Kenézzel véghez vitt kerékpáros alpesi túra. Én terveztem. Mint mindig.
Először is kellett egy terv. De nagyot nem lehetett álmodni, hiszen ez a „kis” Túra volt. Mit jelent ez? Hát azt, hogy szokott lenni „Nagy” Túra is. Az hosszabb, komolyabb. Ott már majdnem megváltjuk a világot.
Ez nem olyan volt még.
Gyakorlatilag 4 napunk volt. Ebből 2 nap utazás, nem maradt tehát sok az élvezkedésre. Megtanultuk már, nem is vágyunk ilyenkor többre.
5 fő támasz volt a számomra:
Kenézt mindenféleképpen vinni akartam
Munka után indulni és a határig eljutni.
Semmering
Graz
Riegersburg
Aztán, hogy ezek közül mennyi sikerült, a filmekből bizonyára kiderül. Ha nem, akkor sincs nagy baj, hiszen én elsősorban magamnak és gyermekemnek gyártom a tartalmat, így elszámolnom magamnak kell…
Mert sportolni jó! Főleg ha apa és fia teszi. De ha még Martin is csatlakozik, nem nagyon lehet tovább fokozni…
Egészen délután 3-ig esett az eső. Nem kicsit, nagyon. Na de utána kisütött a nap. Mondom ezeknek a lurkóknak, hogy akkor mi legyen, nem megyünk? Azt mondták de. Menjünk. És ha mi eldöntünk valamit, akkor az úgy lesz. Mentünk tehát.
Nem volt annyira érdekfeszítő, mert már voltunk párszor, de ha együtt vagyunk az mindig varázslat. Legalábbis nekem biztosan és merem remélni, hogy a gyerekeknek is.
Jó is volt. Ott még a kis büfében is eltöltöttünk néhány percet most is és még ezen a héten vasárnap is. Akkor már Martin kedvence is az asztalra került, a friss, sült hekk.
A színpadon voltunk, reggel még kinéztünk a közönség felé az ablakon, de mennünk kellett, mert én tudtam, hogy még messze vagyunk.
Nem kicsit, nagyon.
Bolzano Fortezza és végülis Buneck felé robogott szépreményű utunk. Persze nem végig kerékpáron. Nem!!! Nyaralni jöttünk, nem versenyezni!
Már nem is tudom hogy volt. Talán úgy, hogy a Claudia Augusta kerékpárúton robogtunk észak felé, aztán jött egy nagy kanyonos rész, jött a terelés, az Adige partja hol ezen, hol azon az oldalon, egy bolt is bejátszott, aztán ebéd. És amikor már elfogyott az ész, erő s oly szent akarat, mely sorvadozott egy átok súly alatt, vonatra pattantunk. Mert mi ezt szeretjük. Nem hajszoljuk agyon magunk’… Nem, mi nem olyanok vagyunk.
Szóval még Bolzano előtt felültünk rá. fel hát. Jól is tettük. Fortezzánál meg le. na itt volt egy különlegesség, mert én már itt jártam nem is egyszer, de legalább most harmadszor. Szóval, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon elindultam kecskét és káposztát keresni. Hogy megtaláltam e, é, a filmből jól ki fog derülni:)
És az is, hogy a végén, de csakis ott beértünk Bruneckbe is és a szállást is jól el tudtuk foglalni.
Mert ennek is eljött az ideje. Se nem korán se nem későn. Pont a második után és pont a 4. előtt. Így terveztem, nem is lehetett másképp.
Szép volt, na! Nem tudnám tagadni. Mondjuk ez volt az a nap, amit már itthon, a túra előtt 1-2 héttel is neccesnek éreztem. Esőt mutatott az időjós már akkor is ugyanis. És ez az állapot nem akart változni jottányit sem a 2 hét alatt. Se előtte, se utána, de ezen a hétfői napon egész napos esőt mutatott. Nem tudtam elképzelni, hogy igaz lehet. 2 héttel előre megmondja, hogy hétfőn esni fog…???
