Igaz is, sok volt az elmúlt hetekben a robotolás, hiányzott már a kényeztető semmittevés. Meg ez a világvége 100%-os tuti is sürgetett kissé! Az nem lehet – gondoltam -, hogy erőn felül hősiesen húzom cégünk szekerét előre hetekig, aztán egyszercsak a semmiből (mikor már végre leülnék) elém áll az Inkák Átka, a kőbunkós, Fekete Halál. Na, nem! Kell ez nekem (még előtte), mert megérdemlem…
Szilvásvárad teljesen jó lesz nekünk! – ezt már Zsuzsikám jelentette ki, hosszan bámulva a vibráló tükröt és várva beleegyezésemet, ami már csak azért sem maradhatott el, mert előzetes terelgetésem pont ide vezetett. Közel van hozzánk és rengeteg a látnivaló, ami elsőre tetszett nekem, de az ott tartózkodás ideje alatt gyorsan rájöttem, hogy télen a wellness szállodából a franc se akar kijönni nézelődni. Persze aztán ahogy elkényelmesedik az ember, fullra zabálja magát reggel, délben, este, ismét változik a véleménye és már megint menne, szánkózna, síelne, sétálna, bármit, csak menjen le amit az előző napokban felszedett. Mentünk is – nem tagadhatom.
Szilvásvárad nagyon szép télen, nyáron, de annak, aki még nem járt erre én mégis inkább a nyarat ajánlanám. A Szalajka-völgy (Szalajka-vízesés, őstörténeti kiállítás, kisvasút, pisztrángosok, ősember barlang, kilátó, stb.), a Bükki Nemzeti Park, Eger, Miskolc-Tapolca, Lillafüred, Aggtelek egyaránt vonzóvá teszi a környéket azok számára, akik Hazánk szép tájait szeretnék felkeresni. Aki pedig télen téved erre lovas szánkázhat, síelhet, túrázhat és wellnessezhet.
Mi most a Szalajka Liget wellness hotelben pihentünk, frissültünk. Igényes, kényelmes szobák, kifogástalan kiszolgálás, választékos, ízletes ételek, minden igényt kielégítő wellness részleg (sókamra, illókamra, gőzkamra, infraszauna, szauna, jakuzzi, gyermekpancsoló, úszómedence, relax tér), konferencia termek, masszázs, gyermek játszószobák, stb. Bizton állíthatom, aki itt pihen nem fog csalódni! Próbálják ki bátran!
(2012) 60 perc. Ennyit adott Balu. Csúcsformában nem lett volna sok, de annak már 10 éve. Na jó, 8…
(2004) …Az óra csörgése előtt ébredtem 2 tizedmásodperccel. A sötétben jobb kezemmel az ismert dallam megszólalásával egy időben, hajszálpontosan követve a láthatatlan utat telefonomig a gombra tettem kezem és lenyomtam. Milliószor csináltam már, rutin munka volt. Lábujjhegyen osontam ki a hálószobából. Szokásos útvonalon egészen a konyháig vonszoltam magam kisebb egészségügyi szünet után. Katt-katt, gáz ég, hűtőből a tyúk produktum, szalonna, kolbász, hagyma elő. Tojásrántotta készült, mint mindig ilyen esetekben ahol majd a teljesítmény dominál. Forró tea hasba, termoszba, banán, csoki, plusz tabletta, fényképező, útlevél. Gyorsan ment be a kaja, de sietni kellett. Ilyenkor valahogy gyorsabban szaladt az idő! Bakancs rajtam, pulcsi, kabát, kesztyű, sapka. Kezem halkan nyúlt a kilincs felé. És ekkor a hálószobából halk kérdés érkezett:
– Indultok?
– Indulunk, Drága! Alukálj még, majd jövünk!
– Vigyázz magadra, jövő héten tudod mi lesz!
– Persze, hogy tudom. És vigyázok! Neked!
