A francnak se volt kedve Pestre menni!

Vak melegben zötykölődni 200 kilométert, bízni a csodában, hogy a dugó elmarad, pontosnak lenni, aztán lavírozni az ész érvek között, győzködni a tárgyalópartnert, nem éppen leányálom.

Persze az Üvegpalota változtat kissé az ember lelkivilágán. Puccparádé, csilli-villi s mintha az érvek pengeváltása közben ejtett sebek valahogy elhitették volna velem, hogy szép is lehet a világ.

Délután 2 óra volt mikor véget ért. A sok ülés, a müncheni akcentusú angol, de legfőképp a mai napon eddig elfogyasztott fél fasírt nyomasztotta már testemet kissé…Hallucinációim egyre szaporodtak. Olyan tájakon feszítettem hajómra vitorlát, melyen szeméthegyek tornyosultak, ahol „az áruló, a rabló volt a hős, s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest”, s ahol a következő játékban az nyert, aki többször jelentkezett be aznap a másik nevével.

Menni kellett tehát – nem volt mese – olyan tájakra, ahol szebben szaglik a virág. A Dunapartot céloztam meg a nagy delíriumi köd közepette. Ahogy az első kósza szél orromba fújta a Duna illatát, feltűnt valami számomra addig soha nem tapasztalt emberi alkotás a vén folyón. Persze nem sokáig kellett rágódnom a feladványon, ráadásul Szujó Zoli lelkesítő hangja is jött rám ezerrel össze-vissza, elölről-hátulról, ahogy a házakról visszaverődni csak tudott. Hány Szujó Zoli van itt kérdeztem, de hirtelen kénytelen lettem másra figyelni, mert vad robajjal zúgott el fejem felett Göring II. világháborús flottája. (A mi fiúnk ekkor még nem zavarta őket.)

Kaptam egyik pofont a másik után, se köpni, se nyelni nem tudtam az ámulattól. Aztán már mikor ment a dolog (legalábbis a második), másfél órára leléptem, mert dolgom volt.

Vissza már a budai oldalra mentem, mert a Nap onnan ontotta fényét és melegét, ráadásul képeket is csak innen lehetett az én papírgépemmel készíteni. Itt volt a VIP páholy, Zoli is itt óbégatott és hogy a magányos férfinépnek is szolgáljak valami jó hírrel: hihetetlen mennyi gyönyörű nő flangált itt egyedül…(Menjetek ki ma is barátaim!!!)

Ahogy a mozgólépcső kilökött a felszínre éppen Peti’bá izzította a gépet. Nagy ujjongás, loholtam az elegáns hacukámban, hogy meglegyen. Aztán dobpergés, vad robajjal jött is szépen a híd alatt, de vigyázva ám, nehogy súrolja egyszer már meggyötört csodás hidunk. Kissé aggódtam. Reméltem elfér megint, mint az első körben. Nem lett volna jó ugyanis, ha megtekeri a hidat, hiszen 12 G fölött automatikus kizárás jár… Nem volt gond azonban szerencsére.

Kezemben nejlon szatyor, lap-top táska, apparát hegyek. Még ha a fejemmel egyensúlyoztam volna egy bőröndöt lettem volna csak igazán idegenforgalmi látványosság. Alig győztem feldolgozni az élményt. Kapkodtam egyik kezemből őket a másikba. Letenni nem mertem, mert bár nem volt lába egyiknek sem, mégis féltem lába kél.

Gyorsan ment az idő. A mi fiúnkat Tökölről elhozták helikopáterrel, jól megtapsoltuk, hiszen bejutott a mai döntőbe, aztán még a franciák légiparádéját csodáltuk néhány tíz percig.

Nem tudom mikortól volt repülési tilalom, mert mikor már a palacsintázóból kijöttem –este 7 körül- még mindig fedezéket kellett, hogy keressek…

A Borfesztivál, az ugye Borfesztivál. Inni kell és kész! Nem tagadhatom, hogy erről szól az egész. Na de az édes nedű (szó szerint) mi itt hungarikumként számtalan megjelent, a természet s a borászok mesterművi ötvözete volt szememben (és úgy egyébként is), s még én is-aki nem számítok a nagy ivók közé egyáltalán- kóstoltam míg bírtam, és kutattam a legjobbikat –mint a világ nyolcadik csodáját- gyermeki örömmel s pohárral a kezemben sokáig.

