2016. Alpesi Király Kör

Még a Katrinon kezdődött. A 3 napos, káprázatos 300 kilométer gurulás emlékei mélyen belém égve bizsergették minden idegpályámat, mégis… Elbambulva a Dachstein jeges hósipkája felé ÉNY-i irányba, új túra bontakozott ki agyamban röpke pillanatok alatt… A kocka el volt vetve!

Nagy fába vágtuk fejszénket (Bandi eljött velem), hiszen ilyet még nem csináltunk. Hasonlót számolatlan, de hogy napokig visszük a motyót A-ból B-be, majd C-be és még D-be is…? Na ilyet nem! Igaz, „házat” (sátor, hálózsák, kemping gáz…) nem cipeltünk. Érdekességképpen azért egy adat: kispárnát vittem magammal!

Modern időkben 21. századi Don Quijoték voltunk azzal együtt, hogy bizony saját erőből hajtott, modern 1 nyomvonalas gépcsodákkal vágtunk neki a nem mindennapi kalandoknak, kihívásoknak.

Mert a kihívásokból volt elég, nem tudom tagadni. Attól már csak a látványból volt több, igaz ezért jöttünk pont ezen szegletére a világnak. Na de rántsuk le a fátylat a titokról!

2016.09.12-én (igen, szeptemberben!!!) indultunk kerékpártúrára az Alpokba. Augusztus közepétől ez volt a mindkettőnk számára elfogadható időpont. Persze a végig 30-32 celsius és a verőfény hitelesítette döntésünket. Barcikáról 07:48, Budapestről 11:40-kor indult a vasparipa. A fő vonalon már a Railjet robogott velünk, volt hogy 175 km/h-val, így nem csoda, hogy 17:00 körül már Salzburg köszönt. Először úgy gondoltuk tekerünk s csak este foglaljuk el a szállást, de a nagy súlyokkal nem akartunk bolyongani, ráadásul ilyenkor a drukk is nyomasztja kissé az embert, jó volt letudni a szállásfoglalást először. (Shooze Hotel)

Mikor túl voltunk rajta, a szobában hagytuk felesleges cuccainkat s belevágtunk a lecsóba…

Sigmund kapu, fellegvár, cégéres utca, Mozart tér, Mozart szülői ház, Mirabell kert, majd a Kapicinerberg következett. Itt elrebegtük terveinket, majd az éhségtől hitehagyottan lebotorkáltunk az első döneresig. A finom kaja megkoronázta mai, felvezető napunkat.

Még a salzburgi óvóhelyt is felderítettük, de mivel a várba este, a sötétség leple alatt nem sikerült bejutnunk, kissé durcásan visszatekertünk szállásunkra.

Mivel a recepciós engedte, hogy a bicók a szobánkban aludjanak, ott is aludtak!

Másnap reggel elköszöntünk, kerestünk egy boltot, feltöltöttük éléskamráinkat, aztán az Alpesi Király Kör érdemi része végre el is kezdődhetett!

A kendlerstrassén, a reptér alatt kirobogtunk Salzburgból. Az idő kitűnő volt, mondjuk meg volt rendelve, ez igaz! Azért ennyire jót nem kértünk, de ha már így alakult nem nagyon duzzogtunk! sőt ellenkezőleg, vigyorogtunk, mint a tejbe tök.

Bevallom új élmény volt így 20 kg-val szelni a kilométereket. Nekem elől és hátul is lógott az oldalsó táska, Bandi csak hátra pakolt. Viszont a látvány kitűnő volt. Nem csak a miénk, de a környezeté nemkülönben! Mentünk be ugyanis a hegyek közé. De nem ám a kisebbek jöttek velünk szemben, hanem éppen ellenkezőleg. A nagyok! Grossgmainnál Bandi eljátszotta Nagyragát. Először azt hittem viccel, de kiderült tényleg nem tudja melyik országban járunk. Gyorsan visszaküldtem a kishídnál lévő táblához, mert nem vettem volna a lelkemre ha innen a frenetikus látvány helyett a táblát keresi folyamatosan tekintete. Először nem hitt nekem, de a felirat meggyőzte. Németországba értünk…

Nem sokkal ezután egy sűrű, sötét nagy erdőbe érkeztünk, ahol a nyugati boszorka átka vad szerpentin utat varázsolt elénk. Nem is nagyon tudtunk vele mit kezdeni a toláson kívül. Kalória hiányában azt is elég lassan. Előtte kellett volna pótolni, de csak a tetjén sikerült félig kidőlve, lógó nyelvvel ami volt, mindent. Boltot kellett keresni tehát.Illetve nem kelett, mert Bischofweisen előtt az keresett meg minket! Egy hatalmas bevásáró komplexumba botlottunk, így a 20 kg súly hirtelen 25 lett, de legalább az aggódásnak az éhenhalástól vége lett hirtelen.
Innen aztán a csodák csak fokozódtak! Nem tudom Bandinak milyen volt elsőre, de nekem sokadikra is fantasztikus. Persze, ha már én terveztem az útvonalat úgy csináltam, hogy számomra is előnyös legyen. Erről az oldalról ugyanis még nem gurultam be Berchtesgadenbe. Nekem éppolyan gyönyörű volt most is, mint eddig bármikor. Nem kerestük fel a felvonót, a sóbányát, s a körséta is elmaradt, de egy rövid körbenézés és egy jegeskávé + fagyi úgy emlékszem mintha lecsúszott volna gigánkon a főtérhez közel.
Aztán, mivel a java még csak most következett (a helyszín nagy ismerőjeként) az élre álltam s a lejtmenet után a vasútállomásnál lévő körforgalomban a Königssee felé vezető sávra vezényeltem magunkat és célba vettük a Szentélyt. 5 km volt csupán, így nem tartott soká. Mintha régen nem lett volna kerékpár út kiépítve. Most már van, gyönyörű vonalvezetéssel a forgalmas főút mellett, majd attól eltávolodva egészen Königsseeig.

Itt szembesültem csak vele, hogy Bandi sem most jött le a falvédőről. Egyből a motoros parkoló részhez vezényelt bennünket, hiszen itt (én ezt eddig nem tudtam) zárható kis szekrényeket helyeznek el a motorosok számára. Na pont ez kellett nekünk is. A cél ugyanis a Jenner teteje volt, oda viszont sem a bicó nem kellett, sem a sok cucc róla. A kerón viszont nem akartuk hagyni annak ellenére, hogy itt aztán a lopástól kellett tartani a legkevésbé.
Mikor végre minden „biztonságba” került befizettük magunkat, és 20 évnyi „várakozás” után végre a Jennergahnra bízhattam életem.
Nem tudom tagadni, hogy 3 napos túránk egyik fénypontja volt az itt eltöltött 2 óra. 1800 méteren tett ki bennünket a bahn, és innen még 75 métert kellett kaptatni szintben felfelé lélegzetelállító panorámát kapva cserébe. Nem morogtunk egy cseppet sem, sőt! Vigyorogva kaptattunk fölfelé. A csúcskereszt alatt 15 méterrel a látványterasz helyezkedik el, ami a csúcskereszttől fényképezve elég lenyűgözö képet mutat háttérben a Watsmann csúcsokkal és magával a Königssee-vel, vagyis a királyok tavával…
Bandi nem is akart innen moccanni még fél óra múlva sem. Mivel azonban a szállásunk Loferben volt lefoglalva (innen még 50 km, nem alföldi tájakon) menni kellett!
Ráadásul lent még várt egy nem elhanyagolható feladat ránk: a Királyok tavának megtekintése. Lerobogtunk tehát és egy 10 perces sétával meglátogattuk az alsó panoráma kilátót. Bandi először, én most tizedszerre:)

Visszafelé bevágtunk még egy bajor sült kolbászt, majd kilőttünk, mert tényleg késésben voltunk. A Watsmann blokk északi oldalán gurultunk nagy kaptatókat küzdve le. Mondjuk Ramsauig nem volt nagy gond, de innen olyan szakasz kezdődött, hogy a hajunkat pergettük hosszú percekig. Hazudhatnám, hogy kitekertük, de mit érnék vele? Toltuk. Persze közben volt legalább idő nézegetni jobbra-balra, mert a látvány kárpótolt minden kínjainkért.

A gerincre felérve elgurultunk a 2009-es kempingünk mellett, majd ráérve a főútra végre száguldani is lehetett. 3 db jó hosszú 10%-os szakasz következett lefelé egymás után, jó magasra feljöttünk tehát előzőleg. Ki is használtuk a lejtőt, bár a nagy csomagok miatt nem feszítettük túl a húrt. Schneizlreuth-nál kicsit megpihentünk, egy kisebb vacsi is lecsúszott, aztán a laposon célbavettük Lofert. Az egyik részen én „tévedtem” el, de most Bandi tudta hol is vagyunk igazából.

Aztán, már a célegyenesben ránksötétedett. Annyiból volt baj, hogy bekeveredtünk egy sűrű, sötét, nagy erdőbe. Oly sötét volt, hogy egyszer mintha a saját árnyékomtól is megijedtem volna, bár ezt kissé szégyenkezve vetem papírra… Loferbe érve muszáj volt a GPS segítségére hagyatkozni, de ezt nem gondolnám kudarcnak egyáltalán. Annyira nem, hogy röpke 2 perc alatt a szállodánál voltunk. A házigzda megjegyezte, hogy kissé későn értünk ide.
Mondjuk elég későn, de kit érdekel? A pénzt megkapta nem? Akkor meg?
Este már nem vacakoltunk sokat, felraktuk a tecnikákat tölteni, az instagramon, meg az ongon bejelentkeztünk, aztán a hullafárdtság gyorsan ledöntött lábinkról.

Azt álmodtam, hogy életem legszebb biciklis túranapján vagyok túl. Reggel, ébredés után tudatosult, hogy nem álmodtam….

VIDEÓ:

Csodálatos túránkat egy sajnálatos esemény idézte elő. Déli határvidékünkön jön a vész, Szerbiában, Belgrádban ezrével kóvályognak névtelen, arctalan emberek valahonnan valahová tartva, a Duna Túrát idén folytatni képtelenség lett volna véleményem szerint.

Társaim nagyjából ugyanezt a véleményt képviselték, s ha már lábainkban az erő feszült ezerrel s főleg a lelkünkben a nyeregbe pattanás vágya kitörölhetetlen volt, kompromisszumot kellett kötni, nem volt mese.

Ez pedig abban állt, hogy ne legyen 4 hosszabb, ne kelljen nagyon messzire menni, csillagtúra jelleggel kelljen 1 szállást lefoglalni, és Európa egyik legszebb táján vágjuk a kristálytiszta levegőt ámulva-bámulva, névtelen-arctalan emberektől mentesen….

Úgyis régen tekertem a Salzkammergutban, minden feltételnek megfelel, s ha már voltam itt több tucatszor is akár, akkor is bármikor szívesen visszatérek – jött a sugallat.

2016 / Salzkammergut update_1.nap

2016 / Salzkammergut update_2. nap

2016 / Salzkammergut update_3. nap

2016 / Salzkammergut update_4. nap

Az élménybeszámoló a 2011-es álomtúrának állít emléket. 3 rész, trilógia tehát tele élményekkel, képekkel, hangrögzítéssel! Jó szórakozást hozzá!

2011 / Garda-Cajga epilógus

2011 / Garda-Cajga – A trilógia második része

2011 / Garda-Cajga prológus

Előzmények:

Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni. Annyira frissek még az élmények, hogy egyszerűen kijelenteni: ez volt eddigi legszebb túrám, nem tartanám fernek a „többiekkel” szemben…Szép volt tehát. Egyelőre ennyit mondhatok.

Viszont, ha már – legalábbis egyelőre – nem áradozok szebbnél-szebb csodákról, számtalan hasznos tanáccsal és tapasztalattal szeretném elhalmozni azon bátor kalandorokat (bizonyára nincsenek sokan), akik cipelve házukat kerékpárral vágnak neki 1-2 hétre különbnél-különb zord tájakra és addig nem tapasztalt élményekre vágyva. Mert ami a második részét illeti előző mondatomnak, azzal fog találkozni az ember, ezt bizton állíthatom!

Kezdjük tehát! 1. nap:

Természetesen ha már tekerni óhajt az ember és mondjuk viszi a házát magával, az átlagostól jobb drótszamár szükségeltetik. Az sem újdonság szerintem, hogy a keró felkészítése is elengedhetetlen. Például én cseréltem a komplett külső-belső gumikat és a kormányszivacsokat. Egy új hátsó csomagtartó is felkerült és vettem egy lecsatolható kormánytáskát, ami az egyik legfontosabb felszerelésnek nőtte ki magát a túra alatt. Ezen kívül vittem magammal 1 db belsőt, javító szettet, szerszámkészletet, stb. Szóval a technikai felkészültség az egyik alappillér.
A második a szállított csomag. Olyan ez mint egy szakácskönyv! 7 napra a hozzávalók (hátsó táska): papucs, bőr edzőcipő, 4 pár zokni, 4 db ffi alsó, 3 rövidnadrág, pizsinek való, 1 melegítő alsó-felső, 4 póló, 1 esőkabát, 1 törölköző, nedves kendő, zsebkendő, kispárna, kiskanál, bicska, fogkefe, fogkrém, borotva+hab, kisolló, sárga mellény, első-hátsó lámpa,sátor, laticel, hálózsák, gumipók.
Előre mehet a fényképező, kamera, és a fontos papírok, térkép.

Harmadik alappillér a társaság. Mondjuk olyannal nem mennék szívesen, aki az induláskor lát először biciklit. Tehát fontos a közel hasonló erőállapot.

Nem így számoltam, de végül csak ketten vállaltuk be mosolyogva ezt az egy hetet. Attila volt a vasutas ügyintéző, ő szerezte be az oda-vissza utas nemzetközi menetjegyet és a bicikli jegyeket Salzburgig. (Összesen 29.000 HUF). Magát a napi programokat, látnivalókat, kempinghelyeket és a tervezett kilométereket én ötlöttem ki hasra ütve…

Aztán az indulás időpontja is elérkezett. Mivel az első napon már tekerni akartunk, be kellett iktatni egy 0. napot is! 16:37-kor tettük fel cajgáinkat a vonatra. Mostanában sokat vonatoztam a sulik miatt, de ha gyalogszerrel van az ember valahogy nem veszi észre a biciklitárolási lehetőséget. Csodálkoztam is becsattogó vonatunkra felpakolva hogy van rajta bicikli tartó rész is. Miskolcon ismét átcuccoltunk, majd Pestre érve már a teljes pakkal tekertünk 3 kilcsit szálláshelyünkig. Még csak az út ¼-él jártunk, de már idegenforgalmi látványosság voltunk. Mindenesetre – én csodálkoztam a legjobban, de – jólesett a pesti tekerés.

Másnap 08:10-kor indult az Express, így elég korán keltünk, bár a nagy meleg miatt eleve nem is aludtunk…Na azért itt külön szerelvény vitte már a drótszamarakat, igaz féltettük is őket és ha megálltunk imitt-amott, tapadtunk az ablakokra nehogy valaki leakassza imádott gépeinket valahol. Bécsben 40 perces könnyed átcuccolással terveztünk, de mivel éppen indulni készült St Valentin felé egy vonat, gyakorlatilag a leszállás után 4 perc múlva már ismét robogtunk tovább. Kalauzunk vakarta is fejét, mert nem nagyon akarta megérteni, hogy Salzburgig tartó menetjegyünkkel miért szállunk fel egy lassú járatú vonatra, ráadásul olyanra, amelyik csak St. Valentinig döcög. Warum? Warum? Warum? – fragte er. Nur!!! Válaszoltam volna, de valahogy ez az egy kicsinyke szó nem akart sehogy sem az eszembe jutni…Mondjuk úgy igazándiból én se nagyon értettem, de legalább mentünk. És ez volt a lényeg. Ráadásul miénk volt az egész szerelvény alul és felül – mert emeletes volt, ha eddig nem írtam volna.
A végállomáson ismét 1 percünk volt átrakni a gépeket, de ekkorra már olyan rutinunk volt, hogy meg se kottyant a dolog. Ezek után Linzben az az 50 perc, mely a rendelkezésünkre állt napoknak tűnt…Ki is használtuk persze. Begurultunk a városba és az első nagyobb bevásárló központban beszereztük az aznapi élelmiszeradagunkat. Most tudatosult bennem, hogy az egyik legfontosabb dolgot – a bicikli lezáró kulcsát – otthon hagytam. Ezek után, ha bolthoz értünk kénytelenek voltunk mindig külön-külön bemenni elvesztegetve ezzel egy csomó időt. (Persze jó is volt, mert addig is pihentünk legalább.)

Hatodik vonatunk is lassú volt. A kajálással mégis úgy elment az idő, hogy az utolsó falatokat alig nyeltük le, már látszódtak a Traunstein égbeszökő, gigászi ormai. Gyönyörű idő volt, így délibábos vibrálásban úszott a hegy, de annál rejtélyesebbnek mutatkozott. Tapadtunk az ablakokra, mert ekkorra már oly mértékű adrenalin löketet éreztem testem minden zegében és zugában, hogy alig fértem a bőrömbe. Aztán Attnang-Puchheim megállónál véget ért a vonatozás egy időre. Kiszálltunk és mikor elment a szerelvény akkor éreztem egy különleges eddig soha nem tapasztalt érzést. Demjén slágerét azért nem idézném ide, de ott állni egyedül a semmi közepén…hát, érdekes mindenesetre.
Persze a Salzkammergut koronákra pillantva ismét kősziklákká váltunk és elkezdődött egy majd 30 kilométeres begurulás a Traunsee irányába egyenesen Altmünsterig.