(2012) 60 perc. Nem tűnt soknak. Méregettem a Sziléziai-ház felé vezető utat, de nem láttam semmit. Érdekes – gondoltam -, itt soha nem érdekelt a magasság, a táv, az időjárás! Legalábbis előre…
(2004) Akármit csinálhattunk, az út 3 óra volt! Autópálya nincs, 2 hágót meg kell mászni, egyszer meg kell állni, Poprádon át kell menni, aztán még a Hegy alá is el kell jutni. Mégsem volt unalmas soha! Nagyokat nevettünk, meséltünk, ugrattuk egymást. A Magas-Tátrához érve duzzadtunk az erőtől! Bármerre néztünk, miénk volt az egész, a legzordabb csúcs is előre, egészen! Tiportuk a mázsás köveket, ugrottuk által a vad sodrású hegyi patakok százait. Kopár sziklaszirteken küzdöttünk a ránk törő gonosz elemekkel, mégis minden a miénk volt előre, egészen!
(2012) Az önbizalom most is megvan még. Mégis, a kenőcs már néha-néha előkerül. Kattog belül valami, mintha vekkeróra lenne. A homlokunkról kopik a haj, ereszkedik a has, pötyhedő izmaink hirtelen nem terhelhetők. A 60 perc ennek ellenére menni fog – gondoltam! Legalábbis ha… mondjuk nem 3 óra görnyedt gubbasztás után kellene hirtelen nyeregbe pattanni! Vagy ha az első 50 méter után nem indulna 20%-os emelkedő felfelé! Vagy mondjuk… 2004 lenne…
(2004) Csodás panoráma fogadott mindig! Ott állni fent, 1000 kihívás sikeres leküzdése után és büszkén bámulva alant a Poprádi-medence „alföldjét”, távolabb az ismét magasodó hegyek, a görbülő horizont, a sejtelmes fények, képek, alakok! És itt, a vad természet közepén, tetején, a majd 3000 méteres hegyvonulatok között a végtelen csend … Törpének kellett volna érezzük magunkat, mégis óriások voltunk. Mérföldes csizmával lépdeltünk a Szoliszkóról a Krivánra, a Tátra-csúcsról a Tengerszem-csúcsra, a Lomnici Csillagvizsgáló mellől a Gerlachfalvi-csúcsra. Örömittas idők, sose felejtem el!
(2012) Szóval nekivágtunk! A kenőcs, mint éltető manna kúszott sejtjeimen keresztül az izületi árok felé lassan, de biztosan. A 3 óra üléstől bicegtem még kissé, és a derékfájásomat is mintha előhozta volna ismét a statikus, mély gubbasztás. De sebaj, a bemelegítő tekerés és a forró tea, mely a hátizsákomból kitüremkedett – és a csigolyáimat piszkosul nyomó – teás termoszban lapult, majd segít kényeskedéseimen – gondoltam… Rosszul!
Aztán az 50 méter kacagás után rákanyarodtunk a bob pályára! Legalábbis dőlésszöge alkalmassá tette volna erre. Szólni akartam előre, de a srácok, míg én a termosszal bíbelődtem – már előttem járva hajlították a fémet, vicsorogva. Ólmozott, még hideg lábaimban a kenőcs nem tudott tovább haladni. A szem által közölt szörnyű látvány az idegpályákon ezredmásodpercnyi idő alatt megállásra kényszerítette. Az amúgy se nagy sebességem a tizedmásodpercek múlásával exponenciálisan csökkent, így nekem is ki kellett állnom a nyeregből (hogy egyáltalán fel ne boruljak). Ekkor az addig valahogy koordinált és beékelődött teás termosz őrült ütemben kezdte verni gerincem közepét, melytől, mint a megsarkantyúzott ló, vad iramban törtem ki felfelé, a srácok után!
Szürreális kép fogadott! Vicsorgó barátaim a fél perccel ezelőtti önfeledt mosolyt régen feledve próbálták úton tartani magukat. Gyök kettővel dűlt a bicikli jobbra-balra. Megvadult „lovam” éppen a kritikus időpontban csapott a 2 elgyötört „harcos” közé. Szemük beesve, szűkölve lesték melyikük szál le hamarabb, de a verseny még – bár már így is túlteljesítették önmaguk – tartott erősen. Én adtam fel először! Tudva, hogy 1 perce ülünk a biciklin és látva elgyötört látványunk hangos kacagásba törtem ki.
Illetve azt hittem az lesz!