Ős, buja földön itt nem dudva s muhar terem, hanem nemes szőlőültetvényeken méz folyik alá, s amerre a szem ellát, Hegyalja dombjai a gondos kéztől rendben zöldellenek. A megművelt vulkáni homokon rikít az arany, a kósza szél, az éltető eső és a szikrázó napsugár vigyázva gömbölyíti védjegyünk, s hirdeti mit nagy elődeink is bizton állíthattak magukról: borivó nemzet vagyunk!

Tolcsván jártam már. Igaz kb 20 évvel ezelőtt, így indulás előtt a térképen mi elém került sokáig kellett szememet dülleszteni, hogy tudjam, a fordulót hol ejtsem meg. Közben tucatnyi pincészet tanyázik az út jobb és bal oldalán. Hívogató kis szentélyek ezek, s ha néhanap a szerencse mellénk szegődik, egyiket-másikat még be is járhatjuk s a kínálatot jó magyar muzsikaszó kíséretében ízlelheténk száraztól az édes felé. Volt rá példa, emlegetem azóta is.

Apai ágról én is hegyaljai vagyok egyébként, s ha nem esne jobban az esti sportolás után a hideg tej, még azt is mondhatnám bor csorgadozik az ereimben. De mit tagadjam, jobban esik. Persze most más volt a helyzet. Nem volt ugyanis sportolás Na meg csak borfesztivál volt, nem igaz? Hozzá kell tennem, ismerem magam, s mint ilyen tényt, tudom, hogy változom. Például az idősebb generáció száraz párti. Én mostanság a félédesre esküszöm. Bizonyára idővel szárazpárti kell, hogy legyek, de azok az édes borok, melyeket itt kóstoltam nem fogják ezt az utat lerövidíteni. Szenzációsak voltak ugyanis. Ja, nem. Nem is jó szó ez itt. Szóval frenetikus, hihetetlen, egyszerűen felejthetetlen ízvilággal rendelkeztek…

1500 HUF a fizetség. 1 palack jó minőségű bor ára, s ezért kezedbe nyomnak egy erre az alkalomra elkészített, gravírozott 2 decis borospoharat + kb 20 pincészet borainak kóstolásához egy tikettes füzetet. Két nap alatt kóstolhatsz annyi jó bort, hogy belehalsz a gyönyörűségbe. Közben húzzák a talpalávalót (Madonnával nem találkoztam), sül a kolbász, dúl a szerelem. Ja, és járhatod a szebbnél-szebb pincéket napestig.

Én egyet biztosan tudok. Jövőre is ott leszek.

Oly felemelő érzés, mikor szeretett Hazánk kicsiny területén egykor dicső fényében tündöklő történelmi színtérre téved a 21. századi magyar utód. Görbe lába paripája telített hasát nem nyomasztja veretes csizsmája böködésivel s páncélzatja is csupán a száguldó bádogdoboz, mégis…Itt állani a majd ezer éves várfalak alatt s hallani vágtatni felfelé Szapolyai, Rákóczi és Thököly hadait…Óhh, be gyönyörűséges! De ihol, már jőnek is!!!

Verselő el. Nagy kavalkád, harsonák. Befut a sereg.

A vitéz urak sietve ugrottak le lovukról, gémberedett testöket a másfeles kardra támaszkodva egyenesítették hasztalan. A gondtalan élet – gondoltam magamban, aztán sürgetve vezettem őket a lakoma színhelyére, nehogy I. Lipót meglepetés íjai valag tájékon okozzanak csúnya sérüléseket. A lovak tehát alant kikötve, kedves hahota és egyre sűrűsödő has korgás váltogatta egymást mikoris az úrhölgyekkel együtt a bejárathoz értünk.