A tóparti kempinget gyorsan megtaláltuk s mivel országos hírű meleg volt, a sátorverés után csobbantunk egy nagyszabásút.

Az igazsághoz tartozik, hogy itthon kicsit vastagon fogott a ceruza és még egy traunkircheni begurulás, egy kevés hajóút a Traunstein alá, majd visszagurulás Gmundenen át volt a tervezett táv, de az egész napos utazás, a 0. napos meló és a nagy meleg miatti kevés alvás mostanra kissé megtépázta a hosszú évek alatt kiépült nimbuszunk. Változtattunk tehát. Gmunden csodáit térképeztük fel dalolva a Seeschloss Ort-tal, a főtér, a rakpart, a régi lubickolós helyünk, a kisvonat a teljes 8 perces menetidejével, a libegő indulási helye, a kikötő és még számtalan csodák helyszíneivel. Szóval elég volt. Ráadásul épp hogy visszaértünk és rendbe tettük magunkat rákezdett az eső ömleni. De piszkosul…

HANGANYAG:

2. nap: Először tényleg 60-ra gondoltam…

Persze mikor tervezi az ember, a visszaúttal már nem nagyon foglalkozik. Meg egyébként is mi az a 10-20-40(?) kilométer ráadásnak, nem? Drága Barátom, nem is értettem akkori szűkölésedet…Csak 4 nap múlva a 25%-os murvás gyalogösvényen 60 kilót tolva felfelé!!!
De ne szaladjunk ennyire előre!

Először fél négykor keltem, aztán 5 körül, majd még a 8 órás végleges függőleges helyzetem előtt 7 előtt néhány perccel. Minden esetben hálótársam grizli horkantása zavarta fel mézédes tiszta álmaim sorát s ezt megtorolni kénytelen levék rúgtam oldalba finoman – mert a felhatalmazást előző este megkaptam rá. A tendencia egyébként sajnos utunk végéig tartotta magát.

Istenek leszünk ma! Ezt már a Traunsee partján állva gondoltam magunkról lelki szemeim elé képzelve aznapi etapunk nehézségi fokát. Gyors reggeli, összecuccolás, majd a tömegrajt következett.

Naná, hogy felfelé indultunk. Természetesen kiállva a nyeregből, előzve autót, gyorsvonatot, repülőt. 14-18%-os kaptató váltotta egymást folyamatosan. Valahol félúton az EPO és a Béres porcerő mágikus koncentrátumának varázslatos ereje alább hagyott, elvesztve a kontrollt föld és ég között „ vitorláztunk” föl-föl és csak fölfelé. Ekkorra már vérünk hemoglobin szintje az egekig szökött, de mi még nem…hajtani kellett tehát tovább.

Az út szélén hatalmas éljenző tömeg fogadott. Kolomppal, síppal, dobbal és nádi hegedűvel játszották Brahms balladáját nekünk. Tapsolni most nem tudtam – bár megtehettem volna- mert megvadult drótszamaram szorult helyzetéből bármelyik pillanatban kész volt kitörni, s ezt még határozottan éreztem zsigereimben. Mást nem nagyon. Aztán már a csúcsokhoz közel lassan halkult a zene, a bohóc, az ördög, az ugráló tömeg előttünk elmosódva, töredezve mutatkozott. A mellettünk elhúzó motorosok tábláin az előnyünk percei lassú vibrálásba kezdtek, az egyre összeszűkülő úton a tömeg között beszökő fénysugár fényei halványodtak. Később már az utolsó 1 kilométeren belül a kordonon kívülre rekedt emberek őrjöngése, a tátogó szájak hangtalan mozgása pergett le előttem mint egy némafilm, majd a szerelés igazítás és a két kar magasba emelése következett…

17 kilométernél jártunk, déli 12 óra volt már, és kész voltunk, mint a házi feladat…Ráadásul előttünk volt még majd 93 ezer méter (Akkor még úgy gondoltuk, hogy csak 50).

Lefelé gurultunk amíg lehettet, de jött bele egy kis „vicc” is úgy kedvrombolónak. De nem tudta elrontani egyébként. Főleg az utolsó nagy gurulás esett nagyon jól, mellyel egyenesen belegurultunk az Atterseebe. Nagy csobbanás következett, aztán elindultunk fölfelé órajárással ellenkezőleg. Schörfling előtt vettünk finom grillcsirkét és az egyik magánstégnél hűs árnyékban bevágtuk az egészet.

Később már a tó északi csücskében fényképeztünk csodás verdákat és tekerve egy húszast csak Attersee falucskában álltunk meg ismét. Na itt már a fürdőzés után jobbnak láttam volna ha a kiindulási kempingbe varázsoljuk magunkat, de még mindig csupán utunk felénél tartottunk. Ez a tény kicsit felturbózta adrenalin szintünket és nagy lendülettel indultunk gyorsan tovább egészen Unterachig. Itt ismét fürödtünk, boltoztunk, majd az utolsó atterseei szakaszt teljesítve még a másik hágó előtt csobbantunk egyet elköszönve ettől a nagyszerű helytől.

Innen még mindig 42 kilométert írt a tábla ami az akkori erőállapotunkat ismerve hát…És ekkor csoda történt!!! Olyan barátságos volt ez a számomra ismeretlen hágóút, hogy szinte öröm volt rajta tekerni. Ebenseenél ettünk, majd a maradék távot már a Traunsee parján szürkületben tettük meg nevetve.

Pontosan 110 kilométer volt a mai etap. Emlékezetes marad minden bizonnyal, mert ekkora gátakon átvergődni olyan teljesítmény volt, melyet nagypapa korunkban is emlegetni fogunk!

HANGANYAG:

3.nap: Akár meg is nyerhettük volna…

Már csak arra emlékszem, hogy megbokrosodott paripáink vad vágtával omoltak Bad Goisern kitárt karjaiba. Minden irányban elcsigázott, csapzott hátú versenylovakat előztünk újult erőre kapva – látva kínjukat –, és biztosra véve a megérdemelt sikert osztottunk menet közben autogramokat megrögzött híveinknek mindenfelé. Már az elkerített részen robogtunk, kitörési lehetőség nem mutatkozott, elhittük tehát, hogy az évek óta ránk rakódott rutin ismét a felszínre tör talán. A következő kanyarban már a célszalagot is látni véltem és a vakító aranysárga serlegünk ragyogta be kék egünk.

És ekkor…megkaptuk első boksz utca áthajtásos büntetésünket!!!

Okát nem értjük, a Hágai Nemzetközi Bíróság azóta vizsgálja az ügyet, mindenesetre ez a sokk akkora kalóriaesést idézett elő elcsigázott zsigereimben, hogy a Hofer-ig alig bírtam elvonszolni magam. Na itt azért némi euróért cserébe feltölthettem fullzéró kalória szintemet és így már szebbnek láttam a világot egy fokkal. Kettővel pedig akkor, mikor egy kolléga robogott be az üzletbe úgy vásárlás gyanánt bevásárló kocsi helyett drótszamáron…

Na, de hogy is kezdődött?

Még a Traunstein lábánál ébredtünk. Ezer éves rutinnal cuccoltuk el sátrunkat úgy, hogy közben fél lábbal a tóban voltunk, és mintha fényképeztem volna a reggelizéssel egyidőben. Attila mint a lefagyott windows állt mozdulatlan combig süllyedve a hattyúkkal elárasztott see kristálytiszta vizében. Hová az a nagy sietség – gondoltam – és kattintva egyet kergettem bele gépembe a nagy Hegyet és a nagy Küzdőt megállítva az idő kerekét egy pillanatra. Aztán még sokkal többet, mert csak nem akart megmozdulni –se a Hegy, se Ati. Később mintha utóbbi mozdult volna, mert az altmünsteni banhofnál ő is ott várta velem együtt a berobogó expresszünket. Persze nem jó helyen…

A bakter látva agyonpakolt szamarainkat – és bennünket – rogyadozni rossz helyen, hanyatt-homlok futott s feküdt a sínekre a szerelvény előtt gondolva, hogy bár ez a korrekció felborítja majd kissé a menetidőket az egész dachsteini vonalon, mégis érvényes menetjeggyel rendelkezve le ne késsük. Sehr danke! – olvashatta le szememről, mert a szóbeli közlésnek nem volt értelme felhúzott ablakoknál, integetni meg nem mertem. Közel volt még a meleg Méltóság Napja ugyanis.

Lenyugodva hogy jó helyen levénk vettük csak észre, hogy valami versenyféle bontakozik majd ki ezen a napon valahol errefelé. Szép, csicsás, nagy volumenű, rajtszámos bicókat pakoltak a mieink mellé állomásról-állomásra Popeye izomzatú fiatal lányok, fiúk, asszonyok és férfiak. Később láttuk csak okát. 10 körül jártunk, de már Bad Goisernben fürtben lógtak az emberek s az autók mindenfelé.

Aztán Obertraunban már mi is versenyben voltunk egy rövid ideig. Olyan jól álltunk, hogy egy sátorverés és egy félórás szunya is belefért versenyprogramunkba. A táborhelyünk zászlajaként funkcionáló piros törölköző – míg dobtunk egy déli szunyát – helyet változtatott s ezt nem tudtuk csak zord, de semmiképpen sem gyors beszédű és mozgású kemping tulaj nyakába varrni. Erre válaszként változtatva eredeti tervünkön az arany medalion és a Nibelung gyűrűjének megszerzését tűztük ki- nem előbb említett – zászlónkra.

Hallstatt a miénk lett. Bejártuk minden zegét és zugát. Majd még azon oldalon fürödni is volt elég erőnk annak ellenére, hogy a Dachstein fölött zord fellegek gerjesztettek vad dühöt elleneinkben és szalasztottak bennünket percekig rejtekhely alá. Később ismét versenyben álltunk megint.

És hirtelen – a legrövidebb nevűnek vélt osztrák falu után – Au – Bad Goisen és a célba érkezés következett. (De erről már esett szó – azt hiszem…)

Később, a 2. bokszutcás kiállásnál – már a nagy égi áldás idején – álltunk órákon át fedett helyen a határban és csodáltuk méltó elleneink gépcsodáinak visszacuccolását szállító eszközeikre. Aztán az eső lassan csitult s mi ismét gurultunk kacagva…a vonathoz!!!

VIDEÓ:

HANGANYAG:

A 4. csodás napról nem rebegnék hosszú ódákat kivételesen…

Pedig lenne mit mesélni – elárulhatom. Legyen elég annyi, hogy 4 tavat sikerült becserkészni, megmásztunk egy 23%-os meredélyt, felkaptattunk egy 1000 méteres hágóra és a hallstattersee legszebb és legzordabb oldalán gurultunk vissza hosszú percekig egészen az obertrauni kuglejozóig. Itt terülj-terülj asztalkám fogadott, csörgött a gép a sok maszektól, aztán erőt gyűjtve a hétfői világcsúcsdöntéshez gyorsan (22:39) – a diktafonos szokásos bejelentkezés után – vízszintesbe kerültünk.

A legcudarabb rémálmaimban sem gondoltam volna előre mi fog várni ránk másnap…”Vakvágányon a Mennyországba!” című albumomban beszámolok róla hamarosan.

HANGANYAG:

5.nap: Nem hinném, hogy nagyon mellélőttünk!

(Legalábbis a nap első felében biztosan nem…)

Sőt kifejezetten tetszett a tényleges házcipelés. Eddigi Túránk ugyanis csillagtúra jelleggel múlatta időnket, tehát reggel lecuccoltunk, sátrat vertünk, aztán tekertünk 1-1 napot, majd átvonatoztuk magunkat egy másik kempingbe és kezdődött minden előröl.

A mai napra egészen más dolgot találtam ki magunknak…

07:30-kor kezdtem ébredezni. Eső hangjának nyoma se volt, fogtam tehát a masinát és vakon kisétáltam a tópartra csodálkozni. Nagyon szép volt a szemközti Hallstatt az oszladozó ködben. A Dachstein havas ormai ugyan nem mutatkoztak, de a számtalan itt található klettersteigre képzelve magam már elém is tárult a lélegzetelállító hófehér jégsapkával megáldott csodás panoráma…Napocskánk ki-ki kandikált, úgyhogy egészen átszellemülve és mosolygó ábrázattal érkeztem vissza a 30 méterre lévő sátrunkhoz, ahol már Ati is mozgolódott ezerrel. Annyira felkavart egyébként a hirtelen jött, nagydózisú élmény, hogy a következő esemény amire emlékszem már a bad-ischl-i pályaudvar volt, ahol felpakolt paripáink szűköltek a nagy súly alatt, alig várva a várva-várt indulást.

Aztán elindultunk a Mennyország felé!

Bár Bad Ischl világhírű gyógy- és fürdőhely, mi mégsem vágytunk (egyelőre) a megmártózásra annak ellenére, hogy kezdett igen magasra felkúszni a hőmérő higanyszála. Sőt, nem vadásztunk Ferenc József egykori kedvenc erdelyében, a Kaiservillát még csak futólag sem érintettük és a városban működő Márvány-kastélyban sem helyeztük el kedvenc fényképeinket úgy turistacsalogatás gyanánt. A Lehár-villa mellett eltekerve azonban tágra nyílt fülekkel kémleltem a hanghullámok zenei metamorfózisát mivel Brahms B-dúr zongoraversenyének második tételét véltem felfedezni hirtelen. A delej, mely ezen különleges hangjegyek ismerőjeként birtokomba került ugrasztott szempillantás alatt a fekete és fehér billentyűk mögé ámulatba kergetve az ott egybegyűlt atyámfiait, de hosszan megállni most semmiképp sem lehetett, mert Attila ekkor még nem bírt volna „újraindulni” – muszáj volt mozgásban tartani.

A város és a Wolfgangsee közötti 10 kilométer egyébként ideális bicikli utat biztosít az átlagos halandó számára és ha Steinbuchnál a fenti kis utat választjuk, talán még a Schwarzersee partján is parádézunk egy kicsit. Mi lent mentünk. Igaz, így a strobl-i Sparban beszereztük aznapi elemózsiánkat, ami a vakvágányos mókánk túléléséhez elengedhetetlennek bizonyult. Mert innen – bár még akkor nem tudtuk – már A Vakvágányon haladtunk tovább…

Olyan volt, mint amilyennek a nagy mesélő, Andersen leírta. A csillámló tó vizében száz és száz vidám tündér tánca varázsolt meggyötört arcunkra lágy mosolyt, majd már kanyarodva St. Wolfgang felé vad és kacér szirének tették próbára erőnk, és tisztességünk bűnbe ejtő dallamokkal halmozva el. Elárulhatom akadt pillanat, mikor a léc mely becsületünk szintjét volt hivatott jelezni megremegni látszott…A mammutfenyők tövében ültünk ekkor, apró, dolgos törpék vigyáztak reánk és mi a kábulattól részegen – mely fejünk fölött a látványtól és a szirének énekétől együttesen jelentkezett – éltető mannával próbáltuk vállunkról a viselhetetlen terhet ledobni. Őszinte leszek: az osztrák szafaládé és a franciasaláta számban egybe olvadva oly varázserőként jelent meg hirtelen, hogy sziréneink visítva dobták csalfa hangszerszámaikat csodás tavunkba, közben rút boszorkánnyá változva át.

De ekkor még nem sejtettem…mit is nem sejtettem?

St Wofgang előtt egy kisebb meredélyt másztunk meg olyan helyen, ahol a biciklik nemkívánatos közlekedési eszköznek számítottak, de hogy tolni nem lehetne, az nem volt kiírva. Így toltuk. Aztán megérkeztünk a szentélybe. Lassan begurultunk, legurultunk, átgurultunk, közben szívtuk a sok jót, mi itt hirtelen nagydózisban bennünket (is) megtalált…Később bevártuk a gőzöst már a másoldalon, és a Schafbergbahn becsattogását is lencsevégre véve álltunk dilemma előtt, hogy ha felmennénk, az agyonpakolt bicókra vajon vigyázna-e valaki. De nem, esély erre nem nagyon mutatkozott. Persze röpke itt tartózkodásunk alatt fény derült arra is, mi módon lehet majd következő alkalommal jegy nélkül kellemes utazást tenni a csodaszép bahn (igazi gőzmasina) belsejében felfelé.

Aztán A Vakvágány hirtelen véget ért.

Tovább nézve nyugat felé ormótlan, gonosz, haragos lelkű sziklaszirtek néztek zord lelkülettel felénk, tudtunkra adva: itt bizony számunkra járható út nem létezik. Nem látván kiutat sanyarú helyzetünkből az egyetlen lehetséges útvonalon (mely nem vissza vezetett) nekivágtunk a …a …szörnyűségnek.

60 kilót tolni 25%-os murvás úton órákon át….hát, nem volt pillanat, mi tetszett volna – elárulhatom. Már volt úgy hogy lábaim szélsebesen pörögtek, szemeim düledezve kívánták a haladást előre, miközben álltam egyhelyben, s mint futószalag vágtatott alattam a murvás halál. Kínkeserv volt, jobb vissza sem gondolni rá. Most már tudom, inkább 100-szor visszafordulni inkább, mint nagy teherrel próbálkozni rá. Persze gyalogosan tiszta élvezet lehet. Csodás panoráma, a Mennyország teljes pompájában mosolyog rád, a szirének hangja halk és távoli, s amit a természet adni tud, azt itt mind megleled.