Aznap hajnalban volt egy nagy vihar. A tegnapi kánikula oda és ahogy kinéztem a szálloda ablakán reggel a reggeli előtt nem olyan volt, mint aki nem akar újra esni…
Pedig pont az ellenkezője szokott bejönni, de most nem. Mindenesetre megreggeliztünk, összepakoltunk, fizettünk és elindultunk. Nagy borulás előttünk, mögöttünk. cikázó villámok de még nem esett. Aztán 7 km haladás után már igen. Mondtam Kenéznek, hogy ennek fele sem tréfa, így a legközelebbi csehóban leparkoltunk. Mondjuk a sör is jó volt, meg a tea is. A kóla nem tudom, azt Kenéz itta.
Másfél órát paterkáltunk itt, mire konszolidálódott a helyzet. Annyira, hogy Torboléba érve ismét 30 fok volt és a felhőknek nyoma sem… Fürgyés jött tehát. aztán át a Szárcsa folyón jöhetett Riva. Szép volt. A kaja meg fenomenális. jöhetett az ismételt fürgyés. Aztán a mászás, aztán Rovareto, a vonat és végül Trento.
Mert Trento szép. A szállás meg mesés volt. Aki nem hiszi, járjon utána:)
Nő a gyerek, mint a gomba. Mondjuk ez így nem igaz, de valamennyi mindig adódik hozzá. Az okosodás viszont nagyobb mértékű. A lényeg viszont nem is ez. Szeretünk utazni, no, nem tudom tagadni. A másik, meg hogy kicsit változott a helyzet idehaza. Na , jó, nem kicsit de ez most nem ide tartozik. Szóval 2 hetente van időnk járni egyet. Muszáj is menni, mert ha itthon vagyunk csak a telefon nyomkodás megy, de az nagyon. Ha meg úton vagyunk, akkor talán percekkel kevesebbet…
Mondjuk a lényeg nem is ez. A lényeg az élményszerzés, az együttlét, na meg az emberfaragás. Mert nem tudom tagadni, hogy ezen utak során szerintem sokat fejlődik a gyerek. Sok mindent ő csinál, intéz, vagy ha nem, tanulja tőlem!
Sok szállodában voltunk már és törekszünk rá, hogy mindig máshol legyünk. Persze van, hogy visszatérünk. Ahol jól éreztük magunkat előbb-utóbb ismét meglátogatjuk.
A roller nagyon megy, de az elektromos autózásba is belekóstoltunk már. De favorit a metró, troli, busz, földalatti, vonat, libegő, fogaskerekű, bicikli is. Voltunk koncerteken, foci meccseken, kézi meccseken, kosárlabda meccseken, fürdőkben, kiállításokon, mászóparkban, jégcsarnokban, zenélő úton, játszóházakban, várakban, plázákban, imitt-amott. Egyszerűbb lenne felsorolni hol nem voltunk még.
Hirtelen jött fellángolás volt. Szokott nálam ilyen lenni. Megemlítettem emitt-amott, hogy mi várható, ám kisebb mosolyon kívül más nem fogadott… De nekem ez nem elég.
Aztán – mondom magamban – Kenéz nem csak mosolyogni szokott, hanem egy fejbiccentés kíséretében a „persze” is el szokott hangzani. És most is elhangzott. Kétszer is. Ennek már szoktam örülni. És ha én örülök valaminek, az meg szokott valósulni. Legalábbis 30 éve így történik. De legyen 52, ha már a virtuális térben „nagyzolni” kell.
Már nem tudom mikor mentünk, de akkor. A terv az volt, hogy mivel mi szinte kint lakunk a térkép szélén, ügyesnek kell lenni. Jó terv, nem tudnék vitatkozni ezzel.
Szóval én még azon a pénteken dolgoztam. Egészen délig. Mondjuk van benne kockázat, hiszen bármi és még annak az ellenkezője is megtörténhet, de miért pont aznap történne bármi. Vagy annak az ellenkezője! Nem is történt ilyen, de még olyan sem…
Össze volt minden készítve a garázsban. A bicó nálam volt már, így a cégtől a garázsig gurultam, ott jól felpakoltam a cókmókot, aztán gurultam az állomásra. Az útról talán ennyit, vagy még talán azt, hogy Füzesabonynál csatlakozott Kenéz, jött Budapest, 5 szelet pizza (Kenéz ette a hármat…), Bp-Bécs nemzetközi, és Hegyeshalom. Ott leszálltunk.
Este volt már, de a szállás még 3 km-nyire. Tekerni kellett tehát. Tekertünk is. Mentünk jobbra-balra, majd az Autohof 171 Hotel köszönt. Jó volt, szép!