Kocsmáros jő

Jó gazduram toppant ekkor elibénk, „Az asztalok megterítve!”-mondotta. Majd pödörve egyet bajuszán összecsapta cikrítósan csizsmája sarkait és tessékelt mindenkit igaz, jó magyar szóval béfelé. Bent félhomály, halovány gyertyafény fogadott, Ferdinánd király seregei a falról kitörni készen, csupa duzzadó erő, s amott hátul mintha Balassit láttam volna pennát ragadva éltetni a kupa bort, mit sűrűn emelgeté s hiányolva a fehérnépeket, kik igazán nem sürgösködtek körülöttünk vala. Ez szentigaz!
Aztán egyszercsak megindult a felszolgálók hada, vadkappan, sültcsirke, fogoly és fácánpecsenye sorakoztak hegyekben előttünk. „Favilla, fakanál, fatányér! Meghalok a, meghalok a babámért!” – énekeltük, s ahogy telt a has, úgy fogyott a hajdinakása, a gomba, – és gyümölcsmártás. Kutya nem lévén zsíros kezünk az asztalon elhelyezett kisebb fadézsában mostuk tisztára, majd hogy le ne késsük jó vitézurak harci gyakorlását nyakunkba vettük lábaink és meg sem álltunk a Boldogkői vár öregtornya és tömlöce előtti kisebb zugig.

Kisebb zug. Két vitéz jön, vért és páncéling kezökben. Majd összecsapnak.

Itt aztán néhány keresetlen szót követve a harcedzett vitézek egymásnak estek úgy időmúlatás gyanánt. Kardforgatásokat ámulva néztük, s megtudtuk, hogy ha ismét jő a török, itt már biza gond nem lehet.

Terem hol étkeztünk

Később – a csatazaj elülte után – Balassi felolvasta borivóknak való című örökbecsűjét, Tinódi Lantos varázsolt elibénk csodás melódiát, majd mikor már borvirágos orrunk felfelé emelni képtelenség volt vala – már kint a friss levegőn – kromplilángosra hintettünk fehér halált, majd midőn a hadvezér uraktól búcsút vevénk s a palást a hármas halommal másokra kerüle elindultunk hazafelé.

Vad, oltári nagy tülekedés folyt a dobogós helyekért. Bogrács bogrács hátán, gőzölgő, füstokádó sátrak „százai”, mint annak idején Eger vára alatt, vadul pattogó parázs, vad ábrándok győzelmi esélyekről és fortyogó vadhúsok, vadas mártással, vadászok által fűszerezve.

Fácántollas fejfedő is bejátszott, nagy bajusz, bicska a zsebben, rege a csodaszarvasról és alant, amerre a szem ellátott bazársorok tucatjain kultúr parádé.

De Putnokról essék szó mindenekelőtt. Hazánk leghidegebb városa – ami az éves átlag hőmérsékletet illeti – kapuja a Felvidékre vágyóknak és geometriai középpontja Aggtelek, Miskolc-Tapolca, Eger háromszögének. Egyébként semmi extra, mégis kedves, vendégváró emberek lakják, akik dacolva a keleti régió hányatott sorsának mosolyt varázsoltak minden szerencsés idelátogató orcájára.

És most vissza a bakethoz. Az após nagyon nagy spíler. Gyakorlatilag már az indulás előtt nyakába akaszthatták volna az arany medaliont – ha indult volna. De nem akart. Oly mértékű lepontozásban volt része ugyanis tavaly, melyet a BBC is hónapokig elemzett s mely végül katasztrofális gazdasági válságba taszította a globális világot.

A verseny elindult. Közben érces kürtszó, divatbemutató, rendőrségi akciók, népi danolda, expo mindenféle csecse-becsével, álvadkan álőzzel, íjászat, virtuális vadászat és műfüves futball mundial váltotta egymást egészen sötétedésig.