Az akkorra már anaerob igénybevétel, a levegőhiány, a káosz fejemben, a termosz folyamatos, erős ütései sátáni hörgést csaltak csak ki belőlem, mely inkább olaj volt a tűzre. Gabi hallva torz nyerítésemet, szintén nyerítésbe kezdett és végül Balázs hahotája végképp megpecsételte utunkat!
A „Túra” következő órái már nyugalomban teltek. Örültünk a természetnek és egymásnak. Így van ez rendjén. Az Óriás-vízesés, a Virágoskert, a Felkai-völgy, a burjánzó természet e kies tájon akkor régen is mindig (2004) és most is (2012) elvarázsolta erre éhes lelkületünket…
És a borostyánszoba? Örömmel jelentem: Megtaláltuk…
Linz mindig kedves volt nekem. Nem olyan megfogható kedvesség volt ez azonban, hiszen – bár nagyon sokszor jártam erre – magát Linz-et még nem sikerült eddig becserkésznem. A tudat tetszhetett inkább, hogy ha már erre jár az ember, jó dolgok fognak történni vele. Vagy a túráim első napi mámora, a Salzkammergut közelsége, a Svájci nagy hófödte csúcsok iránymutató csillaga vetített rá csillámló nyári fényt? Nem tudom.
Nem is fontos most már. Az eddig titkolt, homályos kép letisztult. Gyönyörű várost láttam a Duna partján feküdni. Víg zeneszó mindenütt, fiatal lányok, fiúk kéz a kézben sétáltak a tiszta utcákon boldogan, az éttermekben finom ételek zamatos illata szállt, a boltok tele, áruk a pesti árakkal vetekedve kínálták önnön maguk. Új, igényes, csilingelő villamosok szelték végig-hosszan a nagy távolságokat, néha metró szerelvényekké változva át. A sétáló utca tipp-topp, mélygarázsok tucatjaival söpörve el a gyilkos gázokkal pöfékelő gépcsodákat róla, a Duna nyugatról morajló vad csikó, a keleti végeken megbékélő öreg szamár.
Számtalan gyönyörű, égbeszökő öreg templom várta a híveket. Mi csak úgy csodálkozva tértünk be egyikbe-másikba. Még gyertyát is gyújtottam. Van úgy az ember, hogy nagyon akar valamit, s ilyenkor olyan dolgokat is megenged magának, amiben egyébként nem hisz. Igen, kívántam. Gondoltam csodára, mely talán egyszer beteljesedik.
Szóval Linz egy szép és élhető város. Nem kicsit, nagyon. Annyira elbűvölt egyébként, hogy a technikáról teljesen elfelejtkeztem. A városról nem készült felvétel. Az All Seasons Hotel viszont lencsevégre került. Kedves személyzet, kihívó színvilág, kényelmes szobák, zamatos ételek. A barna sörükről meg oldalakat írhatnék. Pörögtem utána, mint a ventilátor.
Aki erre jár térjen be bátran. Ígérem nem fog csalódni.
Balatoni Nyár!
Bizonyára sokakban idéz elő számtalan szebbnél-szebb pillanatokat ez a 2 szó. És igen, emlékezetes események bontakozhatnak ki itt, kiváltképp, ha baráti hahotától hangos a part. Na meg, hogyha még bónuszként szerelem is felüti fejét csodás e hely. Volt benne részem, bizton állíthatom, a Magyar Tenger mégsem volt soha szívem csücske. Okát évek hosszú során nagy erőkkel kutattam, mire védhető indokot sikerült találnom a kémcső kupac alján rejtett fiolámba cseppenként felfogva azt.
Mostanában azonban nem jártam erre. Illetve jártam, de szépreményű utam érintette csupán, látni engedve kicsiny testét és erre én – a mostoha utazó – nem voltam kíváncsi rá. Most sem én erőltettem. A Balatoni Nyár nem szerepelt kívánságlistámon, –sok más hellyel ellentétben – de ha néha égből pottyant mesék találják fejbe az embert miért tagadná meg magától a jót. Ráadásul sok hasznos információ birtokába juthattam, ami hosszútávon cégem üzleti helyzetét kedvezően fogja befolyásolni. (Legalábbis törekedni fogok rá).