Már a fennsíkon kicsiny templom szégyenlősen, félig a kőbe vájva adott menedéket kitett lelkületünknek, de mélyhangú harangját megkondítva dobtuk le hirtelen fekete ruhánkat egy kicsiny időre, mert a másik oldalon szintén halál fogadott…A lefelé 25% sem kellemes szinte fejen állva, nagy teherrel megrakodva, fékezve lágyulásig feszítve a kart – azt hiszem. Lent csobbanni kellett nem volt mese. Hogy a tavat át nem úsztam a víz alatt csupán a még pillanatnyi szívritmus zavarnak tudtam beírni, de legközelebb megteszem, ígérem – kedves Barátaim.

Később a mesés St. Gilgen fogadott, majd már ismét egy Sparos kiruccanás után nyomtunk egy hágót és meg sem álltunk a Fuschlsee nyugodt partján zihálva kissé, de felejthetetlen élményekkel – és vidáman, hogy célt értünk – tarsolyunkban…

HANGANYAG:

6-7. nap: Levezetés

Persze bicikliztünk… Fuschl am See-ban találtunk este menedéket egy először kicsinek és csúnyának talált kempingben, de aztán másnapra egész jól összemelegedtünk őkegyelmével. Mert beláttuk, hogy nem kellenek nekünk puccos dolgok. Hely legyen, szép látvány, a többiről meg gondoskodtunk mi. Mert jó kedvből maradt mára is…

Vidáman vágtunk tehát neki utolsó etapunknak, aminek nem volt más tétje, minthogy érjük el a vonatot… De nem ma, hanem holnap. Így sietni nagyon nem kelett. Nem is tettük meg. Elbicóztunk Salzburgig, ott pályaudvart és várost néztünk, majd egy kempinget kerestünk, aludtunk, másnap pedig hihetetlen élményekkel jól megrakottan (a vonat alig bírt jönni velünk) hazáig vonszoltattuk magunkat!!!

HANGANYAG:

VIDEÓ:

Nosztalgia 97/ 1. rész

„Prológus:
Megvolt az első összeröffenés! Márciust írtunk még csupán, de érdekes módon – Nagyragát kivéve – mindenkinek kiforrott elképzelései voltak készülődő TÚRÁNK mikéntjéről, vagyis hogy csináljunk egy nosztalgia ’97-et. Huncut mosoly jelent meg arcomon a csillogó szemű társaimat figyelve! 12 évnyi szunnyadó emlékek törtek hirtelen elő sokukban és annak, hogy ezeket az élményeket vágyták megint, örültem tiszta szívemből….Nem hittem, hogy már az első találkozásunk alkalmával az indulási időpont is megszületik, de olyan lelkesek a srácok, hogy rögvest bevéshettük naptárunkba a jún. 27-i indulást. Pont ügyeletes leszek akkor, de csere-bere fogadom…Aztán majd vissza…

És volt egy második alkalom is. Sütögettük a szalonkát, golfoztunk elég nagy rössel és gyakorlatilag megállapítottuk, hogy tudunk mindent…
13 nap alatt 7 ország csodáinak felderítésére lesz időnk „csupán”. Egyébként az útiterv és a látnivalók megszervezését ill. megkeresését a vállaimra rakták drága barátaim, amit persze én boldogan vállalok…Már el is kezdtem szervezkedni, és minden nap újabb és újabb tervekkel állok elő. Gyakorlatilag én már réges-rég elindultam…

Az első 400 km rémálom lenne, ha nem ilyen társakkal menne az ember. Nagyragát már futólag említettem. Hihetetlen figura. Gyakorlatilag lehetetlen nem észrevenni. Humor-Herold 200-as IQ-val. Persze ő sem hibátlan, de ezekről a nem éppen elhanyagolható hibáiról majd a túra végén tudok többet írni. Egon barátom művész lélek, de ennek ellenére nagyon rendmániás. Legalábbis ’97-ben még az volt:”Álljunk meg, rendet kell pakolni!” Persze nekem ez tetszik. És gyönyörű színekben pompázó festményei még inkább! Pisti nagy karrier előtt áll. A szuperliga az mégiscsak szuperliga!!! D’la Fa, se szeri se száma a maszeknak s remélem ezt a Garda-tónál is bemutatja. Attila nagy karakter. Gyakorlatilag meghazudtolva az évek múlását kenterbe vágja akármelyik 20 évest akármelyik sportágban, ez nem vitás…Övé a szállítóeszközünk és ezer éves rutinjának köszönhetően nem leszünk elveszett emberek. Az tuti. Kisraga is színesíti csapatunkat végre. Régóta érik benne a gondolat s most eljött az idő. IT zseni a srác, úgyhogy lap-top s multimédiás háttér tekintetében világverők leszünk.. Jani régi barátom, a focis múlt fonta össze életünk, de olyan sokat mégsem találkoztunk, hogy nagyon jól ismerném. Örülök, hogy tetszik neki a terv és hogy szinte mindenkinél lelkesebb. Szerény személyem tehát a hetedik, mégsem érzem, hogy gonoszok lennénk egy cseppet sem. Biztos azért, mert nem is vagyunk! Szóval én leszek a potyautas, illetve a kakukktojás. Idegenvezetőként élvezem majd a srácok örömét, szívom magamba a jó sztorikat, pipálom a betervezett útvonal beteljesülését, s ha a „főnök” már nem bírja hiányomat (vagy én az övét!) ülök vonatra és irány Surány!
Érdekes statisztikai adat lehet még a tervezett és a ténylegesen megvalósult helyszínek, látványosságok kiértékelése. Ez azonban csupán egyetlen ember sajátja, tudniillik az enyém. Majd ha itthon vagyunk beszámolok róla…Indulás reggel!!! Jó szerencsét nekünk!!! És kevés esőt!!!!!!!!!!!”

Első napok:
Mi nem tudtunk jobbat kitalálni. Legalábbis saját értékrendünk alapján nem. Mert lógatni a lábunkat egy gyönyörű helyen hetekig nem a mi asztalunk. Ugyanígy mondjuk egy hatalmas hegyet –bármilyen szép is legyen- mászni hosszú napokig, és függeni élet-halál között…Nem barátaim. Mi annál kényelmesebbek levénk, és kíváncsibb lelkületűek. A többre vágyás munkálta tehát az elhatározást és magát a tettet is, mely során a 2 hét alatt sikerrel vívtunk ádáz csatát számtalan…

A jóslat teljesült. Heten indultunk útnak azon a reggelen. A Szent Grál lebegett lelki szemeink előtt, amely a híresztelések szerint Ausztriában és Svájcban tucatjával hever a jámbor idegen lábai alatt. Mi az első ilyet Fraknó váránál találtuk meg, de köszönhetően genetikai állományunk elsilányosodásának nyilaink aludtak a tegezben, és nem igazán kötötte le a társaságot az építészeti bravúrok számolatlan hada sem. Ellenben a bejárat előtt a puccos Cadillac… Az igen. Ja, és a menyasszony. Bár ha jobban belegondolok szép volt, szép, de a ló se csúnya.

Persze Mattersburgban egészen más volt a helyzet. Talján napokat ült a város, Hawaii, dj, napszemüveg, magyar zászló 90 fokkal elfordítva, kicsiny színpadon a helyi banki alkalmazottak és köztisztviselők 50 fölötti tagjai emelgették fejük fölé lábaikat és énekelve hintették felénk az élet szebbik oldalát sramli és Pavarotti melódiákat egybegyúrva. Szép volt. Hát erre inni kellett nem volt mese. És később a tábortűznél megint, hiszen nyelvében él a nemzet, s ha jó magyar bor csúszik le a torkon, megered a nyelv iziben s így regéltünk a csodaszarvasról hajnalig.

Másnap Semmering-Leoben-Liezen-Hallstatt következett. Ruzsa Sándor itt nyugodtan bujkálhatott volna napestig és baktittyja 2-3szor talált volna rá a nagy echo miatt. Szerette volna biztosan, mint ahogy mi is mosolygós (és még kissé borvirágos) ábrázattal bámultunk orrunk elé és fölé. Ekkor már magasodtak hegyeink, s ha nem csöppent volna imitt-amott az éltető eső, talán az állatot is elkerüljük. Nem így lett. Hallstatt kapujában jött a hír, mely szerint a ravaszkodó ragaszkodó ragadozó fekete árnyként telepedett bal combom külső homlokzatán és drága apósom maradék lesütött húsalávalójából neki szánt zsíradékról tudomást sem véve fickándozott vadul nevetve. Én nem nevettem. Persze ő sem sokáig. Bad Ischl, Sissi kastély helyett Hospital, biztosítás, vákuum szerszám kullancs ellen, szakértelem, mosoly. Később csodás szállás nagy izgalomra, tekepálya foglalás, vissza, evés-ivás, és uccu tekesport magyaroknak. Pincér nénink még nem láthatott ilyet, mert az 1 óra alatt – ha nem a söröket hozta – az ajtóban feszített és nézte a sok kilencest. Csirimp-csörömp volt annak ellenére, hogy ezek a nem normálisok lukat fúrnak a golyókba…Na ettől válik a dolog nagyon érdekessé, mert össze-vissza megy a „lövedék”, de mi élveztük így is. Egyébként Kisraga nyerte a derbit, a párost meg a 2 Raga.

Reggel kicsi eső, fellegek, 100%-os páratartalom és kissé hűvös légtömeg jellemezte időjárásunkat. Mint itt szokott….A tehénbőgés és a friss tej illata azonban rögtön javított zord helyzetünkön s miután a háziak ingyen biciklijét is kipróbáltam, már rózsaszínben láttam a világot. Indulásunkkor a Traunstein még bujdosott, de mi vidáman bámultuk a semmit és álmodtunk kék eget fejünk fölé kacagva. Traunkirchen, Ebensee, majd St Wolfgang csodája következett, s mintha itt már a napocska is kisütött volna, de nem. Nagyokat sétáltunk, megcsodáltuk a gyönyörű cirádás házakat, a tópart mint nyugtató, cirógató kéz simongatta lelkünket hosszú percekig, aztán St Gilgen és már Németországban Berchtesgaden következett.

Hitler Sasfészke régi végállomásként lapul elsárgult bejegyzéssel füzeteim első oldalán, mégis most először indultunk e furcsa történelmi útvonalon felfelé. Az erdei állomástól busszal robogtunk tova, mely 15 eurot húzott ki amúgy nem éppen megtömött pénztárcánkból, de megérte – elárulhatom. Nem volt gyenge ugyanis. Jani barátom lágyuláspontig markolászta buszunkon a kapaszkodót, de mi is tartottuk vissza keményen a lélegzetet. Hihetetlen volt. Alattunk tágult a tér, kinyílt a táj, jött kanyar kanyar után, már majdnem rosszul is voltam, de aztán hirtelen stop, ugrás az alagútba, jéghideg hidegzuhany, és az utolsó 124 méter az aranyozott liftben összezárva 50 emberrel, majd a Szentély. Szent ég!!! Micsoda panoráma! Fent napsütés fogadott, de mivel ½ óránk volt csupán, szaladgáltunk, mint mérgezett egér föl s alá, keresztbe-kasul.
Königssee az ellentéte volt. Mint egy lassított felvétel. Lomha vénemberek nyugodt tempójában haladtunk a part, majd a kilátó s végül a duzzasztó vonalában a bob pályáig. (Most nem tettük bele a bicikliket.) Aztán jött a kemping, a mínusz 75 euro és a bor ismét előkerült…

A Krimml vízesésről nem írnék sokat. Nem mintha nem lenne látványos. Sőt! Európa legnagyobb vízesése 380 méteres esésével, így nem csalatkozhattunk. Felfelé szemerkélő eső, lefelé szikrázó napsütés, szivárvány!!! Csodás volt. Aki erre jár, feltétlenül nézze meg.

A 2 menő egymással ekkor már javában harcban állt. Vér persze nem csordult soha. A pengeváltás a szellemesség tornázása volt csupán s mi többiek nagyokat nevettünk a „szúrás” utáni nagy csend „hallatán”, mely a találatot volt hivatott jelezni. Sűrű és hosszantartó csaták színesítették amúgy sem szürke utunkat tehát, s erre még Pisti emberfeletti tettei emeltek koronát (melyeknek köszönhetően a Beton jelzőt is kiérdemelte).

Az egyik ilyen a Paznauntal Euro treppéjének a megmászása volt, amely ha jobban belegondolunk nem kis teljesítmény. Sőt, elég nagy! 4000 lépcsőfokot kell ugyanis közel 600 méteres szintkülönbséggel teljesíteni a bátor vállalkozónak egy nyílegyenesen felfelé tartó lépcsősoron. Főleg úgy, ahogy mi csináltuk (ebéd előtt) számít nagy kihívásnak. Nem is sikerült mindenkinek…(A rekord egyébként közel 20 perc, amelyet mi kétkedve fogadtunk, de ha Gyalogkakukk, vagy Rugóláb Seriff érte el – üsse kő – elhiszem.)

Este még Bad Ragazban tekertünk levezetésképpen egy húszast meglátogatva a Tammina-schluchtot, a Kaszinót és a Termálfürdőt. Gondolom mondanom se kell, hogy mozgalmas 5 napon voltunk túl!
És a java még csak most következett!!!

VIDEÓ:

Nosztalgia 97/ 2. rész

Trilógiám első részének hihetetlen sikerén felbuzdulva a Svájci Édenbe vezetem be ím, második albumommal az erre éhes kalandra vágyók táborát!

Az én Svájci Édenem a számtalan hágó utakkal megtűzdelt déli szegletek, az égbeszökő havas sziklatengerek, a szürke gleccserfolyamok tucatjai, a csinos hütték, a száguldó piros hágóvonatok, az erőtől duzzadó vízesések sora és a folyton kolompoló milka bocik szűnni nem akaró csordái. Zord és mégis vidám vidék ez egy olyan ember számára, akinek a természet ezen csodái örömkönnyeket csalnak a szemébe! Az enyémbe bizony csaltak megint.

Az éden kapuja: Jelenleg a schengeni határok keletről éppen Liechtensteinig érnek. Itt tuti megállj van az átlagos magyar halandónak! Hozzászoktunk már, még csak nem is idegesítő a leterelés oldalra és a kétkedő, bizalmatlan, somfordáló, kasznikopogtató határőrök piszmogása. Igaz, most nem kerestek kábszert. A koszos gatyákat viszont volt szerencséjük megtekinteni. Azóta szerintem nem alszanak, de ez már legyen az ő bajuk.

Bad Ragaz: Az Éden igazi, fizikailag megfogható kapuja azonban Bad Ragaz előtt, a liechtensteini és a svájci határ között található. Most is átmentünk alatta, de a virtuális bizonyíték rá ott hever a ’95-ös albumomban. Elsődleges célunk a Bad Ragazból nyíló Tammina-schlucht felderítése lett volna, de bármennyire is akartuk azt a leplet, sehogyan sem sikerült róla lerántani. Bembergi oroszlánként küzdöttünk, kerestük a veszett fejsze nyelét, kutattuk az útbaigazító táblák tömkelegét, süllyedő hajón feszítettünk vitorlát, de az átkot, mely ekkor már szarvunkat teljesen letörte sehogyan sem sikerült összeroppantani. Helyette összeroppantunk mi…Erőnk végképp elszállt, hitünk alábbhagyott , s már csak a gőzölgő zacskós leves papírgaluskájának szexepilje lebegett lelki szemeink előtt! Erőtlenül gurultunk be még éppen időben tehát a bad ragazi kempingbe és újratöltés után már két keréken indulhattunk felderítő körútra mi hárman, a Menők tovább. Szóval Bad Ragaz. Szép és érdekes kisváros bizton állíthatom. A kaszinó és a termálfürdő csodálatos, a szolidan nyüzsgő belvárosi sétáló utca, tavernákkal úgyszintén, és a hab, a torta tetejére a Tammina-schlucht megtalálása volt. Igaz, az igazi szentély feltárására már nem volt idő, de az a 3 kilométer, melyet a városból a völgyön felfelé megtettünk felért egy csodával. Este még a hosszúra nyúlt asztalnál hosszúra nyúlt hacacáré jelezte ittlétünket és a maradék édes nedű kilehelve lelkét gurult le időlegesen hozzánk települt svéd-magyar barátaink torkán (is).

Wallensee: Reggel összepakoltunk és magunk mögött hagytuk Bad Ragazt. Fájdalmunkat tompította az a tény, hogy gyakorlatilag most értünk túránk legszebb részéhez. Itt még a gaz is szép!– hangzott el Jani egyik örökbecsűje, és tényleg, mintha a fű is másképp nőne itt…Sargansnál nyugatnak fordultunk és nem sokkal ezután a Wallensee csodás panorámája töltötte belénk az energiát. Nem sokáig töltöttük magunkat azonban, mert nagy volumenű feladatok vártak reánk.
Schwyz: Ezt az érdekes nevű városkát nem tudom lehetne–e szebb helyre térképre rakni!? Mindenesetre a Vierwaldstattersee keleti szélének gyöngyszeme, s ha lett volna nálunk némi svájci frank, talán be is cserkésszük kacagva. Nem volt. A parkoló óra meg kívánt volna valami fabatkát – ki hinné? Manióka híján nem időztünk tehát sokat.