Ja és végül az após is elindult, igaz – mint Mátyás király annak idején – álruhában, vadásznak öltözve. A hasak gyorsan dagadtak, csorgott az édes nedű s végül az aranymedalion sem maradhatott el nyakában, tehát a válság végleg kilehelte lelkét. Végre-valahára…

Nagyon szeretem Lillát. Kedvenc kirándulóhelyeim egyike s így elég sűrűn megfordultam már itt. Főleg így, mint most –kutyafuttában négy keréken- , de biciklivel, gyalogosan és kisvasúttal is idetaláltam néhanap. Kicsikkel meg egyenesen Kánaán ez a vidék, úgyhogy mivel itthon volt a gyerek, kihagyhatatlannak tűnt, s egy szép napon az is lett. (Na meg keresztanyu szeret kocsikázni – ez is igaz.)

Persze ahogy az várható volt, cingi-cungi nagyon élvezte a dolgot s végül is ez volt a lényeg.
Két pofára ette a tejfölös lángost, szaladt szegett fejjel, orrlyukaiba virágillatot terelt, kívánságra kisvonatot álmodott az alagútba, tilos jelzésű fénysorompónak örült, ugrott kőről kőre, izgatottan bámulta a zuhatag hidrogénbuborékjait és pisztrángversenynek tapsolt kacagva. (Na jó, ez nem volt, de lehetett volna, ha nem alusznak a hálátlanok!!!)
A Palota-szálló is a szebbik arcát mutatta most. Kifejezetten tetszett.
Kora tavasz volt még. Az éledező természet, a kellemes meleg és a friss levegő harmóniája boldogsággal töltött bennünket el és fel. Szóval nagyon jól éreztük magunkat. Ajánlom mindenkinek!

„Nem tudom, kedves olvasó, hogy van-e nálad konyhasó
S hogy fortélyos mivoltomban ím, felfedezni véled-é betűrímeim?!
Jöttünk nagyon meglepő. Miért jöttünk? Talány…
Négyen vagyunk fiúk s egy…egy szép turistalány!” –kezdődött annak idején nem éppen világszínvonalú unaloműző, rögtönzött zöngém, melyet egy barlangszállásban töltött éjszaka után csalt ki belőlem a cudar élet, s az a temérdek sok denevér, akik mint betolakodóra tekintettek rám s jó korán ébresztőt fújtak szakadatlan repdesésükkel fejem felett!

Rég és talán igaz se volt.
Mindenesetre a természet szeretete már akkor felszínre tört bennem, s érezve az erőt duzzadó ereimben, mint kiscsikó szaggattam az istrángot s szaggatom azóta is remélve, hogy e paradicsomi tájakat feltérképezni – melyeket a Bükk ormai, dombjai, lankái és erdei jelentenek –lesz elég időm.
Ennek eléréséhez felderítő útra indultunk újult erővel ismét. Gondolom, van egy pár zsáktelepülés kicsiny hazánkban, de olyan szép fekvésű kevés lehet, mint Uppony. A négykerekű átokkal csupán keleti és északi irányból közelíthető meg némi kinyír-kanyar után (az utolsó 2 km már tényleg egyetlen út), de bennfentesek és lakatkulcs tulajdonosok a Lázbérci-tó „bal lábszárának” dél-nyugati oldalán is végig gurulhatnak úgy néha-nap. Egy nyomvonalassal szabad a pálya és – ígérhetem barátim – így a legszebb.
Nemcsak számomra meseszép ez a falucska. Évről évre egyre szépül, amit a növekvő turista forgalom elismerően jutalmaz, és ami a fontos: a környező természeti adottságok is pompásak. Bizonyára van több említésre méltó hely, melyet a megrögzött brazil szappanopera, népbutító show és telefonos vetélkedő gyűlölők (Jaj de csúnyán írtam. Szóval a nem annyira rajongók) számára ajánlhatnék, én mégis csupán kettőt neveznék meg a fentebb említett csodás Lázbérci-tó mellett.

A Damassa-szakadék számomra a vad, elzárt és ismerten is ismeretlen katlant jelenti. Már a megközelítése is vadregényes, hiszen a szurdokban végigvezető turistaúton keresztbe-kasul állnak a kidőlt fák. Alattuk és felettük átmászva – gyakorlatilag félig a patakban – lehetséges a továbbjutás, ami még a harcedzett emberpalántáknak is nagy próbatétel. A tortán a hab maga a hasadék, a szakadék. Egy barlangrendszer lehet a föld alatt talán, mert a szakadékból hűvös, jéghideg levegő áramlik ki még nyáron is.