Reggel reggeli, de meg kell jegyeznem, hogy régen voltam ilyen szuper reggelizőben. Szinte volt minden, sőt, még annál is több… Volt például pezsgő… Vagy palacsinta…. Ezek nem tipikus reggelizőhelyes kaják. De itt volt és fogyasztottuk is:)
Aztán elköszöntünk és a hegyeshalomi vasútállomásra varázsoltuk magunk’. Menni kellett, mert a vonat nem vár. Nem is kellett neki, ügyesek voltunk, elértük, felszálltunk és robogtunk egészen Bécsig.
Sokáig ragozhatnám, mert a lényeg csak innen kezdődött, de nem teszem. Beszéljen a film helyettem.
Akinek tetszik örüljön neki, akinek meg nem, az is, hiszen a film nem neki készült!!!
Semmi előjele nem volt, hogy mi lesz. Hogy-hogy mi lesz?
Hát sítúra, nem?
Nem egészen. Annak indult abszolút. Sőt ha rajtam múlik, úgy is megy végig. Nem hiszem, hogy számomra egyértelmű lett volna, hogy nagy a baj. Kristóf tájékoztatott este. Beszélt az otthoniakkal és azt mondták menjünk haza…
Haza? Alig érkeztünk meg!!! Most jöttünk. még a lábunk is el van gémberedve a sok vonatozástól és forduljunk vissza? Mi van?
Ott semmi jelét nem láttuk, hogy baj van. Szólt a zene, mentek a sífelvonók, nevettek az emberek. Olyan szürreális volt az egész.
1 napot voltunk. Síeltünk, nevetgéltünk, de belül aggódtunk, őrlődtünk. Főleg én. Mégiscsak én voltam a felnőtt, nekem kellett dönteni.
Nem lehetett máshogy dönteni. Megérkeztünk, másnap síeltünk, harmadik nap reggel elindultunk haza. Akit a részletek is érdekelnek, nézze meg a dokumentum filmet…
Már nem tudom, hogy jött a cím. Hasonló nevű túrára emlékeztem, de most hogy keresem, sehol nem találom. Mindegy is. Majd Kristóf egyszer választ talál. Vagy nem.
Mindenesetre Matthias itt volt. Meg Kenéz is. A kicsikkel nem tudtam volna bevállalni, mert Kristóf sajnos nem szeret sétálni. Martint nem tudom. Szóval, hogy Matyi ne unatkozzon, Kenéz meg ne nyomogja a telefont, azt találtam ki, hogy sétálunk egy jót. De hol?
Hát a Bükkben a farkasok között…
Mályinka a Bükk északi kapuja. Szeretem, olyan nyugtató hely. Kocsival mentünk, mert az első 17km-t nem akartam gyalog. Sok lett volna. Ez nem teljesítményi túra volt. Legalábbis azt hittem még az elején.
A tűzoltó szertár volt a rajt és végülis a cél is. Nem részletezem. A film mindent elárul…
Igazából volt egy nulladik is. Azt csináltuk ugyanis, hogy éjszakai vonattal indultunk neki. Nem csináltunk még ilyet és annyira furdalt a kíváncsiság, hogy nem bírtam elengedni sem a gondolatot, sem a vonatot nélkülünk. És hogy spóroljuk az idővel is egy kicsikét én még aznap dolgoztam egy keveset… Szóval nem sokkal dél után pattantunk harci felszerelésekkel a vonatra. Nem emlékszem már ki melyikre, de Budapestre minden kétséget kizáróan együtt érkeztünk, Kenéz meg én.
A Keletiben jártunk ekkor. A Retro Istria Expresszvonat viszont a Déli-Pályaudvarról robogott tova. Át kellett gurulni, nem volt mese. Mese nem volt, de a fia igen. Jött is utánam, mint a kisangyal.
Időben voltunk, csak még a t@künkön is folyt a víz a késő nyári melegtől mire a pályaudvarra értünk. Én még itthon azt terveztem, hogy mivel a vonaton van a szálláshelyünk és ott zuhanyzó nincs, valahol csak le kell zuhanyozni az ágyba bújás előtt. Lehet, hogy rosszul gondolom, mert a nagy sztárok, a vadkempinges helyeknél még sötétben nyomják a biciklit, mint a hülye sokszor felfelé, agyon izzadva, aztán valahol a burgyingosban hirtelen megállnak, felverik a sátrat és a csutakban már alszanak is.
