság sok van belőlük, büdösek és képesek nagyon hosszú sorokba összeverődni, ami rabolja az időt, bosszúságot okoz, magas vérnyomás, szívritmus zavarok, korai halálozás! Nyaralás közben nem igazán ajánlatos. Sőt, máskor sem!…

A magánrepülő túl giccses, sznobok nem vagyunk, meg az eklézsia sem áll valami fényesen. Vidéki gyerekek lévén a vonat mellett döntöttünk! Persze volt, van és talán még egy ideig lesz egy kis bökkenő. Lignanóban nem igazán találsz belőlük úgy kb. egyetlen egyet sem. (Vagy ha igen, nem ott vagy.) Szóval Latisanáig –ahol a kelet-nyugati train vonal húzódik- valahogy el kell jutni.

Duzzogva bár, de az autó mellett döntöttünk. Kb 15 perces kényelmes nézelődés 4 sávos egyenes úton, gyönyörű mediterrán tetejű házakkal tarkított útvonalon. Latisana közepén az állomás. Mikor odaértünk, már szinte bent állt a vonat, így kutyafuttában megvásároltunk 4 db olyan jegyet, ami csak Velencéig szólt és érvényesítés után 6 óráig használható fel. Ehhez képest mi oda-vissza ezzel utaztunk, ráadásul nem érvényesítettük…(5 szó volt angolul ráírva a jegyre, de mi nem vettük a fáradtságot, hogy elolvassuk.)Ellenőr nem jött…Sem aznap, se másnap…Először, mikor odaértünk olyan esőt kaptunk, mint ide Nagykáta! Gondolhatod, milyen fájó szívvel bámultam a Szentélyt, tudva, hogy aznap nem tudok belépni…Egyébként nem volt olcsó a jegy, de ha a fejem tetejére állok sem emlékszem már mennyiért vesztegették. Talán 15 euró, de csak oda…

Ami pedig a célállomást illeti, tévedsz! Bizony ez a vonat meg sem áll Velence „közepéig”. Persze kicsikét túlzok, de ha kisétálsz az állomásról rögtön a Cá D’Oro-t látod magad előtt, cicomás gondolákon Giuseppék szelik kalapban a Vaporettók által felkavart csatorna vizét…szóval semmilyen más eszközre innen már szükség nincs, 2 erős lábra csak és egy örömittas tekintetre…!

2005 / Salzkammergut_Ausztria

Nem tudom más hogy van vele, de nekem ez a Salzkammergut nagyon a szívemhez nőtt…Bizonyára van ettől szebb hely is a Nagyvilágban, de amióta én belecsöppentem ebbe a mesebirodalomba, valahogy nem akar ereszteni!!! Persze olyan nagyon nem is ellenkezem, ez tény…

Hajdanán, mikor először száguldoztunk kacagva errefelé, még nem nagyon fogtam fel milyen kincsek hevernek itt mindenfelé, bámultunk bambán, nyomtuk a gázt -irány Surány (vagy Svájc?)-mondtuk, és csak már itthon esett le a tantusz. Aztán jöttek az elvonási tünetek, amire a gyógyulást a hihetetlenül hosszú tél, tavasz után a nyári indulás hozta el!

Sok év telt el azóta…Minden évben újra és újra harcba indultam rejtett örömök után kutatva és minden évben újra és újra olyan kincsekre találtam, melyeket szívem mélyén vigyázva őrzök s melyek mosolyt varázsolnak arcomra a legsötétebb napokban is…

Mert lehetne e feledni a gmundeni bivakolásainkat (az első nyugodt volt csillagos éggel, a második hangulatos sramli zene és íncsiklandozó sültkolbász szag kíséretében…a harmadik valami egészen másképp zajlott…) a Traunstein tekintélyt parancsoló ormait, Traunkirchen szentélyét, az almsee-i bicózást(egészen Gmundenből indulva-végig a Traunsee partján), Bad Ischlben a Sissi kastélyt, a megunhatatatlan Hallstatt látványát, a Dachstein meghódítására tett sikertelen kísérletet (olyan köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk…

Persze a gleccserhatárig elbotorkáltunk valahogy, de tovább felesleges lett volna kockáztatni), az Attersee körbekerekezését, St Wolfgang hangulatát, a St gilgeni panorámát, Werfen várát, Salzburg csodáit, és én még ide sorolom Berchtesgaden pompáját, a Sasfészket, a sóbányát, és ami a legkedvesebb szívemnek,Königssee-t!