A másik helyhez egy legenda fűződik: Történt ugyanis nagyon régen, hogy élt a falu közelében egy irdatlan nagy sárkány. Csúnya is volt, de ami rosszabb, olyan gonosz természettel bírt, hogy rettegett tőle az egész határ. Egyedül a Kurityániak tudták valahogy féken tartani. Na, híre ment ennek nagyon gyorsan, s az upponyi atyafiak elhatározták, hogy megszerzik a titkot a Kurityániaktól. Még aznap el is indult a küldöttség, de nem jutott sokáig mikor a sárkány ismét megjelent. Volt nagy riadalom, hanyatt-homlok menekült a társaság. Akadt azonban egy helyi vagány legény, aki dacolva a reménytelennek látszó helyzettel felküzdötte magát a falu fölé magasodó oromra és egy hatalmas sziklatömböt gördített az éppen akkor alant elsuhanó sárkány fejére. Nem esett jól szerencsétlennek a derült égből villámcsapás, és a csillagok cikázásától az ormon álló daliát még nagyobbnak és még többnek látta, így oltári nagy könnyeket hullatva könyörgött életéért.
Hősünk nem volt az a bosszúálló típus, így megkegyelmezett a gonosz párának azzal a feltétellel, hogy a lock-ness-i tóig meg sem áll. Ez így is történt.
A könnycseppekből hatalmas tó duzzadt egyébként, a hőstett helyére pedig kereszt került az utókor hálája jeléül.

Fél órás kényelmes sétával felfelé kapaszkodva elérhető a csodás panorámával kecsegtető helyszín még lányoknak is. Igaz, lesz prüszkölés, talán még izomláz is másnap. Egyet viszont biztosan ígérhetek: a sárkánnyal senki sem fog találkozni!!!

Nagyon szép emlékeim vannak erről a pár napról…
Tulajdonképpen az történt, hogy igénybevettük a céges szállodát Szlovákiában s amellett, hogy jókat nevettünk, kajáltunk, ittunk, minden nap elautókáztunk a Tarajkához sielni vagy túrázni. Isteni volt! Ráadásul már az első éjszaka 30 cm friss hó esett, így az autóval való közlekedés kalandosabbá, a sielés pedig élvezetesebbé vált. Néhányszor a közeli usziba is ellátogattunk lazulás gyanánt s ami a legfontosabb: gyönyörű magyar lányokkal voltunk körülvéve…
Ami a fényképeket illeti, nos az a helyzet, hogy nem készültek!Egy darab sem…Ezek a képkockák -a vak is láthatja- nem nagyon közelítik meg a még megnézhető kategóriát, de gondoltam képkockák nélkül ne maradjon a kedves olvasó, nézegető kalandor…Tehát mivel nem készült fénykép, kénytelen-kelletlen gyártottam őket az agyonbutított (szintén nem nagyon élvezhető) videó kockáiból…Mókának jó. A régi technika legoptimálisabb felhasználási, beállítási módjai kitanulmányozása után talán jobb eredményre leszek képes. Addig meg be kell érni ennyivel…

Jelen albumomat kedves ismerősömnek, kallednek ajánlom!

Tudom én, hogy nagy kihívás, de a mai rohanó világunkban be kell vállalni ezt is. A Rocktóberfesten nem is szűköltem így, pedig ott gyakorlatilag 1 doboz cigit voltam kénytelen orrlyukaimon 1-2 óra alatt elszipákolni. Persze a Mantrapornó és a Nemjuci delíriumi mámora, melyet fiatalságukkal, tehetségükkel, és nem mellékesen az énekesnők bájával varázsoltak a füstkarikákon át szemeim elé feledtették gyötrődésemet. És ha jobban belegondolok a Magas-Tátra oxigén buborék fergetegében is találtam némi gyógyírt kínjaimra. A szűkölés- mint ahogy bevezetőmben jeleztem –itt sem maradhatott el, hiszen 1200 méter szintet gyalogolni felfelé mozgó köveken, néhol mocsáron gázolva át, majd taposni az egyszer vizes, aztán jeges havat, láncokon függeni élet-halál között nem éppen leányálom. De a látvány -kedves Barátaim- kárpótol mindenért!!!