Még a hideg is kiver ettől. Én már ettől finnyásabb vagyok. Lehet, velem van a baj, de ez már nem az én világom.
Tudtam, hogy van itt egy uszoda a közelben. Bizonyára elrugaszkodott ötlet, de mégis azt gondoltam még itthon, hogy a bicót lezárjuk előtte és 10 percre befizetem magunkat az usziba. Persze nem az 1500 hátat akartam végig úszni világcsúcs részidőn belül, csupán a zuhanyzóig terveztem itthon magunk, aztán ismét a bicón lassan gurulva a pályaudvarig a komfort köszönt volna ránk ezerrel. Mondjuk az uszodai jegyárus nézett volna bambán, hogy mi a bránert csináltunk bent 10 percig, de ez már engem nem nagyon tudott volna foglalkoztatni. Ettől függetlenül nem ezt a megoldást választottuk!
Az ok, egyáltalán nem drámai. A csomagos kerékpározás sajátja, hogy vannak a biciklin csomagok. Ebből következik, hogy 2 dolgot csinálhattunk volna. Rajta hagyjuk a csomagokat a kerékpáron, vagy bevisszük magunkkal. Ismerve a budapesti közbiztonságot (szerintem nappal nem olyan rossz, legalábbis nincs rossz tapasztalatom) akár maradhatott is volna rajtuk. A bevitel nem volt opció, mert még Kenéz meg is birkózhatott volna könnyen a feladattal, hiszen csak 1 db nagy hátizsákja volt felpókozva a keróra, de nekem 4 kisebb táskám volt a kormánytáskán kívül, tehát serpák híján ezt nem láttam megoldhatónak. De kényelmesnek semmiképp.
Nem ragozom. Az állomáson volt egy kút. Jó bent, elől, ahol már nem voltak utasok, szinte senki, így nekivetkőzve jól lemostuk magunkat. Nem egyszer, többször is. A vonat indulásáig ugyanis még 1 óránk volt, tehát nem kellett kapkodni.
Aztán megtaláltuk és felszálltunk rá. Érdekes élmény volt. Megtaláltuk a „szobánkat” és belaktuk. Kenéz ágya fent, az enyém alul. Nem mondhatnám tágasnak a teret, mi a miénk volt, de egy sátorban sem lett volna több. És itt volt fény, ablak, vetett ágyak, kisszekrény mindenféle földi jóval, szóval az elbújós, kutyasz@rban felvert sátorozástól pont 100%-kal volt jobb.
Az éjszaka is érdekesre sikerült. Sokat zötyögtünk, s ez nem feltétlenül tetszett, de a tilosban felállított sátor miatt ránk törő rendőröktől nem kellett tartani.
Reggelre Porecben találtuk magunkat. Késtünk 1 órát, de bánta a fene. Jó volt végre indulni és szívni befelé az élményeket.
Itt végre nyeregbe pattanhattunk, jött Porec, de haladni is akartunk, így a tengerpartra kigurulva nem tököltünk sokat, haladtunk tovább.
Porecbe tekervényes utakon, régi kisvasút helyén, a Parenzana útvonalán érkeztünk nagyon-nagy melegben. Én már kényeskedtem, de Kenéz jól bírta. Bent már a tengerparton beültünk egy étterembe. Enni és inni kellett, mert éhesek is voltunk, meg szétaszottak is. A meleg kiszívta minden erőnket. Persze mikor már tele van a has és az éltető manna – bár kóla formájában, de akkor is – csúszik le a gigádon, ja és látod a tengert tőled 100 méternyire nem panaszkodsz sokat. Legalábbis mi nem panaszkodtunk egyáltalán.
A kaja után ismét a part következett, majd elindultunk Monfalcone felé. Persze előtte még – félúton – megálltunk fürdeni azon a strandon, ahol Bandival ’99-ben fürödtünk. Jó volt, élveztük minden pillanatát. Gyönyörű volt a víz, kellemes hőmérsékletű, szóval hihetetlenül élményekkel lettünk gazdagabbak. Ettünk, ittunk, fürödtünk. Gyakorlatilag csak percekre jöttünk ki a vízből 14:00-19:00-ig.