Én bizony nem, kedves Barátaim! Szépreményű emlékeim oly mélyen vannak lelkembe ásva, hogy onnan némi kósza szél kifújni azt képtelen. Sőt, jöhet bárminemű szélvihar, Salzkammergut csodái nálam oltalmat találnak!!!

2000 / A legzöldebb sziget_Görögország

„A legzöldebb görög sziget”-apám mondogatta mindig, mikor hódolván szenvedélyének éppen Görörgország térképe fölött járt keze s jelölte be leendő felderítésre szánt szebbnél-szebb kedvenc tájait…

2000 nyarán aztán sorra került a legzöldebb sziget is!
Az utazási társaság akikkel mentünk már nem létezik, de abban az időben az egyik legjobb volt a piacon. Mondhatnám, hogy vágytuk a kalandot, amikor a buszt választottuk, de az az igazság, hogy inkább a pénztárcát kíméltük kissé! Persze ki lehet bírni, ám aki teheti kerülje ezt a megoldást, mert a 28 óra zötykölődés felemészti az ember összes energiáját…
Mint tudjuk, Korfu egy sziget, így kompoztunk másfél órát, s dacára a hullámzó tengernek élveztük, hogy végre nem vagyunk bezárva egy kalitkába. Korfu városka gyönyörű, rendelkezik 2 erőddel, ami annak idején az összes ellenségtől megvédte őket. Itt van Sissi egyik kastélya is. Mivel csodás a sziget, nagyon szeretett itt pihenni.
Ami a látványosságokat illeti, lent délen Moraitika homokos tengerpartját kell megemlíteni, nyugaton Glifadát (a naplemente itt csodálatos), feljebb Palaiokastritsa sziklás partszakaszát, északon Sidari lagúnáit, Korfu városka óvárosát, és a sziget belsejében lévő számtalan kicsiny falut, ahol megőrizték a régi hagyományokat. Kis robogóval 1 nap alatt az egész sziget bejárható. Hatalmas élményt nyújt, ezt garantálhatom!!!
Rengeteg magyar van, az éttermekben tudnak magyarul! Mi egy appartmanban voltunk Benitsesben, ahol a tisztaság és higiénia első osztályú volt. Szinte minden fakultatív programra elmentünk,s így élményekben gazdagon térhettünk vissza a forróságból – az őszbe…

 

2003 / Rebhalde 13. _Németország

Csodálatos környezetben fekszik ez a „település”…Dimbek-dombok, hatalmas kiterjedésű erdő, és szőlőlugasok…a városban! Tiszta kertvárosi jelleg, alig törekednek égbeszökő betontömegek felfelé, eltakarva az éltető napsugarat! Azt hiszem megszerettem Stuttgartot.

Persze az utazást nem értékeltem túlzottan. Az 1000 km tikkasztó melegben emberpróbáló volt annak ellenére, hogy félúton lubickoltunk egyet Schörflingnél az Attersee frissítő, kristálytiszta víztömegében. Még a német határon kiröhögtettem magam autópálya matricáért könyörögve, de aztán néhány kaland után estére csak odaértünk a város egyik legszebb panorámáját adni tudó utcájának 13-as számú háza elé…
Nem tudom más hogy van vele, de a 13 szám emlegetése nekem nem okozott eddig szörnyű fejfájást, most azonban az 1 hét közben néha kissé elgondolkoztam ezen. Legnagyobb sajnálatomra ezen titkokat közre adni nem áll módomban…inkább eladom a sztorit Hollywood-nak.
Ami tehát Stuttgartot illeti: csináltunk néhány felderítő kört, ahol megcsodáltuk pl. a kilátást a világ első TV tornyából, a híres stuttgarti állatkertet, a Wilhelmát, és a gyönyörű kastélyokkal, palotákkal tarkított óvárost. Na és persze néhányszor- sok nővel voltam körülvéve- bevásárló körutakat tettünk a nagy leárazások közepette.( Mondjuk ezt cseppet sem élveztem…)
Egyetlen szerelmetes mátkám keresztapja-mint szállásadó- nagyszerű túrákkal kápráztatott el bennünket (a vezetési stílusáról most nem beszélnék) Komolyan mondom, hogy ha nem esett volna le az állam a sok élménytől, valszeg nem kerekedtem volna felül a háborgó gyomrom miatt kialakult kétségbeesésemen. De a R. sport csokigyár meglátogatása(Waldenbuch), és a hohenzollerni palota élményei felejteni engedték gyötrelmeimet. Aktív pihenésként töltöttünk egy felejthetetlen napot a közeli böblingeni strandon, majd irány a Fekete-erdő. Freiburg, Titisee, fekete-erdei sonka, Donaueschingen, Duna-forrás. Nagyon szép volt-mondanom se kell. Ja, és Das Phantom der Oper a stuttgarti operában az egyik este, húúúú….
Nem hittem volna, de eseményekben gazdag napjaink úgy elszáguldoztak, hogy hirtelen pakolnunk kellett! Nem nagyon szomorkodtam azonban, mert olyan visszautat álmodtam magunknak, ami –engedtessék meg nekem, hogy szerénytelen legyek- ismét glóriát emelt fejemre…
Kezdem azzal, hogy Svájc egyik-ha nem a legszebb -városkája volt első állomásunk. Úgy nevezik Stein a. Rhein. Inkább nem kezdek bele a dicséretekbe és a legszebb jelzők felsorolásába, mert soha nem érek a végére…később jött a Bodensee, Bregenz, majd az Alpen Strasse Füssenig…nem volt gyenge egy cseppet sem…s még csak most jött a java! Mi naivak azt hittük, hogy a neuschwansteini kastélyba csak úgy hirtelenjében be lehet jutni. Felvilágosítottak bennünket, hogy hetekkel előtte be kell jelentkezni…Na, bumm…azért szerencsére a Hohenschwangauba bejutottunk. Annyi arany van ott, mint sehol máshol…

Aztán mikor már nagymértékben felkavart a sok élmény, elindultunk délnek!
„Nem sokkal Füssen után rákezdett az eső. De olyan erővel, hogy bevallom őszintén kissé féltem a volán mögött, s csak azért nem adtam ennek hangot, nehogy megijedjenek a lányok! Gondolhatod kedves Olvasó, hogy itt a 3000 méteres kőtömbök között egy ilyen vihar nem kellemes érzéseket gerjeszt az emberben…Pláne, ha szerpentinen haladunk egy nagy bazi teherautó mögött, ami veri fel a követ, sarat s nem látni semmit csak a vadul cikázó ablaktörlő lapátokat és a földig tekeredő fenyők szomorú kínlódásait…
Az autópályán már más volt a helyzet…Ott vigyázva ugyan, de tudtunk menni néha 60 km/h-val is! Kalandos körülmények között, de estére Salzburgba értünk…A szálláskeresés itt reménytelennek tűnt, így elindultunk Berchtesgaden irányába s már német földön, a második falucskában találtunk is egy szuper olcsó, de nagyon aranyos falusi feelinges szálláshelyet.
Délelőtt meglátogattuk Berchtesgadent, majd behajóztunk a Königssee-n St Bartholomáig -persze közben meghallgattunk egy trombitaszólót a 7-szeres visszhanggal-(nincs annyi)! És ebédre egy igazi königssee-i pisztráng csúszott le torkunkon….Délután kettőkor aztán a lovak közé csaptunk, s hajnal kettőre haza is értünk.

1981-1990 / Balkán RETRO

Jelen albumomat drága szüleimnek ajánlom!

Jugoszláviát vagy még inkább a Balkánt kellett volna írnom az ország, illetve a térség megnevezéshez, de nem lévén ilyen opció, kénytelen voltam virtuálisan Bulgáriát bekarcolni, mint említett időszak 2. leglátogatottabb országát.

Az elkövetkező néhány kósza gondolat az 1981-1990-es évek bolyongásait dolgozza fel röviden, mely során 4 Jugoszláv, 3 bolgár és 1 görög-török utat volt szerencsém átélni. A köztes erdélyi utakról itt nem fog szó esni. Szó lesz viszont…már pörgetem is az idő kerekét…kandalló…pattogó tűz…behunyom szemeim…már látom is…

Minden azon a tavaszon kezdődött. Anyámék megkapták az 5 éve várt Ferrarit.