Még szép! -volt a kérdésre a válasz, mikor úgy 2-3 héttel ezelőtt a hír, miszerint az „ép testben ép lélek” jelige felröppenni látszott, s álmából ébresztve fel az őssejtünkbe táplált perpetuum mobile mivoltunkat megszülte a várva-várt felhívást keringőre. Még szép, hogy igen!

Hajnalban kelés, gyors tojásrántotta némi kolbásszal fűszerezve, túlélő motyó, hátizsák, finom apróságok, persze mindennek fontos szerepe van amennyiben…Mert nem mindig. Nagyon kiszámíthatatlan ám ez a hegy. Például indultunk már a nyár közepén szinte strandpapucsban. Na jó, tornacipő, rövidgatya. Aztán szaladtunk hanyatt-homlok a térdig érő hóban visszafelé az első jeges fuvallat hatására. De most már azt hiszem nem nagyon tudna megtréfálni bennünket imádott hegyünk. Túl rég ismerjük már, s szerintem meg is kedvelt bennünket az elmúlt idők alatt.

Szóval 6 órakor szoktunk indulni és 9-kor érkezünk. A poprádi medence most álruhát húzott messze földről híres látványosságára s ha nem tudtuk volna hogy ott van, nem is vesszük észre. A Csorba-tónál már egészen más volt a helyzet, tudniillik addigra már a felhők fölé verekedtük magunkat. Csodálatos tiszta időben szemlélhettük meg a tavat s indulhattunk olyan magasságokba, mely elérése csupán a kiváltságos emberpalánták sajátja…

Nem volt még ilyen, de most rögtön az elején eltévedtünk…Sokáig nem nevettünk ezen, mert a turistaút –melyen már a helyes irányt lőhettünk volna be- le volt zárva. Okát nem tudtuk, de félve a büntetéstől inkább a kerülő jelzésen indultunk tova, ami hű volt nevéhez s olyan kerülővel kanyarodtunk a Hegy felé, hogy egy jó ideig azt hittük lemegyünk a térképről…Aztán jött végre a fenyves, a lágy mohával borított kősziklák sora, jöttek a gázlók, a kicsiny hidak, a játékos vízesés moraja, és a törpe fenyvesek! Néha állj volt, előkerült a kulacs, forró tea gőzölgő mivolta éltető erő, manna, vitaminbombaként érett banán. A fényképek száma percről-percre egyre nőtt, a tárhely egyenes arányban csökkenő tendenciát mutatott, de bírta még ha prüszkölve is, mert izzott a gép ez szent igaz. Izzott bizony, hisz nem volt pillanat, mi ne szökesztett volna szemünkbe édes könnycseppeket.

Aztán egyszer csak kinyílt a táj, alant a poprádi medence ködfoltjai, messzebb az Alacsony-Tátra ormai és itt előttünk az égbeszökő meredélyek gigászi óriásai tornyosultak, de mi csak küzdöttünk vadul fel és egyre csak felfelé…Büszkén mondhatom előzésre nem nagyon emlékszem mi minket ért volna bár, annál többször tettük ki mi lesújtó indexünket jelezve a fölényt, mi az évek alatt halmozódva lábainkba erő gyanánt ím megjelent.

Aztán már a láncos szakaszon élet-halál között gyűlt bajunk elég, jött az említett prüszkölés, szűköltünk vadul de győzött a jobbik énünk és elnyerve a Zord Kárpátok vaskos medalionját büszkén tapostuk a házig magunk. Itt pihentünk kissé – én még egy csupor teát is lenyomtam – majd az újult erőt meglovagolva Balu kapitány társaságában „felszaladtunk” a nyeregig. 2400 méteren tanyáztunk ekkor, a Bélai-Tátra és Lengyelország hevert lábaink előtt, s karnyújtásnyira – mint Odüsszeuszt a szirének – hívogatott a Tengerszem csúcs havas kupolája mesés dallamokkal kápráztatva el.