Mikor véget ért a móka, fájó szívvel, de boldogan vettünk búcsút és megköszöntük ennek a gyönyörű helynek, hogy itt lehettünk. Mennünk kell, mondtuk Neki és ő nem is tartóztatott. Majd vissza jösztök egyszer és ismét találkozunk! – mondta, de mi már ekkor vadul nyomtuk neki a partól fel a főútra vezető 25%-os meredélyen.
Voltak még szép részek, láttuk Napunkat nyugovóra térni, láttunk nagy teherszállító hajókat, nagy dugót, füge fát fügével, de én datolyának gondoltam, szóval az unalommal nem nagyon találkoztunk még itt sem az utunk során. A szállás is gyorsan meglett, aztán nagyokat csettintve, hogy jó helyen vagyunk zuhanyzás után (hiszen nem vadkempingeztünk) álomra hajtottuk fáradt fejünk…
Monfalcone – Malcesine. Ez volt a mai program…kerékpárral.
És most hagytam időt feldolgozni. Aki nem érti miért, az inkább lapozzon más oldalakra.
Én most nem akarok saccolni, beírom a térkép applikációba a kettő város közötti távolságot. 322 km. Nem mondanám egy könnyű szakasznak, ha 1 nap alatt akarja leküzdeni az ember. Meg lehetne csinálni, de nem készülünk most a Tour de France-ra. Sokszor megnyertük már, nem halmozzuk a díjakat. Abból a korból én már kinőttem. Kenéz még nem, de ő meg más generáció. Jobb feküdni az ágyban és nyomogatni a telót, mint izzadva markolni a bicikli szarvát és nyögve-nyelősen hasítani a szelet a megőrült fanok szorításában. A virtuális világban minden lehetséges…
Szóval soknak láttuk egy napra. Autónk nem volt, a repülőt kerüljük, mint macska a forró kását, helikopterre meg nem telik, így a vonatozás mellett törtünk lándzsát. Kenéz még a transzportálást fontolgatta, de a youtube nem dobta ki…
Én Kenézt igen a szállásról, mert menni kellett, hiszen a vonat nem vár. Rózsi mán’ régen megénekelte. A vasútállomás nem volt messze. Főleg úgy, hogy kiváló erőben éreztük magunkat. Mondjuk Kenézt húzta vissza a Tenger illata… Nem nagyon akarta elengedni. Sem ő a Tengert, sem a Tenger őt. Meg tudtam érteni, de én tudtam hová megyünk, ő meg nem. Törölgettem tehát könnyeit, s biztattam, hogy „Hajrá, Kenéz!” meg „Mindent bele!”, de nem sokat használt. A vonatra úgy kellett fellökni, de nem volt mese, menni kellett.
Aztán hirtelen Veronában találtuk magunk’ egy átszállás után.
Nem sokat időztünk azonban, igazából a város nem érdekelt minket. Sem Júlia, sem az erkély, sem az Aréna. A Garda-tó annál inkább. 35 Celsius volt árnyékban, a mi fejünkre 50 Celsius vetült, jobbnak láttuk menekülésre fogni egyenesen a tó felé minél hamarabb. Mondjuk ez a minél hamarabb nem percek kérdése volt ám. Át kellett tekerni egy jelentősebb hegyet, kanyarogni az Adige és az egyik öntöző csatorna között, fel a platóra, aztán le a tóhoz. Másfél óránkba telt, már főtt az agyvizünk, de megoldottuk.
Délután 2 óra volt ekkor, a has üresen, a szánk kiszáradva, de a látvány végre fantasztikus lett ismét. Mondjuk eddig sem volt kutya, de inkább macskának nevezném, most viszont kutya lett ismét, ráadásul fajtiszta a javából. A Garda-tó partján lévő Lazise-be érkeztünk egy hatalmas gurulás után. Végre!
Azonnal leültünk egy étterembe és rendeltünk finom ebédet. Míg készült a kaja én beleugrottam a hűsítő habokba, mert egyszerűen úgy fel voltam hevülve, mint mikor először néztem Zsuzsikámra anno… Kenéz csak azt látta a party padok között a tó felé sasolva, hogy keresztapja feje cikázik a hűsítő habok alatt, fölött…dobált a hullámzó ár, de oly jólesett, hogy csak nagy nehézségek árán és közepette, valamint az időközben elkészült pizza illatát megérezve tudtam kijönni belőle.