Na, emellett persze lazultunk is, de ki merné görcsös munka mellett letenni a nagy esküt? Én biztosan nem. Nem történt egyébként semmi rendkívüli. Kocsival érkeztünk, szocreál szállodában foglaltunk jó-kilátásos szép szobát, hallgattuk a fontos előadásokat, aztán ütős ágyas pálesz mellett faggattuk ki a konkurenciát, jobbá téve saját technológiánkat és talán a munka morált nem különben. Este futottam csak jómagam, s hogy a Balcsiba be nem jutottam Péter és a szürkület számlájára egyaránt felírtam.
Másnap fontos előadások miatt kattogtak idegpályáink és még tanultam is, hiszen Solymosi doktor a hétvégére felköttette a fehérneműt. Ezer éves rutinnal megoldottam mindkét kihívást, így a vállveregetés önnön magamnak nem maradhatott el természetesen. Délután jöttek azonban az újabb kalandok. Bújtuk a SEVESO-t, és hogy ne fájjon, csobbantunk is kedves kollégámmal a bugyborékos hidrogénmasszázs medencében, mert úszni a 6 méteres kismedencében világhírű bukófordulómnak köszönhetően lehetetlen volt. Később még izzadtunk is a szauna nem éppen éltető 98oC-os melegtől nyomasztva. Végül jöttek a matyó hímzéses fiúk-lányok, és mivel leköszönő nagyfőnökünk ellopta előlünk táncba víve a társaság legszebb leányát, inni kellett nem volt mese. Még valahogy bírtam is… Igaz, a víztől nem nagyon szoktam félrebeszélni!
Utolsó nap elköszöntünk tőle. Szervusz Balatoni Nyár!- mondtam, de nagy fájdalmat nem voltam képes produkálni. Annál inkább Fehérvárhoz érve. Itt voltak ugyanis a lemezes burgyingos ördögei. Iskolázták hazánk többi vegyipari csapatát! Így van ez, a Balaton mehet, egy sötét, bábú csörömpöléstől hangos terem pedig megállásra kényszerítene. Még mondja valaki, hogy az ízlésekről lehet vitatkozni…
A Paksi Atomerőműben a nagy aktivitású hulladékok és a kiégett üzemanyag mellett keletkeznek kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékok is. Mivel Pakson már nem lehet átmeneti tárolásra igénybe venni az erre a célra kialakított helyiségeket Bátaapáti mellett felépült a végleges elhelyezésre szolgáló, Nemzeti Radioaktívhulladék-tároló (NRHT).
2008-ban megindult a feltöltés, de még nem a végleges helyükre kerültek a „cuccok”! Fent a felszínen átmeneti tárolóépületben vannak behordózva a szennyezett hulladékok. Na, de akkor hová is kerül véglegesen? Hát a föld alá. Bizony!
Az építészeti megoldás a következő: 2 db kb. 6 méter magas és 10 méter széles alagút vezet le a gránitmezőn keresztül 10 % lejtéssel a tárolókhoz. Maga az alagút készítése először a robbanó töltetek elhelyezésével indult, aztán mikor elhangzott, hogy „Vigyázat! Robbantás!!!!”, volt egy nagy durranás, omlott a kő, nyílt a rés és a gránittömbök kihordása után kezdődhetett minden elölről. Az alagutak egymással gyakorlatilag párhuzamosan haladnak 200 méterre a föld alá. Néha-néha –mint az autópályák alagútjainál-átjárás biztosított egyikből a másikba. Sajnos a talaj még nem aszfaltozott, apró kő és sár mindenütt, így nagyon vigyázni kellett annak, aki öltönyben flangált a föld alatt.
Jelen állapot szerint az alagutak elérték végleges hosszukat. Következő művelet a 100 méteres oldal vájatok elhelyezése, majd feltöltése a radioaktív hulladékkal és végül a bebetonozásuk.
Másnap a konferencia előtt volt szerencsénk útra kelni és megcsodáltuk illetve átvágtattunk a híresen-hírhedt alagútcsodákon az M6-oson.
A környék egyébként rendkívül ideális a természet szerelmeseinek. Bátaapáti gyönyörű, és az emberek sugároznak a boldogságtól!!!
Az én Húsvétom elég mozgalmasra sikeredett. Itthon volt ugyanis a németországi sógorom, s mielőtt jöttek, ígéretet tettem neki, hogy elviszem valahová túrázni lásson Csodát!
Először a Magas-Tátrára gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a 6 órás oda-vissza út kikezdené törékeny lelkivilágomat jó és rossz idő esetén egyaránt. Meg aztán minek az a sok zötykölődés, mikor itt élünk a szépségesen-szép Bükk lábánál!!!
Reggel 09:00 órakor már úton voltunk. Először mégis kocsikáztunk egy 20 percet, csak hogy minél gyorsabban a Paradicsomban lehessünk, de aztán már a kitaposott öszvéren kutyagoltunk felfelé. Mondtam Matthias-nak, hogy még „lánykoromban” becsukott szemmel is elvezettem volna, de mivel 10 éve nem jártam erre, sok jóra ne számítson. Mosolygott, de nem vette komolyan intelmeimet — ekkor még. Később már igen…
Régen, mikor még sorra nyertem az olimpiai aranyérmeket úgy gondoltam, ha letérünk a jelzett útvonalról vissza kell menni addig a pontig, ahol még megvolt a jel. Be is jött mindig ez az elgondolás, de most csibészségből, vagy hogy izgalmak és nagy feladatok elé állítsam magunkat nem így tettem. Elindultunk egy hihetetlenül meredek erdei úton felfelé, s fél órás izzasztó erőlködés után azzal voltam kénytelen szembesülni, hogy 700 méteren állunk (egyébként gyönyörű kilátás mindenfelé) de a kijelölt túraútvonal alant kígyózott felfelé 400 méteres szinttel alattunk és 2 kilométerrel keleti irányba. Reméltem, hogy a kétségbeesés titkolhatatlan jeleit nem véli rajtam felfedezni s próbáltam dicsekedni a Bükk fantasztikus, lelket gyönyörködtető adottságaival. Mikor már kifogytam a jóból megkérdeztem tőle, hogy látja-e ott nagyon messze lent azt a szurdokot!? Azt mondta, hogy no, mire adtam neki egy elég komoly távcsövet. Azzal már mintha látni vélte volna. Na, mondom ott kellene lennünk…
Kicsit összezuhant lelkileg, de nem hagyhattam összeesni, mert mintha a gyomrom is kezdett volna korogni s lefelé nem, fölfelé viszont volt étterem!!!
Szóval mondtam neki jöjjön utánam…Elindultunk egy 70% -os lejtésű területen lefelé néha lábon, sokszor fenéken, legtöbbször bukfencezve… Kb 40 perc múlva már 400 méterrel lejjebb voltunk és 2 kilométerrel keletebbre, szóval ott álltunk, ahol pár órával előtte kellett volna, de itt már csörgedezett egy kis patak is, úgyhogy gondoltam szomjan már nem halunk.
Innen „csak” 400 métert kellett felfelé menni, hogy megint 700-on legyünk, de legalább ott mentünk ahol eredetileg akartunk. Jött a Mária-forrás, aztán a Látókövek. Sajna a Magas-Tátrát nem volt szerencsénk becserkészni, mert eléggé felhős volt az ég, de ettől függetlenül tetszett neki a dolog. Láttunk elég sok falut ott alant, s meg tudtam neki mutatni a Lázbérci víztározót is, ahonnan kapjuk az ivóvizet.
Innen már csak az étteremig kellett elvánszorogni, s ha annak idején akár 10 méterrel arrébb teszik, én már nem élnék…
Ettünk finom tárkonyos vaddisznó levest, rántott húst és 2-2 db túrós palacsintát. Ő sörözött én meg ittam a narancslevet a kocsi miatt:)
Visszafelé megint eltévedtünk…Már majdnem Tardonára érkeztünk, mikor ismét szembesülni voltam kénytelen bambaságommal, miszerint megint lementünk a térképről. Nem kellett magyaráznom semmit. Intettem, hogy Matyi fiam, there is a pöti problem… Úgy jött utánam a legnagyobb dzsungelben toronyiránt már megint felfelé, mint a kisangyal. Csak a vad szedresen átmenés nem tetszett neki egy cseppet sem. De minek megy az ilyen ember a természetbe…nem?