Vierwaldstattersee: Időztünk viszont már a parton és kissé beljebb Gersau fölött, ahol mindig kék az ég, s ahol fedetlen kebellel tudtunk örülni a hideg víznek az izzadás kényelmetlen nyomait dobva le magunkról. Fölöttünk a Rigit takarta be némi kósza felhő és a távolban mai napunk fő attrakciója, a Pilatus hozta tűzbe a társaságot. Jól elszórakoztunk egyébként a langyos lubickolás alatt, erőt gyűjtve a megmérettetéshez, ami a videón talán kiérezhető.

Pilatus: És az is eljött. Felfelé persze fizettünk, mint a katonatiszt. A felhők jöttek-mentek, s mi a 48%-os vasúti fogaskerekessel hasítottunk szépen toronyiránt célba véve a Hotel Bellevue végállomást. Csodás fél óra volt, ugrottunk jobbra-balra, csattogott a gép, és mire talpunk alatt ismét szilárd talaj lapult 1700 métert ugrottunk a Nap felé. Kisebb időre ismét beszökött az ősz! Csúnya felhőzetek borzolták kedélyünket, de aztán már az Eselre feljutva újra szikrított a napsugár.

Pilátorokká csupán később válhattunk. Szent glóriát fejünkre téve, kentauri testtel, mint szilaj állatok küzdöttünk az 1700 méterrel vadul, s aki még nem ügetett 30%-os lejtőn órákig lefelé, nem is sejtheti milyen kínokon mentünk keresztül. Mégis, a gyönyörű táj, a fenséges magaslatok, s amott a fenséges mélység kontrasztja és a kolompoló milka bocik vidám hada, valamint az éltető friss alpesi levegő feledtette az erőltetett menetet. Felejthetetlen túra volt a másnapi kínjaink ellenére.

Brienz: Aztán a korona is felkerült fejünkre. Túránk csúcspontjaként Brienzbe gurultunk be a Brünnig passon át, de mivel későre járt, a biciklik már nem bújtak elő ma. A kempingben Jani halandzsája faragott 10 eurót a 82 eurós árból, aztán mikor kikértük magunknak, hogy a 15 féle köszöntő felirat között magyar nincs, kikerült az „Isten hozta!” is Aztán csúcs körülmények között, a legszebb helyen , de piszkosul elfáradva vertünk sátortábort.

Jungfrau-régió: Giessbachfalle, Aareschlucht, Jungfrau. Micsoda nevek! Zászlónkat másnap mindegyiknél kitűztük! Igaz, a Jungfrau bokáját érintettük csupán, viszont most végre megmutatta önmagát.

Aztán a Thuni-tó következett! Érdekes tanulmány lehet egy jó térkép ismerőnek, hogy a GPS miért irányított Interlakenből Martigny úti céllal Thunba (a Thuni –tó északi oldalán)????? Aki tudja a választ kérem, írja meg, legyen kedves, mert azóta is álmatlan éjszakáim vannak az ügyet illetően. Csupán a látvány miatt nem avatkoztam be korábban, de mikor Thunból Kurityán felé kanyarított bennünket, már nem ülhettem karba tett kezekkel…

Martigny előtt 10 kilométerrel letá(boroztunk). Csupán franciául voltak hajlandók érteni, de szerencsére Ragatomira ragadt annak idején annyi tudás, hogy még egy elégedettségi mosolyt is elő tudott a háziasszonyból csalogatni egyik rövid mondata eredményeképpen.

A Szent Bernáton másnap átvonultunk. A biciklik is előkerültek, így fél órás száguldozás vette kezdetét, s mivel az idei Tour is erre ment többek között, kettőzött erővel nyomtuk lefelé. A trikók színére már nem emlékezem, de mintha én állanék az összetett élén…Aostában az első körforgóban megálltunk s vártuk a szerviz autót. Nem jött – kell e mondanom…Csillagtúrán felderítő körútra indultunk tehát, de így sem találtuk. Fél órás „Na, most mi legyen?” után valahogy mégis összefutottunk. Nagy mesélések, élménybeszámolók kezdődtek s mikor már mindenki elregélte történetét elindult az autó a TENGER felé!

VIDEÓ:

Nosztalgia 97/ 3. rész

Megyünk. Északi zord magaslatok felől a déli lankák felé. Berregő motor berreg. Rapallo és St. Margheritta között 600 méterre lent alant a lant alantas. Tengert látunk. Gyomor háborog s jön a busz szembe százzal, fél gázzal.

Nekünk tilos lenne itt gurulni, de…már késő. Berregő motor berreg. Valahogy lejutunk. Rapallo nyüzsgő hangyaboly. Szálláshely még nincs, örülni tehát nincs okunk. Mégis megtesszük. Aztán félhomály, csökkenő esély, zárt kapukat döngetünk, s amott a százszortört varázs nem törik százegyedszer talán. S tényleg. Rálelénk ideiglenes hazánkra, még ha 2 napra is. Tiszta olcsóság a luxusért, igaz a Tenger mérföldnyire. Még este felderítő körútra indulunk és a berregő motor berreg ismét a szebbnél szebb Harley-k alatt. Ja és egy jó pohár sör is csak lecsusszan, ha már megérdemeljük, igaz Pista bátyám?!! Felfelé halál, de a hideg zuhany nem hidegzuhany, így kárpótol mindenért.

Másnap feküdés a tűző napon, árnyék sehol, UV-B csúcsértéken, persze hogy 8 napon túl gyógyuló sérülések. Én közben sziesztán levék, aztán mikor a has tele, durmolás szegett fejjel a’la natúr kisgatyában a tobozok között. Többiek fel, előbb említett sérülésektől elgyötörve, súlyos kínok között, étvágytalanul. Este vissza az éltető hidrogénbuborékok közé, elvegyülünk, még egy pizza is lecsúszik, aztán imádott kétkerekűinkre felcsimpaszkodva Sestri Levantébe benyargalánk. Vidámság, mi orcánkat festi meg, búnak nyoma sincs, Még versengéssel is múlatjuk az időt. Aztán legott tavernát bérelénk, kiülve nagyokat kurjantunk, és az olasz leányokat hesszeljük. Berregő motor itt nem berreg. Sikátor viszont bejátszik. Elől én megyek éppen, izzik a fém, mögöttem hű barátaim. Nyelvük lelóg, de szólni egyik se mer. Aztán éltető leány zsivaj tör fel a félhomályból, de látványom –elhiszem- megrettenti őket, s pisszenés sem hallható tovább. Aztán már mögöttem ismét virágba borulnak, pálmulnak a fák, és Jani kurjongatása kacagásba kényszeríti őket. Fiatalok, így továbbállunk. Meg egyébként is…

Indulunk. Ismét berreg. Irány Észak-Északkelet. Jesolo már könnyűdió. Hely dögivel. Olcsó is, és közel a víz. De Velence kell most nekünk. Hajó nem indul, berreg a motor helyette. Ott Kánaán. Csodás színpad mindenfelé. Amerre szem ellát, látunk mindent. Kettes számú kicsiny ladik, és Sóhajok, Szent, Dózse, végül étterem. Előétel lenne hetünknek 6 zsömle és egy übrik parmezán sajt? Bizonyára.

Pergő sajt kerül, morzsáló kiflire. Pincér a szája szélét harapdálja vadul, háborgó lelkét próbálja csitítani, de nem szól, még ha majd szétrobban is. Végül rájövünk. Alattunk hegyekben áll a leseprett morzsakupac. Jön a kaja. Röhögünk, eszünk, röhögünk s a maradék sajtot a tésztára tesszük. St. Mark terén áll a víz, nem sokat időzünk itt már. Kifelé annál többet. Hosszú az út és fogy az erő. Hazafelé szóval tartom Atit, mert könnyezik a szeme a fáradtságtól. Kocsival már nem mehetünk sátrainkhoz, Egon így kintre reked.

Reggel Tengerpart. Semmi extra. Hacsak…piros zászló, hullámlovas a Balatonba, jó szelet fogott a vitorla. Vízilabda, a 4. olimpiai döntőt is megnyerjük. Délben zuhé, de én átvészelem durmolva. Aztán megint meleg. Este ismét vadóckodás, Jani viszi a prímet, csikorog a fék, szétrebbenő mátkapárok a 20 kilométeres sétáló utcán végig-hosszig. És hirtelen szégyenfolt gyanú üti fel fejét hangos csilingelés „képében” hátulról, de ezeréves rutinnal megoldjuk. Habzó szájú paripák szűkölnek innen már egymásba kapaszkodva hosszú percekig, reccsen a fém, eltorzult arcú emberek ugrálnak szerte-szét. Aztán hirtelen, ahogy jött, a vész elül. Emlegetjük azóta is.

Berregő motor berreg. Ljubljana, Maribor, Baja után halászlé helyett babgulyás és a gyógyító termálfürdő következik. Áztatjuk micsodánkat. Este szuperkaja, vörösboros jókedv magyar módra, majd utsó nap Feszty Körkép (ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓHhhhhhhhh, be szép!!!!!!!)és Szegeden a kékpályás burgyingoson világcsúcsdöntés. Haza kacagva és épp testtel érkezünk.

VIDEÓ:

Egykor, mikor a Kárpát-medencét féltve őrző hatalmas sziklaszirtek ezen fertálya elnyerte végleges formáját (jelen állítás téves és összeegyeztethetetlen az örök változás megmásíthatatlan tényével) ki gondolta volna, hogy mi –kicsiny porszemek- majd felderítő körútra indulunk megcsodálni e Szentélyt, melynek létrejötte éppoly lélegzetelállító, mint amilyen lenyűgöző látványa?!

Mennyi hatalmas kőtömböt zúzott azóta ezernyi apró homokszemmé az idő vasfoga?! Mennyi nyár és mennyi tél követte egymást szüntelen?! Mennyi örömtől és kacagástól zengett az echo a meredély falakról visszaverve?! És mennyi lábnyom szelte a kopár sziklaszirtek százait…?!

Szerencsére nyugodt szívvel állíthatom, hogy a Magas-Tátra szinte minden egyes szegletét bejártuk már barátaimmal együtt. Ennek ellenére repdeső örömmel vágunk újra bele minden évben a már feltérképezett különböző nehézségű és látványgazdag útvonalaknak télen és nyáron egyaránt. Mostani túraútvonalunk az egyik legnehezebb ami ebben a régióban teljesíthető. Abban rejlik izzasztó mivolta, hogy 1300 méterről (Tarajka) 1100 méteres szintet kell leküzdeni a 2-3 km alatt, mire felér a 2400 méteres Szalóki nyergen végig haladva a csúcsra a szerencsés emberpalánta. Télen leányos túrának és odatévedt turistáknak nem igazán ajánlanám, mert nem tudom elképzelni a mosolygós szájakat abban a helyzetben, amikor minden lépésnél térdig, vagy combig süllyedve araszol a hóban a szegény pára.
Sajnos most mi sem jártunk sikerrel. Mondhatnám hogy gyengék vagyunk, vagy hogy idetévedt turisták, de ha megengeded Kedves Olvasó, én inkább az időjárásra fognám szorult helyzetünk…Tudniillik hiába napoltuk el két héttel túránkat és hiába halasztottuk szombatról vasárnapra a csúcstámadás idejét, mégis –itt- a köd volt az úr. Néhol nemhogy az útjelzést nem láttuk, de egymást sem…Persze bíztunk mi hosszú órákig csodában, biztattuk egymást hogy mindjárt feloszlik és ahogy haladtunk felfelé, az egyre szaporodó pihenőkben elképzeltük a csodát, a mesés panorámát a ködfelhő fölött…szikrázó napsütésben a havas, égbeszökő, mesés ormok, csúcsok mindenütt…Óh, be szép! Bármily mesés, végtelen kék Óceánnál többet ér, úgy hiszem! …De nem…nem történt meg a csoda. Még ha oly közel is kerültünk, szinte karnyújtásunk súrolta a határt, mégsem tört százegyszer a százszortört varázs…
De nem bánkódtunk cseppet sem. A mérhetetlen csend, a tömény fenyőillat, a kellemes fáradtság és már hazafelé –egyik kedvenc törzshelyünkön- a forró káposztaleves kolbászkákkal és a juhtúrós sztapacska feledtette minden bánatunk…

Talán nem lövök bakot, ha kijelentem előre: szerintem ismeretlen vizekre evezem imádott hajóm. Ismeretlen és mégis szánalmasan unalmas vizekre azok számára, akik saját tehetségből, akaratból, szerencséből vagy bármiféle más erőből adódóan duzzadó zsebekkel lapozgatják a távoli mesevilágokról szóló színes papírfecniket…

Itt pálmafák sora, homokdűnéken masírozó egy-két pupú tevekaraván állani nem fog. Nem lesz égszínkék tarajokon ringatózó kicsiny bárka és a végtelen mesés óceánokon tovarobogó gigászi szerkezeteket hiába keresnéd. Veszendő idő lenne továbbá kutatni az inkák kincsei után, Kolombusz nyomát is bottal ütheted, és a Dél-Afrikai borok világhírű ízvilágát sem prezentálhatom. Lesz viszont rózsás labirinth, a balzsamos illatok közt lengedező Zefír, hangzatos symphonia, zöld lugasok között búgó gerlice, és a füzes ernyein a csermely violás völgye bódultan illatoz majd…legalábbis nekem biztosan, mert SVÁJC, SVÁJC, SVÁJC!!! –lesz az, miről most mesélni fogok!!

1.nap Alvás persze nem volt. Lábaimban gyenge görcsök, szívem hevesebb verése, duzzadt ereimben pattanásig feszülő vér és gondolataim magával sodró áradata nyomasztott. És az, hogy Balázs fél órát késett. (Nem nyílt ki a garázsajtó.) Azt a nemjómat! Már azt hittem nem indulunk el soha. Persze még így sem volt hajnali 3 óra, mikor elhagytuk szülővárosunkat. A következő lélegzetvételt már a győri Tesco-nál vettük. Ja és hozzá friss cipót, zöldséget, gyümölcsöt s úgy kis ékszerdobozként egy jó nagy görögdinnye is terhelte amúgy közepesen megpakolt autónkat. Hárman voltunk. Jancsi barátom nevelőtanár az egyik iskolában. 50 éve lételeme a túrázás és a természet megismerése. Balu az én generációm. Együtt rúgtuk a bőrt, hallgattuk a koncerteket, váltottuk a rendszert. És 8 éve együtt szerettünk bele az Alpokba…A határon semmi különleges, majd jött Bécs, Melk, egy világmegváltó schörflingi fürdőzés, Salzburg, Innsbruck, és végül Bludenz következett. Mivel úgy terveztük, hogy sokáig megyünk az első napon, nem álltunk meg a városokban nézelődni. Kicsit fájt a szívem, de hogy több időt tölthessünk Svájcban így kellett tennünk. A végtelenségig persze nem akartuk feszíteni a húrt. Bludenz után már olyan kínok gyötörtek bennünket, hogy inkább letáboroztunk. Így is 900 km-t teljesítettünk 1000 fokos melegben. Igaz, gyönyörű utolsó 400 km állt mögöttünk. Megérdemeltük tehát a pihenőt.

2.nap Azt hiszem itt meg kell állnunk egy pillanatra. Szállodáról még nem beszéltem, ugye? Elfelejtettem volna megemlíteni? Á, dehogy. Bivak, sátor, vadkempinges helyen. Ez jutott osztályrészül. Persze aki nem ismeri a szitut, bizonyára húzza a száját. Lelke rajta. Olyan gyönyörű helyeken bivakoltam már, hogy én ilyenkor csak szolidan mosolygok a puccos szobákra gondolva, melyekből árad a molylepke szag. Olyan mélyen tudok aludni egy gyermekláncfű társaságában, hogy még a nyálam is csorog. Persze ébredtem már fel szakadó esőre, POLIZEI!-ra, homok ratrak-ra, de akkor is! Szóval kipihenve ébredtünk és ráadásul nagy-nagy várakozással telve. Már nem sokat kellett kocsikázni és átértünk Svájcba. Kissé megorroltunk határőr barátainkra, mert a várt szokásos „hülye, idióta magyarok vagytok, álljatok hát szépen félre, bizonyára kokót visztek kilószámra a kaszniba rejtve” helyett mosolyogva integettek, mint a hajótörött, hogy Weiter! Weiter! De ennek ellenére mi csak a Walensee-nél oldódtunk fel…de ott nagyon. A TÓ ismét a gyönyörű arcát mutatta s így gyakorlatilag percenként álltunk meg felfelé araszolva a hegyen fényképezve, kamerázva. Ha csak ennyi lett volna mára, már csillagos 5-öst adok, de…a Klausenpass következett. Hú, nehéz szavakat találni. Főleg, ha olyan közel áll szívemhez mint ez a hágó. Lélegzetelállító és imádnivaló. Az illatával, a legelt pázsitjaival, vízeséseivel, milka-boci csordáival és zordságával együtt. Na és bicóval leszáguldozni róla…!!! Húúú, asszem –ha már a szesz, a drog és a nikotin egyáltalán nem hoz izgalomba- ebben a dologban függő vagyok . Most Jancsival vágtunk neki. (Balu levitte a kocsit.) Először megbeszéltem magammal, hogy szép lassan csorgok le, de a 2. kanyarnál elkapott a hév…Nem bírtam magammal s felbőszült paripámmal…Őrült száguldásba kezdtünk tehát mi ketten a Klausen minden hajtűkanyarját kiélvezve egészen a ’97-es találkozóhelyig. Jancsi közben valahol lemaradt, s kb. 1 órai várakozás után találtunk ismét egymásra. Nagy megelégedettséggel vettük tudomásul, hogy őt is felkavarták a hirtelen jött nagy dózisú élmények, de attól eltekintve, hogy a sokktól pár percig beszélni képtelen volt, más elváltozást nem véltünk rajta felfedezni. Irány a Susten!-volt a jelszó. Micsoda alternatívák!!! A tetőről most Balu gurult Jancsival, közben mindhárman megcsodáltuk az olvadozó Steingleccsert. Aztán Meiringen és végül a brienzi tó következett. Mivel a sátrazást a tábla tiltotta, nem tehettünk mást: bivakoltunk megint. Most valahogy nem volt szerencsénk, mert éjszaka 3* ébresztett fel a szemerkélő eső. Persze kitartó magyar legényekként, mégiscsak a szabad ég alatt ébredtünk friss, harapható, alpesi levegőt szipákolva tágra nyílt szaglószervünkön, és az a hangzatos madár ének, ami az ordító csendbe néha-néha be-beköszönt…Meseszerű volt és leírhatatlan.

3.nap „Óh, hát lehet e kedvesebb tájat térképre varázsolni annál, mint ahol szelíd mókusok néznek veled farkasszemet, rég vájt gleccsermederben virágos kiskertek sorát felleled, dolgos kézbe friss lédús gyümölcs pottyan néhanap, s amott némi kinyír-kanyar után -a zöldellő lombok vigyázó árnyéka alatt- az elnyújtózkodó öreg Bükk szuszog?” -írtam nem oly rég, s ha a szívemre hallgatok Nem! Nem! Soha! Persze ha az eszemre: asszem igen, nekem Brienz és környéke a Kánaán! 2 nagy dolgot készültünk véghez vinni ebben a régióban. Az egyik, hogy megtekintsük végre a hegymászók Mekkáját, a számtalan emberéletet követelő Eiger északi falát, a másik pedig egy lazító tekerés a Thunnersee körül. Nem volt előre kitűzött sorrend, így Interlakenben némi töprengés vette kezdetét. De alig hogy megszületett a döntés, mi már a Lauterbrunnenből induló kis piros vonaton ültünk és nagyokat nyeltünk felfelé a látványtól. Nem is lett volna semmi gond, ha mire felérünk a Kl. scheideggi megállóba, nem zúdul ránk özönvízszerű eső. Esett, kisütött, fújt, nem fújt, olyan 4 évszakos szitu volt azalatt a 3 óra alatt, amíg tátottuk szánkat odafent. Hát volt ottan, kérem szépen olyan sürgés-forgás, olyan hacacáré, hogy a piripócsi búcsú ehhez képest említésre méltatlan. Aztán mikor már túl voltunk az Eigeren, a Jungfraujoch-on, a különböző attrakciókon háromszor, nagy nehezen, többszöri felszólítás után, csak elindultunk lefelé. Gyalogszerrel. Nagyon szép út volt, sokat nevettünk és raktároztuk a látványt jó mélyre, későbbi, zordabb napokra tartogatva. Szerencsére az időjárás megkönyörült rajtunk, így Wengenbe is szétnézhettünk kissé, s csak már amire a parkolóházba értünk jött megint az özönvíz…

4.nap Most tanulva a tegnapi hibánkból – a tiltó tábla ellenére- sátoroztunk. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem gyötörnék rémképek ilyenkor az embert egy szigorú őslakosról, aki hajnalban fennhangon hirdeti a szabályok fontosságát. De most szerencsére nem történt ilyesmi… Történt viszont valami nagyon csodálatos dolog. Véghezvittük a 2. ehhez a régióhoz kapcsolt tervezett eseményünket. Átautóztunk ugyanis a Thunnerseehez és Darlingenben a 10 perc alatt teljes díszbe öltöztetett paripáinkra pattantunk. Természetesen bicikliút van a tó körül, így kényelmesen gurultunk sokat fényképezgetve Spiezig. Itt megcsodáltuk a virágoskertet a kastéllyal, lementünk a kikötőhöz, majd következhetett volna Thun, de itt valami hiba csúszott a gépezetbe (olyan „lementünk a térképről” effektus), így némi kinyír-kanyar, 1 viadukt leküzdése és egy országos ebéd, csobogó, kristálytiszta patak partján után értünk csak a Szentélybe. Az elharapódzó hőgutát szervezetünkön a thuni tó bársonyosan lágy, bár felettébb hideg vize orvosolta, melyhez egy kisebb palota melletti kertből jutottunk le. A másik palotához jókora emelkedőn kellett felkapaszkodni, így az előbb említett meleg miatt, az előbb említett fürdés, az előbb nem említett értelmét vesztette…Nagyon tetszett ez a vár a 4 hatalmas, de vékonyka tornyaival s bár bent nem néztünk szét – mert arra már idő nem volt – mégis mély nyomokat hagyott szívemben. Nekiláttunk inkább a tó északi oldalának feltérképezéséhez. Olyan sokáig nem kell tekerni ezen a vidéken, hogy ismét látnivalót találjon az erre kiéhezett szem. És az is igaz, hogy itt „az erre kiéhezett szem” fogalma ismeretlen. Valahogy nem létezik olyan üres 10 perc, amely alatt nem botlasz bele valami fantasztikus dologba…Oberhofenben tehát megtekintettünk egy vizivárat, majd nem sokkal innen felkapaszkodtunk 200 méterre a tó fölé (volt nagy prüszkölés a szerpentinen), aztán egyenesen az interlakeni tóparti sétány következett, végül vissza a bázispontra. Gyors fürdés, majd elgémberedett, fáradt testünket beültettük a motorizált szerkezetbe és elindultunk alaptáborunkba, Brienzbe. Egész nap gyönyörű, nyári, meleg idő volt. Most vettük csak észre, hogy estére ismét összetornyosultak a felhők, és egész csúnya, szinte ijesztő színű, alakú képződménnyé fejlődve robogtak pontosan felénk…5 perc múlva zúdult ránk az égi áldás…de nem gyengén…

5.nap Reggelig nem adta alább az Istenadta…Zavar nem volt belőle, olyan monoton zúgás volt tapasztalható, mely nyugtatólag hatott szervezetünkre, elűzte a szórt átkot s nem utolsósorban mély álomba ringatott. Alig akartunk reggel a fényre jönni…Pedig szép dolgok vártak reánk! Rögtön a Giessbachfalléval kezdtük a napot. Nagy robaja messziről hallható, látványa pedig messzi földről híres. Sajnos most nem időzhettünk sokat, mert még mindig esett az égi áldás. Elindultunk tehát déli irányba. Jöhetett a jó öreg Aareschlucht. (Itt most nem részletezem, mert egy külön albumot szenteltem neki és ott a lényeg megtalálható.) A Grimselpass sziklatömbjei most nem nyerték el tetszésemet. Olyan csupaszok és kopárak, olyan barátságtalanok voltak, hogy még a biciklizést sem érdemelte meg. Fieschnél azonban megálltunk néhány órára, mert akadt némi látnivaló. Itt húzódik ugyanis az Aletsch, Európa egyik leghosszabb gleccserfolyama. Barátaim felkapaszkodtak tehát megtekinteni, én viszont partizánkodni vágytam, úgyhogy némi elemózsia elfogyasztása után feltekertem egy távoli vízeséshez. 3 óra múlva találkoztunk ismét s az egymás szavába vágós, nagy élménybeszámolók után elindultunk a Matterhornhoz. Mivel Zermattba nem igazán lehet motorizált járgánnyal behajtani halandóknak, Taschban ütöttünk tanyát pontosan azon a helyen, ahol 2 éve sátoroztam. Aki már töltött néhány boldog órát kempingben nagyon jól tudja, hogy olyanok ezek a szentélyek, mint a hangyaboly. Rövid idő alatt még a takarítónőt is megismered. Na, így volt ez most is. Mellettünk spanyol amígók verték a blattert, itták a malátabort s mivel nem voltak egy cseppet sem irigy típus, áthívtak szürcsölni bennünket. Kempingszék tehát elő, feltekert hangerő, némi angol halandzsa: „Holnap megmásszuk a Matterhornt, igyatok az egészségünkre”- mondták. Na ilyet azért nem lehet visszautasítani ugye, meg felettébb ízletes volt a nedű is, ezt túlzás nélkül állíthatom. Meg ütős. Olyat kaptam hirtelen, hogy a sátorkaró adta a másikat…aztán jött a sötétség…

6.nap Reggel, ahogy kidugtam a maláta bortól krumpli nagyságúra dagadt orromat a sátor kijárati nyílásán, azzal szembesültem, hogy ködbe borult a táj. Gondoltam a bor hatása, de ahogy jobban összpontosítottam kiderült, hogy beborult. Persze nem omlott azért össze a világ, egy erőteljes fejrázás és némi sűrű pislogás után gyorsan biciklire pattantunk és feltekertünk Zermattba. Nagyon jó volt újra itt lenni. Végigjártuk Őszentélységét, majd egy hirtelen jött felindulásból felindultunk a 2400 méter magasságban elterülő Schwarzseehez. Valahogy nem voltam még ekkor sem jó passzban, mert az út utolsó 300 méterét már nem bírtam. Esett is egy kicsit, meg a bor is dolgozott, úgyhogy mikor már a ködtől az orromig sem láttam – kihasználva a gravitációt és a kerék nyújtotta mérhetetlen lehetőségeket – fogtam magam és elindultam lefelé. Balu felszenvedte magát, de sajnos nem sok mindent tudott fotózni. Lent ismét együtt volt a banda, nézelődtünk még egy kicsit, aztán irány vissza a kemping. Ma már a spanyolok nem háborgattak, viszont beszélgettünk magyarokkal, úgyhogy rám is tört kissé a honvágy…(Egyébként most néztem meg a kis füzetemben, hogy 73 eurót fizettünk a kempingezésért 3 főre 2 napra.)

7.nap A délelőtti órák a Gornergrat megtekintésével és némi kalandos biciklizéssel telt , majd mikor már tetőtől talpig feltérképeztük Zermatt rejtett kincseit, elköszöntünk és elindultuk keleti irányba egyre csak közelítve szeretett hazánkhoz…Persze vártak még ránk olyan csodák, hogy ha csak ezekkel találkozunk túránk során, már összetehettük volna kétkezünket! Jött ugyanis a Furkapass. 2431 méterével nem mondható éppen kicsiny emelkedőnek. A tetőn felpattantam lobonc sörényűmre s elindult egy hihetetlen száguldás lefelé. A tetőn néha fáztam kissé, de 2000 alatt már vidáman szeltem csikorgó gumikkal a kanyarokat. Andermattig nyomtam a pedált s ez azért volt felemelő érzés, mert 6 éve is biciklivel érkeztem ide, de akkor a másik hágóútjáról…Itt visszacuccoltam az autóba, felkapaszkodtunk az Oberalpasson (2044 méter), és mivel már este volt, kerestünk egy sátorhelyet. Na ez olyan jól sikerült, hogy talán ettől jobb helyet nem is találhattunk volna. Csendes helyen, fenyőfák alatt, homokos partú, tiszta vizű folyó mellett…Kész főnyeremény volt. Gyorsan megfürödtünk anyaszült mezítelenül a 13 fokos dermesztően hideg patakban, de most olyan jólesett. Olyan volt mintha hájjal kenegetnének. Vacsi és az édes álom, ami jött!

8.nap Egészen 7 óráig aludtunk ezen a nyugis helyen, majd kiraktuk asztalunkat a sebes folyású folyónk homokos partjára és sütkérezve a napon megreggeliztünk. Nem nagyon volt kedvünk innen a Kánaánból továbbállni, de olyan szép dolgokat gondoltunk ki magunknak mára, hogy győzött a kíváncsiság…Egészen Thusisig, sőt a Via-Maláig meg sem álltunk. Itt is csak azért, mert valami hihetetlenül szép természeti jelenség állta utunkat. A víz borzasztó ereje mutatkozik meg ezen a néhány száz négyzetméteren, melyen nem találván magának utat, szó szerint kettévágta a nagy sziklaszirteket. Na mi ezt a millió éves munkát szemlélgettük vadul, először innen, aztán onnan, még egy függőhídon is bohóckodtunk, s mikor már telítődtünk megfelelő energiával, elindultunk Svájc egyik legszebb városa felé a Julierpass (2284 méter) teljesítése árán. Annyira felkavart a hirtelen jött sok élmény, hogy a vezetési stílusomban rohamos romlás következett be, aminek következményeként kedves barátom, Jancsi az egyik leállóban tótágast kellett, hogy álljon hosszú percekig…Idegenforgalmi látványosság voltunk, ezt bátran kijelenthetem! S hogy teljesen helyreálljon a rend, a másik oldalra barátaim eszeveszett száguldással jutottak 2 keréken, én kicsit visszafogottan, de 4 keréken. Nagyon szép ám az itt elterülő tó. Sok fiatal hasítja a vizet azzal a micsodával, melyet felkap a szél, aztán ha szerencséje van letesz, hogy ismét felkaphassa. Mi most inkább a dimbes-dombos szárazföldre vágytunk, így leparkoltunk és ellustult bicóinkra pattantunk. Az uticél St. Moritz volt, személyesen…Maga a város gyönyörű, de már sok újdonsággal nekem nem tudott szolgálni, ezért feltekertem szépen egy meglehetősen kellemetlenül emelkedő utcán egészen addig, amíg volt még bennem némi szusz. Persze ez jó magasat jelent… Innen aztán csodás felvételeket készítettem a katlanban elterülő mesevilágról. Innen visszatekertünk a tavakhoz, gyors fürdés következett, aztán meg sem álltunk Zernezig, ahol egy jól bevált vadkempinges helyen sátortábort vertünk.

9.nap Bizonyára hallottál már –kedves olvasó – a Stelvió hágóútról. Ha mégsem, talán annyit érdemes róla tudni, hogy Európa legmagasabb hágóútja Svájc dél-keleti csücskében és, hogy egészen 2757 méteres szédítő magasságokba visz fel számtalan hajtűkanyarja. Ő zord, de őzordsága ellenére most színesítette a képet, hogy bicikliverseny zajlott nagy erőkkel, s így előzgetve a ziháló gladiátorokat nem unatkoztunk felfelé. A tetőn fényképezgettük magunkat a sok színes pólós társaságában, majd egy hirtelen jött felindulásból hirtelen jött „leindulás” lett. Én természetesen gurulva, Jancsiék pedig kocsikázva. Mondanom se kell, hogy hihetetlen élmény volt 2757 méterről a számtalan hajtűkanyaron leszáguldani vad sebességgel, közben asszinkronban kapkodtam fejem a szebbnél-szebb látnivalókra vadászva és szívtam kitágult orrlyukakkal a harapható, alpesi oxigénbombát…Néha meg kellett állnom, mert úgy felkavart az élmény, hogy szívverésem gyorsuló üteme veszélyeztette egészségemet! Meg az autókat is sokszor utolértem, s azt mégsem tehettem meg, hogy egyszerűen megelőzöm őket…Egészen Spondignióig gurultam, ahonnan ismét kocsikázás vette kezdetét Meranóig. Vasárnap volt, kihalt minden, zene se szólt, mégis nagyon tetszett nekünk ez a kicsi szentély ezzel a nyugalommal… Aztán ismét a hegyek következtek… 3 nagy olasz hágón verekedtük át magunkat mire Cortina fölé érkeztünk. Itt azonban már úgy „gyött” ránk sötétedett, hogy jobbnak láttuk letáborozni. Persze nem volt baj, csend volt, hatalmas fenyvesekkel tarkított erdő, sehol senki, tehát számunkra ideális. Mivel most patak nem volt mellettünk, kiakasztottunk egy mobilzuhanyt az egyik fára s wellness hétvégét rendeztünk. Aztán olyan hirtelen bealudtunk, hogy azt az eddig ismert mértékegységekkel kifejezni lehetetlen. De amilyen mély volt ez az álom, olyan hamar véget ért. Történt ugyanis, hogy hajnal 2 óra tájban eleredt az eső. Persze nem is lett volna ezzel semmi gond (történt már ilyen), de most az esti fülledtségre való tekintettel nem tettük fel a szellőzőre az esővédőt. Szóval gyakorlatilag ömlött be a víz. Naná, hogy én ugrottam ki a sátorból egyenesen célba véve a 20 méter távolságban szundizó nagyautót. Vagyis azt hittem…De nem…Elsőre ugyanis –köszönhetően az álmosságnak, a pániknak, az ömlő esőnek, a koromsötét éjnek és a sűrű-sötét nagy Ernőnek- mellétrafáltam. Mintha a Predátorban lettem volna. 20 méteres vad rohanás után ott álltam csurom vizesen sok bambuló fenyőfa társaságában. Se sátor, se nagy autó, se semmi…Ja, de mégis! Szívverés a torkomban. Jobb lesz itt nem eltévedni-gondoltam magamban néhány másodperces gondolkodás után, így visszabotorkáltam nagy-nehezen a sátorig. Aztán a robotpilótát bekapcsolva: helyes irány belőve, szaladás vadul, nagy autó feltépve, esővédő kézbe, uccu vissza, rátétel remegő kezekkel, ugrás a pihe-puha hálózsákba, gyenge szitkok morzsolása önnön magunkra. Aztán vízben alvás reggelig…

10.nap Reggel az első fél óra a szárítkozással telt. Szerencsére a felhők elvonultak, melegen sütött a Nap, így mire megreggeliztünk lehetett összepakolni. Mivel a Falzaregó hágó közepén voltunk, a fiúk kitalálták, hogy menjünk vissza a tetejére s onnan csodáljuk a kedvező panorámát. Én nem voltam ellene-gondoltam majd legalább legurulok a hágóról. Fent töltöttünk tehát kb. 2 órát, majd ahogy terveztem, Jancsival lebicóztunk Cortináig. Jól bejártuk a várost, de most nem időztünk azért olyan sokat, inkább elmentünk Misurinába, majd lecsorogtunk a tavalyi szálláshelyünkre ebédelni. Olyan sok mindent akartunk még csinálni Graz előtt, de ismét jött egy front s valahogy nem tudtunk kikerülni belőle. Széles is volt és nagyon heves. Csak esett, esett és esett. Nem tehettünk mást, nyomtuk, mint süket a csengőt és meg sem álltunk hazáig!!!