Jót kajáltunk, meg kell mondani. Ezek az olaszok nem kicsit tudnak jól főzni. Már majdnem olyan jól, mint drága jóanyám. Nos, mikor elpusztítottuk a mennyei falatokat és fizettünk, elindulhatott végre a tópart menti tekerés észak felé. Szállásunk még nem volt, de minek kellett volna kapkodni?
Aztán jött kicsiny városka kicsiny városka után. Hol leszálltunk a bicikliről, hol nem. Haladtunk. Kenéz már nagyon prüszkölt, búvár kund lévén ment volna bele a vízbe, de amit én kinéztem helyet még arréb levék’. Nem tudom már mennyit mentünk, de kb. 10 kilométert. Ott, a tó öblének északi oldalán végre belefordulhattunk a hűsítő habokba. Jó volt. 1 órát elidőztünk itt jobbnál jobb történeteket regélve el áztava micsodánkat.
Minden véget ér egyszer, de lehet, hogy többször is. Mindenesetre innen is tovább kellett állnunk. Nem volt azonban olyan egyszerű, hiszen az út magasan felettünk, itt út alig, inkább kavicsos part, sok ember. Vissza már nem volt kedvünk menni, így elindultunk tovább, befelé a zsákutcába. 13 éve is itt mentünk fel valahol biztattam magam. És tényleg, pár perces kavicsban tolás után végre reánk köszönt a menekülő ösvény. Mondjuk 20%os volt, alig bírtuk rajta feltolni a megpakolt bicókat de más lehetőség nem nagyon jelentkezett.. Ráadásul fent egy nagy zárt kapu próbált kifogni rajtunk, de minket nem olyan fából faragtak, így a két nap múlva megismételt lepakolás és bicikli átemelés módszeréhez folyamodva megoldottuk a rejtvényt… Faszájul…
Innen ismét az úton találtuk magunkat. Én mentem hátul, védtem Kenézt, bicikli út sehol. Mondtam is Kenéznek, hogy What’s up? de csak bólogatott nagy, busa fejével, nem járt még erre, s az ígért bicikli utas sztorit még nem ismerte. Én igen, de vannak rossz tapasztalataim. Lehet, hogy itt is Gyárfás Ildikó ígérte meg, s abból tudjuk mi lesz…Persze azt is a Fidesz lopta el! S így lesz kerek és tárgyilagos, valamint mindkét felet kielégítő mondat ebből a sajnálatos módon politikát ide lopó mondatból.
De hagyjuk is. Inkább vissza a mesevilágba!
Elindultunk, mentünk, odaértünk, nem ott voltunk… Legalábbis még nem, de olyan nagy baj nem volt belőle. Mert ismét meg kellett fürgyeni. Ahogy a videóban mondom is, hogy egy ilyen helyen nem megfürgyeni óriási hiba lett volna és mi nem nagyon szeretünk hibázni. Igaz, ezer éves rutinnal már nem is nagyon tudunk, de akkor is. Szóval ismét belehuppantunk annak ellenére, hogy se szállásunk nem volt még ekkor, sem a vacsorával nem végeztünk. Igaz, még el sem kezdtük, de hol volt még a 18:00 óra?! 20 perc hiányzott hozzá…
Ristorante da Umbretto. Ez volt a hely, ahol megvacsiztunk. Kifogástalan hely volt. Mind az ízvilág, mind az elhelyezkedés szempontjából. A naplemente is erősítette bennünk, hogy jó helyen vagyunk, közben a szállást is lefoglaltuk és a has is tele lett. Mi bajunk lehetett volna ezek után? Nem is volt.
Egyetlen feladat nehezedett vállainkra a fizetés után, hogy Malcesinei szállásunk még 10 kmre volt innen. Nem nagy táv, tele hassal fütyörészve tettük meg. Igaz, augusztus végére tekintettel a napocska már elég hamar nyugovóra tért, így sötétben értünk a tetthelyre dalolva.
San Carlo volt a becses neve szálláshelyünknek. Szép és igényes levék, nem is kívánhattunk volna jobbat.
Összefoglalva szenzációs napot zártunk, közel 80 km-t tekertünk orrvérzés melegben csodálatos tájakon. Kívánni sem lehetne szebbet, jobbat.