Na jó, csak egy Skoda 105-ös volt, és az 5 év sem stimmel teljesen. Ennek azonban csupán 1 drámai oka volt: nem győzték kivárni a Merkúrtól megrendelt KisPolskit, mire megérkezik…Megvették a Skodát a piacon!

1979-ben jártunk ekkor. Keletről jövő lágy szellő lengedezte zászlaink. Valamelyik 5-éves terv gigászi vívmányait élveztem 7 évesen és a 11 körte +5 körte számmisztikát próbáltam hetek alatt elsajátítani. Nincsenek statisztikáim, de mérget veszek rá, hogy voltak nálam jobbak már akkor is

Ám a Balkán felé még nem indultunk akkor! A puding próbája az evés ugyanis, s hogy – Skoda lévén – ne lőjünk bakot, tettünk kisebb próbálkozásokat erre-arra. Például Tátra Lomnicon robbantunk le a vasúti síneken, miközben jött a vonat, de olyan különösebb gond nem történt ezen kívül.

1980 Karácsonyán fogant meg az ötlet, s került bele apám piros szegélyű brigád naplójába új feladatként nagy Tito hazájának felderítése. Nagyon nem maradt meg ez a térkép fölé hajolós esemény kicsiny fejemben, de arra emlékszem, hogy– a tenger miatt – akkor és utána 5 évig rotálva kaptam a pecabotot vagy a dobóorsót Karácsonyra, ez tuti. S hogy miért Jugoszlávia? A vasfüggöny miatt nagyon nem kapálózhattunk akkor még. A választék a következő volt: NDK, Románia, a csehek, Bulgária, fent a lengyelek, a nagy Szovjetunió, és Titoék.

Szóval 1981 nyarán elindultunk. Már majdnem voltam 9 éves. Hugicám meg 6.

Szigorúan kidolgozott útvonaltervvel rendelkeztünk, mely akkor és évek múlva is arra alapozott, hogy nappal megyünk, jó lassan, és Szegeden a medencés kempingben megállunk pihenni, aludni. Ez még kiegészült valahol Szolnok közelében egy STOP táblás elágazás átszáguldozásával, ahol a másik oldalon apámnak – általában – déjá vu érzése támadt…De mindig jó időben voltunk rossz helyen…

Természetesen autópálya nem létezett, úgyhogy döcögtünk kisebbnél kisebb és göröngyösebbnél-göröngyösebb utakon, de legalább annál jobb volt Szegedre begurulni. Az első éven még nem, de utána kialakult egy egészséges versenyszellem keresztapámék és mi közöttünk sátorverés tekintetében. Később bármilyen téma tekintetében…Gyakorlatilag a második évtől a kocsi begurult a kempingbe de még nem állt meg, én már vetődtem ki jobbra –uncsitesó a másik autóból balra – tetőcsomagtartóról a nagy pakk le, sátorverés, matracfújás, stb. Az nyert, akinél először ült le mind a 4 fő a kempingszékre…

Másnap Röszkénél jött a sorban állás…Pár óráig behúztuk a féket, de aztán apám a Duty free shop-ban megvette az első üveg 5 csillagos Napóleon konyakját és már repültünk is a tenger felé kacagva. Jött Plitvice, Zadar, Sibenik, Trogir. Split, később Omis, Kotor, Dubrovnik, KRK és a Murter sziget. Hhhmmm, felejthetetlen emlékek…De hogy is volt?

Arra emlékszem például, hogy az idegenforgalmi látványosság nekünk az adidas boltok voltak. Órákat tudtunk sétálni egy-egy ilyen ékszerdobozt kutatva. Aztán egy évig mindenki tökig adidasban virított. Vettünk gatyát, pólót, még szöges cipőt is és mivel gyakorlatilag az összes pénzünk elfogyott ilyenkor, a maradék másfél hetet meghúzott nadrágszíjjal bekkeltük ki valahogy.

A Tenger gyönyörű volt. Tiszta, de gyorsan mélyült és tele volt veszélyes tengeri sünökkel. Sokat halásztunk, vadásztunk. Vagyis fordítva. Először kagylókra vadásztunk, hogy halászhassunk. Annyi hal volt a vízben, hogy egyszer az egyik már nem tudta kikerülni horgomat…A szemébe akadt szerencsétlennek.

Mi csak kősivatagnak hívtuk egyébként a tengerparti részt. Itt kő kövön maradt, fa sehol, illetve ha volt – általában fenyő- olyan szárazon lengedezett az izzasztó melegben, hogy tűzifának se lett volna jó gyors égése miatt. Viszont kellemes illata volt. Éveken keresztül benne maradt az orromba, s még manapság is – ha érzem – azokra a tájakra gondolom magam.

Jugoszlávia nyugati országnak számított azokban az időkben, így csupán minden harmadik éven mehettünk 50 dollár/fő max. kakaó ellenében. Minden éven váltanunk kellett tehát országot. Bulgáriát éppen megfelelőnek találtuk. Egy nagy hátránya volt a sok előnye mellett, hogy nagyon messze van ugyanis. Csak a 3. napon értünk le, de mindig volt valami kaland. Egyszer például beragadt a gáz menet közben. Bömbölt a motor, gyorsultunk ezerrel, és apám hiába nyomta a fékpedált, valahogy nem akartunk lassulni a közeledő körforgalom előtt…Persze az előzéssel nem volt gond ilyenkor, meg gondoltam legalább hamarabb odaérünk…Nem értünk! A hűtővíz felforrása mindig keresztülhúzta ezen számításainkat.

Mi gyerekek jobban szerettük ezt a tengerpartot. Aranyszínű homok, sekély tenger, nagy hullámok, homokban kirántott medúza, gumimatrac repülőgép hordozó anyahajóként, homokvár és homokcsapda építés! Minden este sült hal, és sült kolbász. Már a végén untuk. Az üdítőkkel azonban voltak gondok. Nehéz volt ugyanis beszerezni. Csak Schweppes volt, ha volt. Sajnos nem mindig. Olyan felderítő túrákra volt szükség a hozzájutásukhoz, ami néha fél napunkat és az összes erőnket felemésztette. 4 fajta lötty létezett: mandarin, narancs, mentol és kóla ízű. Utóbbi kettő rossz volt, mint a bűn, de a gyümölcsösöket szerettük.

Nyelvi problémáink nem voltak. Ők nem beszéltek magyarul, mi nem beszéltünk bolgárul. Tudtuk, az igen náluk nem és a nem az igen. Ja és mutogattunk. Éttermekbe ebből kifolyólag nem nagyon jártunk. Egyszer mikor már nem láttunk más kiutat az éhhalálból, betévedtünk egybe, de nem kellett volna…Nem tudom a csirke sültet petrezselymes burgonyával és káposzta salátával ki hogy tudná elmutogatni, de apáink elkezdtek kotkodálni és kezükkel szárnycsapásokat imitáltak lüktető nyaknyújtások közepette…10 perc múlva már jött is a kaja. Tojásrántottát ettünk…

Az egyik éven tovább merészkedtünk. Nem mintha nem lettünk volna megelégedve helyzetünkkel, de valami többre vágytunk. Meg átvettük az új Ferrarit…

Most Dácia TX-nak hívták. Később TLX-nek. Ennek nem főtt fel a hűtővize, de ha pakoltunk bele (most már hátulra) az eget láttuk. Mintha egy rakétában ültünk volna. És 5, azaz öt sebességgel bírt!!! Aszta!!! Nagyon szerettük!!!

Görög-Török kiruccanás. Dvorák: Az Újvilág szimfónia. Valami ilyesmit éreztünk. A kempingben hűtött víz csordogált, quadok robogtak mindenfelé, és egy Harley-s csapat pöfögtetése jelezte egyszer, hogy más szelek fújnak errefelé. Aztán volt Olympos, Meteorák, Teszaloniki, Kavala, később Rodostó, Isztambul és a Boszporusz. Természetesen bőrkabát vásár, a Kék Mecset és a Topkapi Szeráj megtekintése.

A következő 3 évben Bulgária, és 2* Jugoszlávia következett még a háború előtt.

Hosszú évek teltek el azóta. Egyetlen egy dolog változott csupán: utazásaimat már én szervezem, én görnyedek a térképek fölé s én kotkodálok és repdesek nem létező szárnyaimmal…