Az, hogy kedvező biciklizős terepet találjon az emberpalánta kicsiny Hazánk területén nem nagy kunszt, de ugye könnyen belátható, hogy 4000 méteres gyönyörű hegyekkel körülvevő bicikliútra nem tévedhetünk…

Svájcban pont fordítva van!!!

Ritka az olyan terület, ahol nem mosolyognak ránk az először morcosnak tűnő, de végül is mosolygó sziklatömbök százai. Kiváltképp jó a helyzet, ha a méltán híres Jungfrau Régióba téved az ember, mert itt aztán minden a lábunk előtt hever. Olyan csodákra találunk (ha akarunk ha nem), amit évek múltán is büszkén mesélünk majd nagy stadionokat töltve meg.

Kapcsolódó albumaimban beszámoltam már a 2003-as túránk történéseiről. Mikor ide Svájc közepébe érkeztünk már hátunk mögött volt számtalan csoda, (másnak egy életre elég volna) de mi itt is terveztünk még itthon egy lelket magasba emelő,vidám 50 kilométeres tekerést a Thunnersee partján dél felől észak-nyugatnak fordulva Thun irányába, majd a másik oldalon vissza.

Ehhez az autót (Interlakenből még 4 keréken gurultunk) Darlingenben állítottuk le egy kicsiny parkolóban a tó partján. Aztán előkerültek a csodaparipák és néhány perces felszerszámozás után már gurultunk is Spiez felé. Természetesen bicikli út vezet egészen Thunig és a másik oldalon csak azért nem, mert jó nagy kaptató vezet 100-150 méterre a tó felszíne fölé egy sziklába vájt szerpentinen az út, s gondolom ez nem tette lehetővé a bicikli út kiépítését. Vagy egyszerűen takarékoskodtak.
Szóval még délen jártunk. Spiez csodálatos kis város. Balra és fölfelé megkerültük, majd innen lehetett begurulni a szentélybe. Csinos várat is találtunk rózsakerttel, kicsiny szökőkutakkal, úgyhogy nagyon romantikus, idilli állapotok uralkodtak. Ennek annyira megörültünk Jancsival, hogy baráti ölelkezésbe kezdtünk, melyet a videó is megörökítve le se tagadhatjuk.

Úgy felkavart bennünket a hirtelen jött nagydózisú élmény, hogy egy, a tótól eltávolodó bicikliútra tévedtünk, mely egy hatalmas szurdokon átívelő viadukton haladt. Kb. 50 méterre alattunk hömpölygött a megvadult Simme folyó és bár magasan voltunk, mégis hallani lehetett a sziklatömbök közé kényszerített folyó morajlását. Nem sokkal később egy erdős területen megebédeltünk, és mivel itt is folydogált valami kisebb patakocska még fürdésre is fordítottunk némi időmennyiséget.

Thun szintén meseszerű. Olyan vár áll, hogy nem kőhalom. Régi csehszlovák mesefilmekben látni csak ilyet. Ide is képzeltem a tündérkisasszonyokat, de a Thunnersee jéghideg vize visszavonszolt a valóságba. Persze ez sem volt sokkal rosszabb az álomvilágnál. Sőt!!!
Jöttek, mentek a szebbnél-szebb hajók, a távolban pedig a 3 öreg barát, az Eiger, a Mönch és a Jungfrau mutatkozott leírhatatlan panorámát terítve elénk illetve a tó tükrére rajzolva. Elidőztünk volna itt napestig, ha még nem lett volna számtalan terv tarsolyunkban. Menni kellett tehát.
Innen a tó északi, zordabb oldala következett, de kompenzálásképpen rögtön egy gyönyörű kicsiny ékszerdobozba ütköztünk. Oberhofen vára ismét levett a lábainkról, illetve a cajgáinkról…Fényképezni kellett, nem volt mese. Kisebb mint az előző várak, de egyszerűen elragadó „kis teremtés”. Nehéz szívvel indultunk tovább tehát.

Innen a már említett sziklatömbök következtek, majd az interlakeni fürdők, szabad strandok és valamikor az esti órában az autóhoz érkezve természetesen egy fürdővel zártuk a napot.

Összegezve 50 kilométer tekeréssel zártunk egy olyan útvonalon, melyet csak álmodni merhet az ember magának!!!

Ha Svájcra gondol az ember, mi más juthatna eszébe, mint a bankok – vagy ha már túrázott valaha – a nagy hegyek. Nem vonom kétségbe, hogy ez a 2 szó elég jól meghatározza ezt a kicsiny országot, nekem mégsem ezek a szavak jutnak eszembe Svájc említésekor. Amikor először jártunk erre, mint valami kalandor járkáltunk fel s alá, azt se tudtuk hol vagyunk. Csak már itthon, sűrű nosztalgiázós útikönyvforgatás közben jöttem rá, hogy mennyi és mennyi csoda mellett mentünk el nevetve. Persze nem hagyott nyugodni a dolog. 1997-ben már olyan részletes programokkal rendelkeztünk, ami nem hagyta veszni a ránk váró szebbnél-szebb csodákat. Ráadásul a nyári indulástól függetlenül, szinte már februártól Svájcban „jártam”, a nagy tervezgetés következményeként. Na, de vissza a tárgyhoz. Szóval nekem, erről a kicsi országról a Jungfrau régió és az Aareschlucht jut először eszembe. Kérdezhetnéd, kedves Olvasó hogy miért, de ha a videóba belenézel majd, bizonyára egyértelmű lesz…
Szerencsére nincsenek messze egymástól, mégsem egy régióban találhatók. A Szűzlány (Jungfrau) nem a legmagasabb hegye Svájcnak, de ezen régió vetekszik a Matterhorn páratlan látványával. Hogy miért? Mert a hatalmas hegyek gleccser vájta völgye lenyűgöző. A több-száz méteres függőleges falakból itt-ott előtörő vízesések elkápráztatják az ide látogató turistákat. A bázisugrók paradicsoma is ez a természeti csoda, ráadásul a Szűzlány második szomszédjának északi fala a világ híres hegymászóinak „Mekkája”. Sajnos nagyon sok haláleset történt itt az évek alatt. Volt olyan hegymászó, aki hónapokig lógott a közel 3000 méteres függőleges falon meghalva, mert nem tudtak a közelébe menni és lehozni őt. Szóval elég zord körülmények várnak azokra, akik a fejükbe vették, hogy meghódítják az Eiger majd 4000 méteres csúcsát az északi falon át. Persze aki „csak” szép emlékekkel akar távozni, gyalogszerrel, vagy kisvonattal vágjon neki a Paradicsomnak. Mi is így tettünk s nem is csalódtunk.

Az Aareschlucht pompáját az Aare folyó akaratos gőgje szolgáltatja, de itt nem függőleges, hanem vízszintes a dominancia. Először akkor ámuldoztam itt nagyokat, amikor a Sustenpassról legurulva pihenésképpen – az én kifejezett kérésemre (egyébként azt se tudtuk volna, hogy létezik ilyen természeti csoda) – betévedtünk ide. Nyugodtan mondhatom, hogy ez egy SZENTÉLY. Egyszer nagyon régen ez a kicsiny folyó a fejébe vette, hogy ő bizony nem kerülget össze-vissza, hanem egyszerűen szétvágja az előtte tornyosuló hatalmas sziklavonulatot. A függőleges falakon valamikor a múlt évezredben (én is akkor születtem…) kiépítettek egy korláttal szegélyzett kicsiny, egyirányú „sétányt”, ami végigvezet a sziklába fúrt átjárókon, gleccservájta kuloárokon keresztül, és ami hihetetlen látványt és élményt nyújt a szerencsés idelátogató számára.
Úgy gondolom, ha valaki erre jár, semmi esetre se hagyja ki ezt a természeti ínyencséget, mert olyan hihetetlen látványban és élményben lesz része, amely a rosszkedvre derűt hoz, a sebre gyógyulást, s a lelket olyan magasságokba repíti, amely visszatérve hazánkba maradandó (jobbító) változást okoz!!!

VIDEÓ:

Azt hiszem Gmundentől kell kezdenem. Addig ugyanis semmi különleges nem történt velünk. Autópályán haladtunk s ennek a gyorsaságon kívül semmilyen más számottevő előnyét nem ismerem…

Szóval Gmunden. A Salzkammergut egyik legszebb városkája gyönyörű panorámával. A dél felé elnyúlt tó bal oldalán magasodik a névadó Traunstein kopár sziklatömbje. 1691 méter, de magasabbnak tűnik. Távolban a csipkés vonulatok, melyeket jobbra a traunkircheni félsziget határol s az előtérben a domináns Schloss Orth, valamelyik osztrák vagy német TV sorozat színhelye…
A második nap rögtön tekertünk egy elég kemény szakaszt a tó nyugati oldalán. Altmünster-Traunkirchen-Ebensee érintésével egészen a kis eldugott ékszerdobozig. Offensee a neve és egy meglehetősen sok kinyír-kanyarral megtűzdelt szerpentinen lehet eljutni hozzá. Aztán természetesen vissza. Közben fürdőzés, egy félórás szundi is belefért, majd este az Attersee felé tartó országút mellett vertünk tanyát.
Következett az Attersee körbebiciklizése, Mondsee, St. Gilgen, megint egy kis fürdőzés, majd Hallsatt és az első Nagy expedíciónk Gosaunál, amivel nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy megmásszuk a Dachstein közel 3000 méteres csúcsát.
Nem is indult rosszul a túra. 923 méteren leparkoltunk, majd egy közel 15 perces pakolás, átöltözés után elindultunk egyenesen felfelé. Nagyon szép völgyben kígyóztunk, a Gosaukamm bal oldalán. Utunk során 3 tavat hagytunk a hátunk mögött, természetesen sokszor pihent a láb s ilyenkor előkerültek masináink megörökítve ezeket a felejthetetlen pillanatokat.
A hintereseealmi (1161 méter) házikóban ittunk egy teát és vettünk magunkhoz némi kalóriát, hiszen innen kezdődött csak el az igazi mászás. Iparkodnunk kellett,mert sajnos lógott az eső lába… Annyiból szerencsénk volt, hogy az Adamekhüttébe (2196 méter)érésünkig nem esett az eső, de néhány perc múlva már rázendített és másnap reggelig „adta” elég rendesen.
Nagyszerű volt a kiszolgálás és a szálláshely is, de sajna az eső elvonulása nem hozta meg számunkra a tiszta eget. Olyan köd volt, hogy mikor nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, először eltévedtünk…Alig láttuk még egymást is! Persze olyan nagyon nem estünk kétségbe. Felaraszoltunk a gleccserig, csináltunk egy esetlen fotót, majd irány lefelé…

Gigászi küzdelem volt, szent igaz! Dönteni ész és szív között a sorsfordító kérdések egyike, nem vitás…Csatáztunk hát vadul, mielőtt egyikük kaján vigyorral lökné szakadékba a másikat. Sercegő kardélről szikra hullt mindenfelé, ész érvek s arra a szívtől jött ellenérv csapott össze percenként számtalan….Én fentről néztem őket – mint legnagyobb hadvezér – s hol a jobbszárnyon szítottam irdatlan kálváriát, hol pedig balról indítottam végsőnek tűnő vad letámadást . Aztán egyszer csak síri csend honolt, és győzött a köd és a józan ész.

Lefelé Rachmaninov 2. zongoraversenye csitította kissé testi és lelki fájdalmamat egyaránt. Kétszer is. De cseppet sem bántam. Csupán a fenyőfán csimpaszkodó kedves zenészbarátaim orroltak talán a hosszúra nyúlt délutáni matiné okán. Meg a zongorát is nehéz volt egyre lejjebb és lejjebb cipelni…Aztán nem kínoztam őket tovább. Utolsó taktus, kivárni még – fokozni a hatást amíg csak lehet- , és egy percnek tűnő tizedmásodpercnyi csend után a kitörő vastaps zúdult a völgyön át, mit a szelíd mókusok hada, a mormoták, az épp arra bóklászó zergék, kicsiny bogarak és én ejtettünk hálánk jeléül kacagva…

Aznapra épp elég volt ennyiből. Sajgó láb és sajgó váll gyötört, a korgó gyomorról és a izzadt, ápolatlan küllememről ne is beszéljek. Abtenau városkáig tartott még a lendület, de ott végleg kidőltünk. Épp jó helyen. Kedves kis kemping, forró zuhany, áram, aztán szundi-mundi szakadó esőben.

Reggel közvetlenül a fínomságos reggeli után a Hohenwerfwen következett. Nem volt azonban nagy szám. A sasmadarak (lehet sólymok voltak) repkedtek vadul – alant talán látható -, csecse-becse, arany-ezüst gazdagon, mi szem-szájnak ingere, buzogány, ágyú, hadi-szekér, középkori orvoslási „műszerek”, de mi a legjobban hiányzott hódításra vágyott énünknek: a királylánnyal nem sikerült sehogyan sem összefutnunk. Ez a 7. napi bolyongásunkra való tekintettel – bizonyára megérted, kedves olvasó – oly mértékben felkavarta lelki világunkat, hogy durciból uccu neki meg sem álltunk a Gross Glockner látványát ígérő Kaiser-Franz Josefs kilátóig. Itt sem jártunk azonban sikerrel. Köd, hideg, eső fogadott. A másik oldalon a Lienzi-Dolomitok már szívet melengetett kissé, de gyógyítani így sem tudott.

Nem úgy a másnapi pizza. Az Il Ponte ismét kitett magáért, bár a tészta mintha laposra sikerült volna. De legalább drága volt…Ja, és itt végre ismét biciklizhettünk. (Mániám volt ez akkortájt) Misurinából csináltunk egy „kisebb” kanyart délről Cortinába s észak felől vissza. Nem volt kispályás szakasz. Főleg a 2. része…Már ”kicsiny” pizzával a hasban – az olívabogyók még fészkelődtek –,nyugodtan kaptattunk felfelé (mentünk úgy kábé gyök kettővel) mikor is egyszer csak derült égből a villámcsapás…Beelőzött „Pantani”!!!

Lesújtó pillanat volt, nem tagadhatom! Kétségbeesve bámultam Balura, hogy most aztán mi lesz, de ő már akkor kómásabb volt, mint én. Savasodott keményen, üveges tekintettel vicsorítva markolászta a szarvakat, aszinkronban rángatta a fejét, s mivel én sem nézhettem ki sokkal jobban, „oké-oké” –mondtam, „Innen már toljuk inkább!!!” A fickó – ahogy kell – szponzori cuccban nyomta, még lehet, hogy rajtszám is volt rajta, és olyan gyorsan tekert, hogy mire felocsúdtam már szinte nem is láttam…(Őt valszeg a pizza nem nyomasztotta!)

És ebben a hiteszegett, megalázott pillanatban varázsütésre olyan erőt merítettem – nem tudom honnan -, hogy eszeveszett üldözésbe kezdtem…! Pantani skalpja vibrált lelki szemeim előtt…
Paripám prüszkölt vadul, izzott és hajlott a fém, jött kanyar-kanyar után, s a távolság, mi előbb még mérföldeknek látszott, hipp-hopp szinte semmivé vált…Igaz, ahogy oszlott a „köd” rájöttem, hogy az olívabogyók nem találják már stabilnak helyzetük, Balázs sehol, és ellentétben velem, az „ellenség” nem fárad…

Többször volt, hogy feladtam már. Erőm hirtelen elillant, látva a sokkoló újabb és újabb hajtűkanyart meghajoltam a nagyobb tudás előtt…mégis mindig volt megújulás!

Az utolsó kanyarban is ott loholtam mögötte. Csend volt, légy pisszenése sem hallatszott, lágy hűsítő szél mozgatta kecsesen a délceg fenyőfák ágait, de nekem vihar volt és tomboló embersereg százai, és önkívület és győzelmi kényszer… A Misurina tábla lesz a cél –mondtam magamnak és megfeszülve előzésbe kezdtem…

Másnap nagyon szép időre ébredtünk. Feltúráztunk a Misurina fölött magasodó „Három Torony” alá. Majd tettünk egy jó nagy kört a tornyok körül nyugat felé kerülve. Nagyon sokan mászták őket, így még ebéd alatt is a sziklákat bámultuk s néztük mennyit haladnak a fiúk-lányok. Később három hüttében is megjelentünk (2450 méter magasságokban volt mindegyik), pecsételgettünk vadul mintha kötelező lenne, még egy katonai ösvényre is rátaláltunk, aztán irány vissza.

