Kicsit kéretni kellett magam, bevallom őszintén. Okát nem tudnám proceleuzmatikus verslábbal leírni, de hezitáltam, ez biztos. Még szerencse, hogy Tibi (te bitangó) kötötte az ebet a karóhoz vastag hajókötéllel, melynek csupán látványától kész voltam összes bűnömet rögtön bevallani. Igaz, áldott, jó lelkemnek köszönhetően ezzel sok időt nem vesztettünk, így indulhatott is a 3 órás feszített menet Donovaly síterepe felé.

Tibor, Feri és én szórakoztattuk egymást az odaút alatt. A kártya is csak azért nem került elő, mert 1) rebetlit kontrázva meg nehezen ment volna a vezetés, és 2) nem volt nálunk.

Mindenesetre a kilométerek gyorsan fogytak, így ha 09:15-re nem is, de 09:16-ra a „nagy felvonós” parkolóba varázsoltuk magunkat. A hír hallatán a nagy csődületben gyors interjúk hangzottak el, majd –akkor még mosolyogva- felvontattuk magunkat a tetőre. Itt a mosolyt mélabú és döbbenet váltotta fel hosszú percekig. Rájöttünk ugyanis, hogy síléc helyett – korcsolya kellene ide. A paparazzik szorítása miatt azonban nem engedhettük csillogó nimbuszunkat dugába dőlni. Az évek alatt oly magasságokba küzdöttük fel magunk, hogy ily csekély probléma erős akaratunknak gátat nem szabhatott.

Öklömnyi barázdát vágva a tükörjégbe kezdtem én a lejtmenetet –mint a pálya jó ismerője- (egyszer jártam erre úgy 8 évvel ezelőtt) – gond tehát nem nagyon lehetett. Főleg azután, hogy lenyomtuk a 2. adag Tátrateát valahol még félút tájékán. Na, innen bátrabban fogott aléc, a jégkristályok is erősebben hasítódtak ki gleccser tömbjükből és mintha a hegy is gyorsabban szaladt volna felénk…

Kétszer taknyoltam csupán. A tavalyi szezonzárós teljesítményemet nem tudtam tartani. Hát, Istenem, csak öregszik az ember, mit szépítsem a dolgot! Mikor már Tibi is reménytelennek ítélte helyzetünk, a nagy buckák leküzdése után átkéredzkedtünk a „másoldalra” levezetni. Itt nem volt olyan jeges, és elég jól lehetett gyakorolni a mozgást.

Az idő szenzációs volt, így tökéletesre sikerült a szezonzáró!!!

VIDEÓ: