2010 / Bükk i dilly

Az én Húsvétom elég mozgalmasra sikeredett. Itthon volt ugyanis a németországi sógorom, s mielőtt jöttek, ígéretet tettem neki, hogy elviszem valahová túrázni lásson Csodát!
Először a Magas-Tátrára gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a 6 órás oda-vissza út kikezdené törékeny lelkivilágomat jó és rossz idő esetén egyaránt. Meg aztán minek az a sok zötykölődés, mikor itt élünk a szépségesen-szép Bükk lábánál!!!

Reggel 09:00 órakor már úton voltunk. Először mégis kocsikáztunk egy 20 percet, csak hogy minél gyorsabban a Paradicsomban lehessünk, de aztán már a kitaposott öszvéren kutyagoltunk felfelé. Mondtam Matthias-nak, hogy még „lánykoromban” becsukott szemmel is elvezettem volna, de mivel 10 éve nem jártam erre, sok jóra ne számítson. Mosolygott, de nem vette komolyan intelmeimet — ekkor még. Később már igen…

Régen, mikor még sorra nyertem az olimpiai aranyérmeket úgy gondoltam, ha letérünk a jelzett útvonalról vissza kell menni addig a pontig, ahol még megvolt a jel. Be is jött mindig ez az elgondolás, de most csibészségből, vagy hogy izgalmak és nagy feladatok elé állítsam magunkat nem így tettem. Elindultunk egy hihetetlenül meredek erdei úton felfelé, s fél órás izzasztó erőlködés után azzal voltam kénytelen szembesülni, hogy 700 méteren állunk (egyébként gyönyörű kilátás mindenfelé) de a kijelölt túraútvonal alant kígyózott felfelé 400 méteres szinttel alattunk és 2 kilométerrel keleti irányba. Reméltem, hogy a kétségbeesés titkolhatatlan jeleit nem véli rajtam felfedezni s próbáltam dicsekedni a Bükk fantasztikus, lelket gyönyörködtető adottságaival. Mikor már kifogytam a jóból megkérdeztem tőle, hogy látja-e ott nagyon messze lent azt a szurdokot!? Azt mondta, hogy no, mire adtam neki egy elég komoly távcsövet. Azzal már mintha látni vélte volna. Na, mondom ott kellene lennünk…

Kicsit összezuhant lelkileg, de nem hagyhattam összeesni, mert mintha a gyomrom is kezdett volna korogni s lefelé nem, fölfelé viszont volt étterem!!!

Szóval mondtam neki jöjjön utánam…Elindultunk egy 70% -os lejtésű területen lefelé néha lábon, sokszor fenéken, legtöbbször bukfencezve… Kb 40 perc múlva már 400 méterrel lejjebb voltunk és 2 kilométerrel keletebbre, szóval ott álltunk, ahol pár órával előtte kellett volna, de itt már csörgedezett egy kis patak is, úgyhogy gondoltam szomjan már nem halunk.
Innen „csak” 400 métert kellett felfelé menni, hogy megint 700-on legyünk, de legalább ott mentünk ahol eredetileg akartunk. Jött a Mária-forrás, aztán a Látókövek. Sajna a Magas-Tátrát nem volt szerencsénk becserkészni, mert eléggé felhős volt az ég, de ettől függetlenül tetszett neki a dolog. Láttunk elég sok falut ott alant, s meg tudtam neki mutatni a Lázbérci víztározót is, ahonnan kapjuk az ivóvizet.

Innen már csak az étteremig kellett elvánszorogni, s ha annak idején akár 10 méterrel arrébb teszik, én már nem élnék…

Ettünk finom tárkonyos vaddisznó levest, rántott húst és 2-2 db túrós palacsintát. Ő sörözött én meg ittam a narancslevet a kocsi miatt:)

Visszafelé megint eltévedtünk…Már majdnem Tardonára érkeztünk, mikor ismét szembesülni voltam kénytelen bambaságommal, miszerint megint lementünk a térképről. Nem kellett magyaráznom semmit. Intettem, hogy Matyi fiam, there is a pöti problem… Úgy jött utánam a legnagyobb dzsungelben toronyiránt már megint felfelé, mint a kisangyal. Csak a vad szedresen átmenés nem tetszett neki egy cseppet sem. De minek megy az ilyen ember a természetbe…nem?

Aztán egyszer csak visszaértünk az autóhoz. Már a 10. telefont kaptuk, hogy „Hol vagytok már?” ,de mi se tudtuk rá a választ-az volt a legnagyobb baj…

Szóval szó szerint vadregényesre sikeredett a túra, de dicsérte, még ha illendőségből ez kötelező is! Meg el is vártam, ez is igaz!!!

Alig bírtam menni, de este azt mondta a sógornőm, hogy mintha másnapra is beszéltünk volna valamit….Úgy éreztem ez felhívás keringőre, bár semelyik porcikám se kívánta az ismételt menést. Szerencsére gyorsan fényt láttam az alagút végén: Formula jedna van délelőtt, s nálam ez szent dolog! (Meg addig pihenhetek -gondoltam magamban s nagyokat szuszogtam úgy erőnyerés gyanánt) Délutánra már nem tudtam semmi ütőset kitalálni így menni kellett – nem volt mese. Persze mintha nem láttam volna Matyi szemében sem azt a tüzet, mit a „menni akarok!” jelent. Inkább csak a sógornőm akarta hogy menjünk, mint a sógorom. Fájt mindenünk ugyanis. Nem csak nekem, neki szerintem jobban.

Ja azt nem mondtam, hogy biciklis túra volt. Just a little bit tour -mondta és én nem nagyon ellenkeztem, de úgy csináltam mintha. Persze ilyenkor történhet meg az a cudar eset, hogy azt mondja a másik fél, hogy OK, akkor gyerünk egy komolyat…Nem voltam abban az erőállapotban.

Matyi annyira nem volt képben, hogy még a városban összeütközött egy a parkolást tiltó 1 méter magas fém oszlopnak, amitől a fél körme beszakadt….

Én ezt csak később már egy tó partján a sört lefetyelve láttam és hüledeztem az esemény bekövetkezése okán. Mindenesetre túlélte és azt ígérte – állítólag, hogy Pünkösdkor (mert örömmel jelenthetem megyünk arrafelé 1 egész hétre) jó tett helyébe jót várhatok s a Bajor Alpok legeslegszebb vidékeit járhatom be véle vagy akár egyedül is ha úri kedvem azt óhajtja. Amen.