A Marmolada –túra nem járt sikerrel. Hiába készültünk fel rá nagyon, az időjárás ismét nem fogadott kegyeibe bennünket. 3000 méterig szuper volt, be-bekúszó felhőkkel, aztán jégeső, villám, dörgés-csattogás, Damoklesz kardja. A legnagyobb káoszt egy I. Világháborús bunkerben bekkeltük ki egy olasz házaspár, egy szlovák és egy talpig Adidas-os fickó társaságában…Az idő telt, de a jobb időre az esély fikarcnyi jelei sem mutatkoztak. Le kellett jönni, nem volt mese. Egészen Lienzig gurultunk, ahol már felhőtlen ég alatt bontottunk sátrat.

Visszafelé csak sikerült végre meglesnünk Ausztria legmagasabb hegyét, megcsodáltuk a 2567 méter magasságba nyúló edelweissspitze-i kilátást, majd levettem a paripát és a Glokner úton 2567-ről leszáguldoztam 500 méterig. Fú de jó volt…

Graz előtt a szokásosnak mondható helyünkön – Hierzmannstausse – megfürödtünk, vacsiztunk, aludtunk. Másnap szerencsésen hazaértünk.

VIDEÓ:

Olyan nagyszabású túra volt, olyan hihetetlen áradata a történéseknek, olyan meseszerű, egyben nagyszerű, kalandos de ezer éves rutinunknak köszönhetően oly hibátlan lefolyású, hogy ezt elmesélni kérve és kéretlenül is kénytelen vagyok!

De mielőtt elvarázsolnálak szebbnél-szebb történeteimmel, melyek nap mint nap százával találtak reánk, kénytelen vagyok először a 20 éves kalandozásom legkellemetlenebb fél órájáról számot adnom: Az Úr 2001. évének egyik gyönyörű júliusi napján, kissé felelőtlenül belátom, mindenesetre időhiány miatt kénytelen-kelletlen Zug városának szinte a kellős közepén vertünk sátortábort…Én próbáltam kedves Barátaimat meggyőzni, hogy talán lenne jobb hely is, de 2/3 -os törvény lévén -ugyanebben az arányban- leszavaztak. Azért alvás előtt még betekertünk az óvárosi részbe „szájtátni”, de ekkor már oly mértékben kavart fel bennünket a nem ily mértékben várt egész napos élménydózis (meg a fáradtság súlyos terhe is nyomasztott kissé), hogy gyors visszagurulás után ukk-mukk-fukk-horpasztás vette kezdetét ezerrel…Nem sokáig…Fél 3 körül járhatott az idő. Elég gyorsan végezte Földünk „szokásos” bolygómozgását a Nap körül, de mi ebből mit sem érezve nyugodtan álmodtuk szebbnél-szebb álmainkat vidám, kacagó leányokról, akik gyöngyöző hajjal s mezítelenül szaladtak utánunk. Mintha még Ali Baba és a 46 ló is ott lett volna, de erre már nem igazán vennék mérget… Szóval jól elvoltunk s mikor az egyik nyálcsorgás után a „Szezám, nyílj meg!” végszót véltük felsejleni, és a nagy morajjal kilendült mázsáskő mögül az arany megbabonázó fénye kápráztatott, sújtott le az iszonytató, rémisztő valóság: „POLIZEI!!! POLIZEI!!!” -hangzék, s reflektorokból szemet vakító fényáradatot láttam, ahogy kitekinték…
Vallató lámpának nevezném őszerénységüket (több is volt…), mert ahogy kibotorkáltunk -amúgy egy szál semmiben- a sátor elé, a kialvatlanságtól összeszűkült, résnyire zsugorodott szemeinket ez a fény oly mértékben bántotta, hogy bevallani minden bűnünket nem lett volna nehéz, csak szabaduljunk már ettől a megpróbáltatástól…De az még csak most jött…”Kezeket, lábakat szét!!!”-jött friccül a vezényszó! Ma sem értem hogyan értettük meg, de mint a kisangyal úgy terpesztettünk…Bevallom kissé csiklandós vagyok, de most valahogy nem tudtam röhögni. Szerencsére a „fegyvert” és a 2 golyót nem találták meg :), ellenben -már nem hittem benne- a végsőkig fokozták megkínzásunkat, ugyanis németül kezdtek hablatyolni. Mint tudjuk, stressz helyzetben az ember mindenre képes, így anyanyelvi szinten vágtam nekik a rizsát, hogy „Mű nyet Partizan, nyet Partizán! Meg amit ilyenkor szokás, hogy „Ne tessék már haragudni!” Meg hogy „Ha annyit keresnénk hárman összesen, mint Önök közül valaki egyedül bizonyára hotelben éjszakázunk!” Aztán mikor kifogytam a szóból (hamar eljött az idő)végre Balu is közbevágott angolul, ezzel kissé megzavarva a processzorukat:”Felvehetném a papucsomat, mert k-ra fázik a lábam?!”. Ekkorra már kezdett oldódni a hangulat, a kezüket levették a géppisztolyokról (…), már a recycle elem is kezdte megadni magát, tehát –gondoltam- lassan pezsgőt bonthatunk…De ők még nem akartak inni. Inkább az autónkat szerették volna átvizsgálni. Reméltem, így zöld kártya előtt összeköthetem a kellemest a hasznossal, vizsgálják csak, még hátha papírt is adnak róla ingyen! Kopogtatták is szorgosan a kárpitot, mondták :”Sóhajtson!”, civilizált, európai polgárokhoz méltó módon letörték a kesztyűtartó akasztóját, – már majdnem rájuk szóltam, hogy na akkor itt nem lesz pezsgőzés- aztán mikor a szennyes tartóhoz értek, hirtelen befejezettnek tekintették a „kivizsgálást”. Visszasétálás közben a skacokhoz még a vércsoportomat is megtudták valahonnan: beleszóltak a rádióba, hogy „Negative!” És a csattanó: hatalmas gesztust tanusítva megengedték, hogy visszabújjunk vackunkba és 6-óráig horpasszunk tovább…És mi így tettünk…

Na de vissza az elejére!

1.nap Az első nap első 70%-áról tulajdonképpen nem lehet mit írni. Autópályán ugró szarvas táblát nem igazán talál a szem, benzinkutat annál inkább. Aztán Hegyeshalom után feltűnnek a szélkerekek, és ez annyira elvarázsolja az embert, hogy máris Melknél találja magát. Itt aztán már elgondolkozhatunk, hogy merre indulunk tovább. Mi Schörfling-ig szerettünk volna eljutni, de valahogy Gmundenben kötöttünk ki. Azonban úgy megtetszett ez a városka, hogy megelégedetten vackoltunk le a tó keleti strandján s mivel szikrázó napsütés fogadott még, csobbantunk is az egész napos ülés után. Aztán természetesen paripáink is lekerültek a tetőről, végül friss, üde, alpesi pázsiton bivak-szállás csillagos ég alatt. Óh, be mennyei volt!!!

2. nap A korai ébredés ilyenkor kötelező. Reggeli után sétáltunk a lenyűgöző látványt nyújtó sétányon, majd elindultunk az Attersee felé. A hágóúton Barátaim gurultak egy jót, majd már az Attersee körül is, és egészen Unterachig vonult a biciklis karaván. Itt fürödtünk egy jót, még búcsúba is keveredtem, de menni kellett. Gyönyörű tájakon haladtunk, jött Salzburg, Berchtesgaden és Königssee. Felsétáltunk a kilátóhoz, ámultunk-bámultunk, aztán robogtunk tovább. Érdekes tanulmány volt a tavalyi eltévelyedésünk helyszíne. Rekonstruálni tudtuk a végzetes történések minden egyes pillanatát. Loferben történt mindez. Kitzbühelt sajna kihagytuk időhiány miatt és egészen a landecki kempingig robogtunk. Itt az eső miatt kénytelen-kelletlen befizettük magunkat, bár nem nagyon tetszett az ár, de legalább kultúrált körülményeket találtunk.

3. nap St. Anton híres hágóútja következett, de elég lassan tudtunk haladni, mert kőkeményen dolgoztak a projekten. Lehet, hogy bicikli utat építettek. Aztán Bludenz, Feldkirch és Liechtenstein következett. Na itt már nem bírtuk a tétlenséget s így felkerekeztünk a hercegi várig s vissza. Persze visszafelé nem kellett sokat pedálozni. Aztán ismét kocsikázás következett, de itt már nem lehet unatkozni. Ráadásul felfedeztük a ’97-es szálláshelyünket, ami jóleső nosztalgiázást engedett meg nekünk. Walensee következett, ami –ha már jártál itt, kedves Olvasó, tudod- hihetetlen szép panorámával kecsegtet. Na mi ezt kiélveztük rendesen. Megebédeltünk itt, falatoztunk finomságos vadmálnát és meglestünk egy modellező világbajnokot, aki röptette gépét a fenséges tó fölött. Innen a gurulás sem maradhatott el, bár csak én vállalkoztam rá. Rapperswill édenkertjét már mind a hárman kétkerekűinken jártuk be ezer örömmel. Aztán jött az ominózus zugi éjszaka.

4. nap Nos tehát 6 óráig kaptunk „kimenőt” s mivel hűek akartunk maradni a „negative”-hoz jobbnak láttuk tartani a pontos időt. Irány Küssnacht- szólt mára a haditerv. Csodálatos biciklizés következett a felkelő Napocska sugarainak éltető melegében égészen Weggisig. Luzernben –Brahms városában- nem töltöttünk sok időt (azért egy kempingben lefürödtünk), majd következett a brünigpass, amelyről Tamással ismét gurultunk egy hatalmasat teljesen a Brienzersee-ig. Hihetetlen jó volt. A Giessbachfalle most is a csodálatos arcát mutatta, ráadásul Balu ragyogó ötlete nyomán lesétáltunk az itt található palotához, ahonnan lélegzetelállító a panoráma. Az Axalp-kihagyható. Este beültünk a brienzi törzshelyünkre. 4 év telt el, de a pincér kisasszonyt még megismertem…Aztán a tóparti vadkemping természetesen működött…

5. nap Sajnos nekem a tegnapi terv alapján korán kellett kelnem, így egy gyors mosakodás után elkötöttem Heavy Toolsomat s meglátogattam a városkában magára hagyott autónkat. Szerencsére minden rendben volt, visszamentem tehát a srácokhoz s visszacuccoltunk. Érdekes módon azonban a sátrakat ott hagyták a tóparton mondván: itt úgysem nyúlnak hozzá! Megreggeliztünk s nagy várakozással indultunk a Jung Frau Régió felé! (Már csak azért is, mert a Világörökség része!) Nem volt azonban valami jó idő, de azért reménykedtünk. Az a szó, hogy Grindelwald minden „nagy hegymászó” első 5 szava között szerepel, hiszen innen lehet elérni a híres Eiger északi falát. Azon az úton haladtunk tehát, amelyiken a „nagyok” haladnak (sokan minden évben) a nagy cél felé! A zsákutca legvégén leparkoltunk s megfelelő technikai eszközök kíséretében útra keltünk. Sajnos nem jártunk szerencsével az időjárás tekintetében, mert nagy hegyeinket szinte egyáltalán nem lehettet látni s végül még az eső is eláztatott bennünket. Alpiglennél meghúztuk magunkat egy turista házban, és mivel reménytelennek látszott a helyzet –néhány csodás söralátét elcsórása után – visszafordultunk. Mire leértünk Interlakenbe már félig-meddig kitisztult az idő, így gyorsan bicóra pattantunk és a másik oldalról jól kielemeztük csalóka mivoltát. Este ismét sikerült a brienzi tervet megvalósítani.

A 2001-es „Kantonok meghódítása” túra folytatása.

6. nap A „szokásos” biciklizés Brienz szívében már szinte jólesett kipihent testemnek s kalandra éhes lelkemnek. Én ébresztettem a várost. A kempinghez érve biccentettem a tulajnak, elismerően köszönt ő is (azt hitte versenyre készülök), a vasúti átjáró alatt Lukréciát riasztotta meg sebességem ma is (és tegnap is!). A nagy elágazásnál vigyázni kellett, mert jött jobbról a kenyérszállító s a friss, lágy, meleg kenyérillat a gyengém. A parkolónál éppen kinyitó újságos ékszerdoboz látványa a brienzi expressz befutása miatt még csábítóbb volt (s a „kicsilány” is benne) , de inkább robogtam vissza a fiúkhoz. Hosszú út állt még előttünk. Megreggelizünk a hihetetlen panoráma étvágygerjesztő hatását kihasználva. Majd búcsút vettünk imádott városkánktól és elindultunk dél felé. Sokáig azonban nem haladtunk, mert Meiringen után nem sokkal ismét összefutottunk az Aareschlucht ámulatbaejtő vadságával.
Később a Grimsel-pass következett néhány mormota fényképezgetése kíséretében, majd lefelé eszeveszett száguldás vette kezdetét egészen Gletsch falucskáig. Na itt Balu kitalálta, hogy nézzük meg a Gleccsert. Miért ne?!- jött a válasz, így felkapaszkodtunk a Furkán a Rhone-grleccser nyúlványához. Ők itt bementek a folyamatosan mozgó jégfolyam belsejébe én pedig megebédeltem, mert már nagyon gyötört az éhség. Lefelé ismét felpattantam a „Svájci Hágók Legyőzőjére”, „Királyára”, s vad kéjjel indultunk mi ketten újult erővel csatába. 70-80 km/h sebességgel gurultam Ulricherig. (Félelmetes, eufórikus, felejthetetlen, leírhatatlan száguldás volt!!!) Később Fiesch-nél az Aletch-gleccsert kihagytuk, de csak azért, hogy 2 év múlva legyen miért erre járni…

7. nap Attermensen-ben, Zermatt alatt találtunk tegnap egy igényes kempingben szálláshelyet. Az éjszaka jól telt, a reggelt kolbászos tojásrántotta nyitotta, majd összepakoltuk 2 napos hegymászóculánkat s nagy várakozással indultunk a Matterhorn irányába. (Sátrainkat ott hagytuk a kempingben felállítva!) Miután megérkeztünk Tasch-ba, megkerestük a nagy parkolót s mivel innen tovább autóval nem lehet menni, „lehorgonyoztunk”! Ekkorra azonban számomra egyértelművé vált, hogy a bicóm nélkül nem megyek sehová, így a srácok felültek a Zermatt-Bahn-ra, én pedig feltekertem Zermatt-ig. Bent a városban találkoztunk s egy rövid keresgélés után megérkeztünk a templomnál lévő Web kamerához. Meg volt beszélve az idő, mosolyogtunk is szépen az otthoniaknak s miután jelezték, hogy hitelesítik itt tartózkodásunkat elindultunk felfelé. Igaz, itt megint szétváltunk s már csak a felvonó 1 állomásánál találkoztunk ezen a napon. Mivel nagyon nehéznek bizonyult hátizsákom, olyan nagyon sokat már nem mentem felfelé. Az első (és egyetlen) viaduktnál még lefényképeztettem magam s tartalékolva holnapra az erőmet leszáguldottam Zermattba. (Idegenforgalmi látványosság lehettem megrakott bicómmal egyetemben, mert tátott szájjal néztek, mint aki még nem látott fehér embert.) Ezután Tasch-ig gurultam, befizettem magam a kempingbe, kajáltam s könnyített felszereléssel visszatekertem a Szentélybe. Egész este bóklásztam, szívtam magamba a jót. Miután teljesen megteltem az esti Zermatt hangulatával visszagurultam (koromsötétben-lámpám nem volt..) szálláshelyemre. S hogy barátaimmal eközben mi történt? Mászták a nagy hegyet…

8. nap Félve és mégis várakozással telve dugtam ki fejem a sátorból, bízva abban, hogy – mint mindig (kivéve ha nem) – most is szerencsénk lesz s jó napos időnk lévén gyönyörködhetünk a Matterhorn szépségében. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy minden OK! Gyorsan összepakoltam a túracuccot s feltekertem Zermattba. Kameráztam, nézelődtem, a térképeken pontosítottam útvonalamat, majd sűrű megállásokkal (fénykép, kamera) megindultam felfelé. Azon az útvonalon haladtam, amelyiken tegnap is. Találkoztam Gregory Pech-hel is, mert pont amikor felértem 3000 méteres magasságba a Schwarzersee-hez s kitárulkozott a táj, akkor fogyott ki kamerámból a szufla. Így csak a „hardverbe” tudtam elraktározni a felejthetetlen látványt. Na meg a fényképező is nálam leledzett…S mikor egy meleg tea kíséretében jól kicsodálkoztam magam kezdődött csak el az igazi buli: Észvesztő, frenetikus száguldás kezdődött 3000 méterről 1700-ra. Az élmény leírhatatlan. (Igaz, egy helyen (2100 körül) meg kellett állnom pár percre, mert a szívem ki akart esni a helyéről.) Valamikor 6 és 7 óra között Taschban találkoztam a Breithorn meghódítóival. Nagy élményekkel gazdagodtak ők is. Sokat meséltek a 3000 méternél kezdődő sípályákról, a drága vacsiról, a csodálatos matterhorni panorámáról és a csúcsmászásról. Aztán a tegnap előtt felállított sátrakban, a Wiess-horn és a Dóm vakító hósipkáinak vigyázó tekintetében álomra hajtottuk fejünket.