Aztán egyszer csak visszaértünk az autóhoz. Már a 10. telefont kaptuk, hogy „Hol vagytok már?” ,de mi se tudtuk rá a választ-az volt a legnagyobb baj…
Szóval szó szerint vadregényesre sikeredett a túra, de dicsérte, még ha illendőségből ez kötelező is! Meg el is vártam, ez is igaz!!!
Alig bírtam menni, de este azt mondta a sógornőm, hogy mintha másnapra is beszéltünk volna valamit….Úgy éreztem ez felhívás keringőre, bár semelyik porcikám se kívánta az ismételt menést. Szerencsére gyorsan fényt láttam az alagút végén: Formula jedna van délelőtt, s nálam ez szent dolog! (Meg addig pihenhetek -gondoltam magamban s nagyokat szuszogtam úgy erőnyerés gyanánt) Délutánra már nem tudtam semmi ütőset kitalálni így menni kellett – nem volt mese. Persze mintha nem láttam volna Matyi szemében sem azt a tüzet, mit a „menni akarok!” jelent. Inkább csak a sógornőm akarta hogy menjünk, mint a sógorom. Fájt mindenünk ugyanis. Nem csak nekem, neki szerintem jobban.
Ja azt nem mondtam, hogy biciklis túra volt. Just a little bit tour -mondta és én nem nagyon ellenkeztem, de úgy csináltam mintha. Persze ilyenkor történhet meg az a cudar eset, hogy azt mondja a másik fél, hogy OK, akkor gyerünk egy komolyat…Nem voltam abban az erőállapotban.
Matyi annyira nem volt képben, hogy még a városban összeütközött egy a parkolást tiltó 1 méter magas fém oszlopnak, amitől a fél körme beszakadt….
Én ezt csak később már egy tó partján a sört lefetyelve láttam és hüledeztem az esemény bekövetkezése okán. Mindenesetre túlélte és azt ígérte – állítólag, hogy Pünkösdkor (mert örömmel jelenthetem megyünk arrafelé 1 egész hétre) jó tett helyébe jót várhatok s a Bajor Alpok legeslegszebb vidékeit járhatom be véle vagy akár egyedül is ha úri kedvem azt óhajtja. Amen.
Kedveskéim!
Talán nem okozok nagy lelki törést senkiben, ha jelen kicsiny albumom a Bahamákról említést –előbbi egy alkalmat kivéve- nem fog tartalmazni. Már csak azért sem, mert még nem jártam ott…Hhmmmm….
Jártam viszont egy közeli lovardában mostanában elég sokszor –melynek neve most nem olyan fontos-, s ha már ott voltam, rögzítettem hogyan szaladgálnak a lovak föl s alá. Illetve az egyik szaladgált, a másik éppen pihent, de a megigézést mindkettő professzori szinten mívelte…
Ráadásul uborkaszezon van nálam s ez most éppen kapóra jött. Szerkeszthettem kicsit.
Azt még elárulhatom, hogy lovas nemzetünk ellenére én még nem vágtattam át a nagy határon szegett fejjel, de miután egyre sűrűbben cirókálom szamukláló orrlyukaik fölött megnyúlt ábrázatukat imádott pacijainknak, talán –ha egyszer nagy leszek- vezethetek egy Keresztes Hadjáratot valahová.
Megigéző lovakat megidéző kicsiny filmemet ajánlom azoknak, akik imádják a lovakat, akik még nem találkoztak arab csődörrel és azoknak, akik még nem láttak lovat hátrafelé ügetni…
Mivel nem találtam az egri Marcipán Múzeumról semmiféle arcra mosolyt varázsoló tudósítást jelen oldalon (ongo),
arra gondoltam közlök néhány figyelem felkeltő fotót, illetve egy rövidke videó anyaggal hintek rá virtuális porcukrot azon kedves érdeklődőknek, akik –mint jómagam- Kopcsik Lajos cukrászművész hihetetlen szépségű alkotásait csillámló szemekkel vágyják megtekinteni újra és újra…
Tessenek egyébként személyesen ámulni-bámulni az egri múzeumban, mert megéri ráfordítani az időt. Majd meglátják: nem akarnak kijönni az édességek közül!!!