Én nem mentem tovább… Ekkor már oly mértékű éhség gyötört, hogy bármerre néztem, a káposztaleves gőzölgő látványa tárult elém, a savankás illata lengte körül egész énemet s mi mosolyra késztette szám, az a kolbászdarabkák fel-felbukó apró szexepiljei voltak csupán.

Olyan volt amilyennek elképzeltem. Ott ültem már Raga mellett, kanalam lassan mertem hogy ne csorogjon mellé az „édes” nedű, s hogy tovább tartson. Aztán jött a magyar gulyás knédlivel, s én csak hordtam hozzá a fodormentás teával telehörpintett csészék tucatjait…Jó volt egy kicsit megpihenni. Míg vártuk Balázst elkalandozott gyermeki lelkünk olyan tájakra, melyeken egykor százával szakítottunk virágot, melyeken egykor Ali baba és a 46 ló nézett velünk farkasszemet, s melyeken egykor sikongató leányok szaladtak mezítelenül utánunk…

A visszaút sem volt unalmas. Megtudhattuk, hogy a lenyugvó napnak is van ereje, s hogy itt a hegyek között hamarabb illan el a fény, mint a csúnyábbik felén a világnak. Ha nem lett volna telihold, talán még most is ott botorkálunk valahol. De az volt. Sokat nevetve, felejtve bút-bánatot (ha volt ilyen egyáltalán) találtunk rá magányos járgányunkra s téptünk a húrok közé.

Este tízet ütött már mire kezet fogva, mosolyogva, de hullafáradtan köszöntük meg egymásnak ezt a felejthetetlen napot és tértünk haza szeretteink mézédes ölelését viszonozva…

Jubileumi album; 1995-2009; vállveregetés magamnak; levéltöredékek!

„Hurrá optimizmus, rendszeresített rózsaszín szemüveget szekrényből elő! Például kénytelen voltam mosolyogni Sta. Mariánál, mert volt nálunk 3 bicikli. Mámoros hetek, napok, órák, percek…Aztán több mint 1 órás kinyír-kanyar gyönyörű, de egyre kopárabb környezetben. És a csúcs közelében bicikliverseny! Kissé szégyenkezve húztunk el mellettük, bár paripáink peckesen feszítettek a magaslati levegőn. A Stelvió Passról már együtt gurultunk…Szikrázó napsütés, friss, roppanó oxigénhiányos légkör, gleccserfolyam, kockaköves kanyarok, és száguldozó mi!!! Eufória, más dimenzió, megtisztult lélek, nosztalgia, és lassú autók. Barátaim! Csak bátran: irány a Stelvió Pass!”

„Persze, persze itthon is gyönyörű tájakra tévedhet kíváncsi tekinteted, de miért ne állhatnék ismét az Aareschlucht gleccser vájta szurdokában, vagy a Chamonix fölé emelkedő gigászi Mont-Blanc (minek nem árt se nap se szél) miért ne érdemelhetné ki csodálatomat, Lugano pálmafái, a monte-carloi sikán, Velence gondolái és az esti koncertek elragadó hangulata, Bovec raftingosai megannyi csoda…De nehogy azt higgyétek nem gyötör a honvágy 15 nap után! Dehogynem. Mégis muszáj kimozdulni, poshadt vizünket percekre hátrahagyni, hírvivőként terjeszteni az igét s bizony lerántani a leplet törékeny önnön magunkról, hogy bizony szépek vagyunk, szépek…de a ló se csúnya!”

„De addig is Svájcba húz szívem! Mert lehet e feledni a grindelwaldi völgy fölé magasodó Eiger 2000 méternyi függőleges falát, a harapható alpesi levegőt, a Milka bocik nyakában csilingelő kolomp s a fellegek fölé siető hegyi-vasút „szavát”, a jég birodalmát, a mormoták táncát, a talpunk alatt csikorgó vizes kövek zaját, a nyugalmat, a Brienzer See mesés tükörképeit, a reggeli lágy, meleg kenyér illatát, s a törzshelyünket a falucska közepén?!
Nem. Nem. Soha! „

„Ezer örömmel! Tegnapelőtt a Travelen ismét ott jártam! Kicsiny piros vonatok kígyóztak Luzernből Meiringen felé s bár nem mentek gyorsan, magukkal sodorták nosztalgiára áhítozó mosolygós lelkemet. Luzern is kedves nekem (Brahms sok időt töltött itt), de a dél-nyugat felé elnyúló, egyre magasodó táj rejtelmei, vad lágysága, szépségei, nyugalma, álomba ringatta itteni énemet s az ottani vad vágtába kezdett, versenyre hívva a viaduktokon tovasikló csattogó kerekű vasparipákat. Giswilnél kissé megpihentem (oly jólesett győzni hagynom) s innen már 2kerekűmmel száguldoztunk felejthetetlen tájakon, teljesen a Jungfrau Régió egyik szentélyébe, Brienzbe… És hogy ott milyen kalandok vártak reám..? Talán majd legközelebb beszámolok róla.”

„Nos, nem írásomnak legfőbb oka a várva-várt nagy események rámtörésének elkerülése, mely kissé zorddá teszi egyébként vidám lelkivilágomat néha-nap. De például a tegnapi nap nem ilyen volt. Ami a várva-várt nagy események rámtörését illeti, abban semmi változás nem mutatkozott. Várhattam volna napestig… De elébe mentem az eseményeknek, s ha a nosztalgiázást kisebb csodának lehet nevezni, az megtörtént velem. Huncutul élveztem akkori énemet látva. Újra gubbasztottam a sátorkarót markolva vadul orkánerejű szélben óvva életünk, keményen kaptattam a Gosau völgyben mázsáskő hátizsákomat cipelve hóban, fagyban, jégben, télben (mintha az lett volna), aztán szép virágok nyíltak csak nekünk, nagyokat kacagtunk, a 3 tornyot kerültük prüszkölő paripák szilaj mozgását másolva le Misurina fölött. Előztünk az égbeszökő, meredély szerpentin soha véget nem érni akaró végén profi versenybiciklist, és jutalmul gurultunk lobogó hajjal Cortinába a 2. számú hágóútján betetőzve aznapi teljesítményünket. Egy évre rá történt az utolsó hágóútjának kipipálása, melyet Falzaregonak neveznek, s melyet annyira megszerettem, hogy még fogok véle találkozni életem során, erre megesküdhetek ha kell. És még nem említettem a Marmalada expedíciót, mit teljesíteni nem sikerült ugyan, de annyi élménnyel kápráztatott el, melyből ha könyv nem is születik, de unokáimnak is tudok majd újat mesélni ha úgy hozza a sors, hogy megélem őket…A videócska is elkészült talán, de a digitális gép hiánya kissé frusztrálttá tesz engem ilyenkor! Mert mit is lehetne tenni egy új albumba, ha nem a képeket? Mert képek, mik újak és izgalmasak is egyben nincsenek. Majd lopok, vagy lesz valahogy.”

„Kb. 18 másodperce volt fent az élménybeszámoló, mikor kaptam rá egy nyolcast…(Lenin tudott ilyen gyorsan olvasni!) A gordiuszi csomót azóta is gubaszolom: most akkor ez a látatlanba odabiggyesztés győzelem, vagy Szibéria?!
A tízest már én adtam magamnak, mert – legyen ez tucatnyi hibáim egyike – nálam saját írásaim tízesből indulnak alapból. Meg a látatlanra nyomkodás is bosszant kissé. Na de Barátaim, ne búsuljatok!”

Mindent leírni hasztalan. Meg úgyis megtettem már számtalan. Minden egyes év minden egyes napjának minden egyes percéről oldalak hevernek sokat forgatott és vigyázva őrzött fekete dobozaim mélyén. Mérleget tehát így könnyen vonhatok 15 évnyi csodás bolyongásaimról: szép volt és igaz!