9. nap Most nem fájt a búcsú. Mosolygós szívvel indultunk tovább tudva, hogy még visszatérünk. Brignél rákanyarodtunk a Simplon hágóra. Fent gyönyörködtünk kicsit, majd innen Tamással felnyergelt paripáinkon hatalmas vágtába kezdtünk s így a bicókon csodáltuk meg a Gondo-schlucht meredek sziklaszirtjeit s számtalan fél-alagútját! Kuriózumként az olasz határon biciklivel mentünk át és még gurultunk kb. 20 percet. Aztán dél lévén egy gyönyörű helyen asztalt bontottunk! Mi hiányozhatott volna még egy jó ebédhez? Volt étvágy, kristálytiszta vizű folyócska, mesébe illő panoráma, verőfényes napsütés, madárfütty és semmi civilizáció…Leparkoltunk, majd átcuccoltunk a folyó másik oldalára, mert ott árnyék és homokos part várta a kiéhezett vendégeket. A mai menüt a kamera bemutatta, s azt is, hogy tele hassal, jókedvűen pózoltunk kissé. Ezek után Lugánóig már csak az S.Maria bazilikát vettük szemügyre. A hír igaz, kedves Barátaim! Lugano gyönyörű! Bejártuk zegét-zugát, de kivetnivalót nem véltünk felfedezni. Az idő is elszaladt így kelletlenül bár, de tovább kellett állnunk. A mai és majd a holnapi este is valahogy nem akart „összejönni”! Csak mentünk-mentünk és a jobbnál-jobb helyek nem akartak találkozni velünk. Zug esete kísértett, de ötletet is adott. Bergamóba beérve egy bevásárlóközpont parkolójának sarkában letáboroztunk. Jó helynek tűnt, igaz –bivakolni kellett. But, no problem!!!

10. nap Reggel beugrottunk a belvárosba, de a videózáson kívül sokra nem nagyon mentünk. Korán volt még ugyanis…Brescia-ba már jókor érkeztünk, így pénz került a pénztárcába. Mehettünk tehát „hancúrozni”! A Garda-tó minden szempontból megfelel ennek, csak a hatalmas forgalmat sérelmeztük kissé. Bár hamar vígasztalásra találtunk, mert voltak ott kérem szépen olyan mutatós fehérnépek, hogy csuda! A nagy nyálcsorgatásban annyira megéheztünk, hogy indulás előtt speckó olasz pizzát vertünk be bambánkba. Persze még lencsevégre kaptuk álmaink popóját, aztán irány Verona. Valahogy –talán naivan?… – vártam a nagy találkozást, de Júliával nem sikerült összefutnunk…Kissé duzzogtam is emiatt. Jöttünk erre, mentünk arra, bevásároltunk, majd dél felé vettük az irányt. Estébe tényleg este érkeztünk s már Chioggiától 150 km-re megéreztük a só illatát, így sötétedés ide, sötétedés oda, úgy döntöttünk: irány a Móre! Nagyon későn érkeztünk, sehol egy talpalatnyi hely, már azt hittük elvesztünk. Végső megoldásként egy Tomato Nevű szórakozóhely parkolójába rontottunk be elég nagy sebességgel…Igaz, a biztonsági személyzet is hasonló bravúrral szegődött nyomunkba és természetesen a kérdőre vonás sem maradhatott el! Egy adunk volt csupán, ja nem! Módosítok: egy aszunk volt csupán! A Jó öreg Tokai minden gondot levett a vállunkról!!! Még majdnem kispárnát is kaptunk…

11. nap Hamar és gyorsan kellett ébredni és összeszedni magunkat, hiszen reggeli nem járt a szálláshoz s mert ezt ígértük az Öregnek tegnap! Búcsúzkodni nem volt idő, igaz nem is lett volna értelme! De ennyire ne menjünk előre…Végre belevethettük magunkat a Tengerbe. Lubickoltunk vadul, úszkáltunk ide-oda s mikor már elviselhetetlenné vált a meleg, a homok izzott, forrt a víz, sziesztáztunk mi is egy jó nagyot ebéd után! 4 óra körül eszméltünk s valami megmagyarázhatatlan erő húzott mindhármunkat a Mesés Végtelen Óceánok gyöngyöző habjai közé! S mi nem ellenkeztünk. Ismét lubickoltunk. Este kicsíptük magunkat és elindultunk hódítani. Sajnos számottevő sikerről egyikőnk sem tudott beszámolni, így sértődötten kerestünk egy pizzériát. Pontosan 50000 lírát fizettünk, de már fogalmam sincs mennyi forintot ért az akkor. Persze szokás szerint nagyon finomra sikerült Őolivabogyósága. Szálláshelykereséssel már nem is bajlódtunk. Kifeküdtünk a tengerpartra laticelestől, hálózsákostól, kispárnástól… Reggel jött a homoklazító, de sikeresen arrébb araszoltunk előle. Aztán a Napfelkelte következett s az aranyút bearanyozta reggelünket…

12. nap Szóval ott álltunk a tengerparton – tulajdonképpen – pizsamában. A traktor már messze járt. Az aranyút is. Sebaj, a délig tartó fürdés most sem maradhatott el. Aztán biciklire pattantunk és betekertünk kajabeszerző körútra a városba. Az itteni körforgalmak elég érdekesek. Teljesen mindegy melyik irányban haladsz, a lényeg az, hogy te legyél a gyorsabb és a bátrabb. Mindenesetre balesetet nem szenvedtünk – volt aki igen – , s megrakott kosárral ment a padlásra, ment serényen…Ja nem! Csak az autóhoz és országos hírű sütés-főzés vette kezdetét KNDK-s kis kemping-gázas főzőnkön. Aztán lubick, fénykép taking, búcsúzkodás és irány Velence. Mit lehetne itt újat mondani? Gyönyörű, felejthetetlen mint mindig…Amit lehetett felderítettünk, hajókáztunk, vásároltunk és hullafáradtan de tele élményekkel valamikor éjfél tájban elhagytuk Őszentségét!

13. nap Reggel meglepő módon frissen és vidáman ébredt a banda. Fogalmam sincs már hol reggeliztünk, de hogy sokáig nem bírtam éhen, azt hót ziher. A mai úti célunk és programunk attól függetlenül, hogy az utolsó előtti napon jártunk tartalmasnak mutatkozott! Vissza a Természetbe! – hangzott a jelszó! Visszatértünk tehát a hegyek birodalmába. Már délelőtt Szlovéniába léptünk s vidáman gurultunk a Júlia – Alpok kecsesen a felhők fölé emelkedő csúcsai felé. Az egyik kinyír-kanyar után lementünk a térképről és lencsevégre vettünk néhány raftingos kicsilányt, de a vadvízi kajakosok is küzdöttek szépen a gyors sodrású folyóval. Mindenesetre jó volt kicsit frissülni egy szál semmiben s pózolni a kamerába habtestünkkel…Bovecben valahogy kétszer mentünk át… Ma sem értem, hogy sikerült, mindenesetre miután rátaláltunk a helyes „ösvényre” azt vettük észre, hogy elképesztő magasságokba visz fel bennünket az út. Leesett az állunk…nagyon szép volt! A Triglav mellett persze bicóval szeltem a macskaköves kanyarokat!!! Kissé tele volt a gatya a lassítások alatt, mert nem nagyon tudtam egyformán koncentrálni a gyönyörű hegyekre és a csúszós hajtűkanyarokra 70 km/h-s sebességnél… Meg kell említeni még a szlovén – osztrák határ mindkét oldalán lévő 28% lejtésű, emelkedésű útszakasz. 1-ben fel és le! Hihetetlenül félelmetes volt. Innen a ’98-as szálláshelyünkig gurultunk. Nem csalódhattunk. A tó most is olyan gyönyörű volt, mint annak idején. Csobbantunk egy nagyot, kajáltunk és végül – mikor már csak magunkba maradtunk – a szabad ég alatt bevágtuk a szunyát.

14. nap Grazban hirtelen megállt az autó… Hát ilyen már elég régen történt velünk! Félre álltunk egy kaptató tetején és széttettük a kezünket… Aztán arra gondoltunk, hogy… Miért?! Benzin nélkül már nem is akar menni?! Levettük a bicikliket és visszagurultunk 2 km-t a legközelebbi kúthoz. A „főnök” kissé meglepődött a kannát látva, de a pénzt ő is szerette… Aztán vissza a kocsihoz, aztán vissza a kocsival, aztán megint előre! Most felment a kaptatón. Vajon miért?!
Egyébként érdekes erről a napról írni. Általában semmi nem történik, mégis egyből 2 dolog miatt vagy boldog: 1 hogy gyönyörű túrán vagy túl, 2 hogy hazatérsz…
És hidd el, Kedves Olvasó ez így történt most is.

Gyönyörű időben, imádott kétkerekűm társaságában megmásztam a hegyet… Na persze nem a csúcsig…Te sem gondolhatod komolyan, hogy 4400 fölé felkapaszkodnék ugrálva a sziklákon vadul! Csak úgy a hóhatárig. Olyan kényelmes „lájtos” tempóban. Persze nagy kaland volt ez így is. Felejthetetlen élmény és ha nem is hatalmas teljesítmény, a zihálásomból következően nem „kisasszonyos úri-muri”!!! Aztán a fenti hüttében vettem egy finom levest, kiültem a teraszra, és kihasználva azokat az amúgy nagyon ritka eseteket, mikor nem állt el a lélegzetem a látványtól, kortyolgattam belőle, szeltem a barna cipóból és törtem az agyam, hogyan tudnám megállítani az időt…(Már nagyon közel járok egyébként a megoldáshoz, de azt hiszem szükségem van még egy kis időre). Aztán mikor már a tányérom kiürült, tátott számba kakukk fészket véltem felfedezni, indulnom kellett lefelé. Már lent tudatosult bennem, hogy valahogy jobban tetszett a 3/4 órás szakadatlan száguldás a hegyről le, mint a több órás izommunka felfelé! A titok persze odalett, mégis jóleső érzésekkel gurultam be Zermattba vissza-visszanézve a nagy monstrumra, amely bármerre is mentem, szemem elől eltűnni képtelen volt hatalmas méretének köszönhetően. Őszinte leszek: egyáltalán nem voltam ez ellen…

VIDEÓ:

Csodálatos év volt ez a 2000-ik. Mivel a számítógép hálózatok összeomlása minden előzetes híresztelés ellenére sem következett be, hangos ovációval követtük a világ éljenzéseit mi is, és –hódolva hóbortunknak-újult erővel vetettük bele magunkat ez évi túránk megtervezésébe.

Érdekes, de a Hawaii szigetek most sem kerültek be a potenciálisan meghódítására szánt helyszíneink közé. A mai napig nem értem okát, mert –bár még nem voltam ott soha- állítólag a kerítés is kolbászból vagyon, és -ha nem keverem Haitival- a fedetlen kebellel szaladgáló szalmaszoknyás leányok látványa bizonyára vérpezsdítő hatású. Ámbátor hazaárulással felérő letelepedéssel fenyeget…De szerintem igen…
Mindenesetre a parthoz közeli sunyi cápák és a viszonylag sűrű földrengést előidéző tenger alatti törésvonal eleve kizárta a vízumkérést.
Közelebbi és hasonló szép tájakra vágytunk. Stájerföld, Salzkammergut, Bavaria, a jeges gleccserek és a Dolomitok csodái most éppen megfeleltek.

Graz és környéke: Rögtön Rábafüzes után csilli-villi. Őszinte leszek: el szoktam ájulni ezen a tisztaságon. Mivel barátaim véleménye nagyjából megegyezik az enyémmel, gyorsan kirámoltuk bicóinkat rejtekhelyükről és útnak indultunk tekerve nagy-nagy szeretettel e mesevilágban. Asszem a riegersburgi várnál nincs szebb ebben a régióban, így első szálláshelyünket e szentély mellé terveztük. A szelektív hulladékgyűjtést ilyen körülmények között még nem tudtuk garantálni, de az útszéli árokban feltűnő néhány eldobott sörös doboz nem a mi produktumunk volt. És ezt bizony bizonyítanunk kellett! Másnap gyalogszerrel hódítottuk meg az amúgy minden földi jóval megáldott istenadtát. A részletes várnézést színesítették történelem tanár bácsink szakértő kommentárjai és karlendítései, ami olyan érdekesre sikeredett, hogy bár rajtunk kívül más nem beszélte nyelvünket a végére kisebb csoportosulást véltünk magunk körül felfedezni… . Délben már Graz mellett robogtunk tova, s bár ajánlom mindenkinek belvárosát és a schlossbergi panorámát, mi most ezeket mind kihagytuk. Betértünk viszont –az eső ellenére- Eisenerzbe frissülést és napsütést hozva reá, és ha már erre jártunk Admontot sem hagyhattuk ki. Mindkét városka a vallási akármilyéről híres, mellesleg nem semmi várakat és templomokat emelt itt a hit és a munkás ököl – vasököl…

Salzkammergut, Salzburg: Bad Ausseeből már 1 nyomvonalon közelítettünk Hallstatt felé, ami már csak azért is jó volt, mert a forgalommal alig, a fenyőillattal „rogyásig” kellett „megküzdenünk”! Most voltunk itt először, így sokat nem beszélgettünk az ámuldozás miatt. A barlangokat, bányákat meghagytuk a következő évekre, viszont keresztül-kasul bóklásztunk talajszinten szinte mindent. Aztán tovább gurultunk egészen Bad Ischl-ig.

(És hogy mik vannak még errefelé? Keletről a Traunsee nyit Gmunden városkával és a Schloss Orth-hal. A déli panoráma lenyűgöző. Az Attersee a régió legnagyobb tava. Aki erre jár, beírja a noteszébe. Ez biztos. Wolfgangsee: nehezen lehet szavakat találni. St Wolfgang és St Gilgen kihagyhatatlan. A schafbergi vasút úgyszintén! Mondsee: azonos nevű városkája egy kis ékszerdoboz.)

St Gilgen előtt bátorkodtunk egy frissítő fürdőt venni. Persze nem volt egyszerű a 13 Co –os hidrogénbuborékok között elvegyülni, de megoldottuk. Aztán érzékeny búcsú következett és már meg is érkeztünk Salzburgba. Bicók elő, Salzach folyócska jobb-bal partja, cégéres utca, óváros keresztbe-kasul, burg s megannyi csoda röpke 1 óra alatt…

Berchtesgaden, Königssee: Németország gyöngyszemei. Most nem áradoznék, párszor már megtettem…Sóbánya, Sasfészek, Walzmann, St Barthaloma, Eiskapelle, 7-szeres visszhang. Egyébként semmi különleges…

Loferben emlékezetes dolog történt velünk. Valahogy elbambultunk a falucska rejtett kincsei után kutatva s miközben bázis autónk a helyes úton /délnek/ Saalfelden felé robogott tova, miközben mi nyugat felé tekertünk önfeledten – élvezve a szabadság édes mivoltát. Térkép persze nem volt nálunk. Minek erre a ki távolságra! Közben ahogy az idő szaladt, lassan rájöttünk, hogy bizony rossz az irány… Közben a semmi közepén kaptunk egy felhőszakadást is hál’ istennek, de akkor az már mindegy volt. Kora estére evickéltünk be végül is hatalmas kerülő úton valahogy Saalfeldenbe. Megnéztük még Zell am See-t, de a fáradtság miatt nem tudtuk igazi értékeit felfedezni. Ráadásul szálláshelyünk sem volt még akkor…

Gross Venediger régió: 1998-ban, gyönyörű időben, délről már egyszer meghódítottuk a csúcsot. Most északról közelítettünk. Egészen a 2558 méteren lévő Künsingerhütté-ig küzdöttük fel magunkat mázsás terheink alatt az első napon. Másnap sajna hófehér köd telepedett a tájra, így a hihetetlen panoráma most elmaradt. Fent a srácok megitták a csúcssört, én megettem a csúcsbarackot, aztán valahogy lebotorkáltunk 3674 méterről 600-ra…

Dolomitok: Cortina d’Ampezzo eléggé vadregényes fekvésű település. Körbeveszik ugyanis égbeszökő zordnak tűnő sziklatömbök, hegyvonulatok. Hihetetlen látványt nyújt mind a 3 hágóútjáról visszanézve – ezt garantálhatom. Az Il Ponte pizzái felejthetetlenek. Észak-keletre a 3-Torony magasodik Misurina fölé. Biciklisek és túrások Mekkája ez a hely. Mellesleg olyan fényképeket lehet készíteni itt, melyek évtizedekig adnak okot a megelégedettségre. Nyugatra a Falzarego-hágó, a Marmalada fehér kalapjával tűnik ki a tájból. Meghódítása csak harcedzett emberpalántáknak ajánlott!!! Még tovább a Garda tó, délebbre a sok-sok érdekes sziklaképződmény, tövükben égszínkék tengerszemekkel fűszerezve.

Szóval elég tartalmas és emlékezetes 10 napot töltöttünk az Alpok keleti szegletében. Ha valamit kihagytam volna, kedves barátaim – tájékoztassatok!

VIDEÓ: