Elkezdődött a tél, de gyönyörű idő volt, ki kellett hát menni.
Valószínűleg az éven utoljára. Én nem szoktam köszöngetni senkinek és senkitől az év utolsó napján, így a kerékpár már elkezdhette téli álmát. De még előtte jártam vele egyet. Megnéztünk néhány veszélyes kereszteződést, okoskodtam egy kicsit, új uszodát, majd az utolsó meccset sasoltam, végül a csónakázó tó mellett rebegtem szebbnél-szebb verseket gagyogva s ragyogva. Jó volt. Az éltető napsugarak, melyek cirógatták arcomat elém varázsolták a tavaszt, s ha ez eljövel, nekem szebben szaglik majd a virág…
Azaz kerékpárral hegyen völgyön át, egészen a Tengerig. Igaz, igazi visszajátszásként mi pont fordítva csináltuk. Megmártóztunk a Tengerben és befordultunk az Alpok felé.
Kenéz áldott jó gyerek, ha alszik, enni sem kér. És még nem is horkol. Legalábbis nem kelek fel rá…
Idei nagy túrámhoz tehát nem tudtam jobb útitársat találni, mint a legkisebb keresztfiamat. Legkisebb, de már majdnem akkora mint én vagyok. Magasságra. Meg ez a gyerek jóképű is. Az én vérvonalam is benne kell legyen, hiszen az anyja a testvérem. Na de ettől eltekintve még angolul is jobban beszél mint én – a franc, aki kitöri. Mármint nem őt, hanem engem. A kerékpározás viszont – és most a mérleg másik serpenyője következzék – nem megyen, (mint turista a hegyen), vagy legalábbis eddig nem ment. Mert most kellemes csalódás ért nap mint nap. Olyan sebességgel hasította ez a gyerek a szelet a megpakolt paripájával, hogy csak lestem, mint a moziban!
Mondjuk annyira nem voltam fáradt, mintha kétszer annyira lettem volna, de úgy összességében éreztem minden porcikámat! Edzés hiány – állapítottam meg, de ez természetes. Ahogy megy az idő mozgok egyre kevesebbet.
Persze még így is átlag fölött vagyok, s ez jó érzéssel tölt el.
Velencében voltam és a BA-BU-n tartottam Budapest felé. Tulajdonképpen mindegy volt a szint, hiszen Budapestet mindenféleképpen el kellett érnem, de a fene se gondolta, hogy a hepe-hupák majdnem kifognak rajtam. Mert azok bizony bepróbálkoztak. Nem kicsit! Nagyon!
Reméltem, mert szerencsések, akik eltemetik szüleiket. Akiket a szülők temetnek el, azok nem szerencsések. Persze reménykedik azt ember, hogy jó soká fog sor kerülni rá.
Mindegy is. Kár ragozni már.
Kellett egy kis magányos tekerés Vele. Mert beszélgettünk ám. Jobbára én. Ő hallgatott, néha biztatott, erőt adott. Jó volt. A Balatontól hazatekertünk, Apám. Büszke lehetünk egymásra.
Mi először tettük meg így a távot.
Majd ha megérkezem én is, átbeszéljük megint:)
NAP:
Először arra gondoltam, hogy Budapestről teszem meg. Nem így történt. Az változtatta meg, hogy a Balatonnál találtam magam. Nem tudtam tehát kihagyni…
2. NAP:
Folytattam utam. Dimbes-dombos, kanyargós utakon vitt emléktúrám, s ha edzettebb lettem volna talán nem nyafognék, de bizony kemény volt. Az etyeki tetőkön csak a mandula fa sor mentette meg utam, de az annyira, hogy onnan már begurultam egy jó kávé után Budapestre… A Lánc-hídon kellett átmennem, ilyen túrán akárhol átmenni a legvéresebb bűntettel ért volna fel. Innen már azt hittem levezetek Gödöllőig, de nem jött be. Egyszerűen elfogyott a kerékpárút! Aki tudja hol megy kérem jelezze, másnak hátha jól jöhet néhanap. Nekem már mindegy. Kerestem, de rálelnem nem volt szerencsém. Vakon mentem tehát élet és halál között a régi hármason, de végül is kisebb csodának köszönve csak befutottam a Császárné kúriába estebédre.
3. NAP:
Az elmélyülős emléktúrám folytatódott. Kicsit furcsa ez a rész, hiszen a film eleje és vége nem aznap játszódik. Sebaj, engem nem tudott megzavarni. Akit esetleg érdekel az útvonal, az most nagyon figyeljen: Gödöllő – Hatvan – Gyöngyös – Mátraháza – Domoszló – Kisnána. További érdekesség, hogy a kisnánai filmzárás nem a nap zárása volt, hiszen még aznap berobogtam Bogácsra. Kb. 1 órás filmet csináltam most is. Én másokkal ellentétben nem szeretem a 3 órás filmeket. Én ha kimegyek pisilni, elveszítem a fókuszt… Hogy ne veszítsem el, – és más sem – a hitchcocki fordulatokban gazdag Bogácsig tartó részt a következő filmben mutatom be drága fiacskámnak és annak, aki a fikarcnyi érdeklődéstől kicsit nagyobbat igényel.
4. NAP:
Hatvan – Bogács. Tudom, hogy a borítón nem ez szerepel, de ezt úgy sem veszi észre senki. Nem is érdekes annyira. Nem hiba egyáltalán. Sőt! Mindkét felirat helyes. A 3. és a 4. rész egy napon játszódott ugyanis. Hosszú volt és nehéz, de ezt csak én éreztem. Esetleg még az apám. Együtt utazTunk ugyanis. Elkísért, segített, bátorított… Kedvenc helyünkre érkeztünk. Szerette ő is és így én is. Azóta is. És most már örökké…
5. NAP:
Töltsd le a BRAVE alkalmazást. Azon megnyitva filmjeimet, reklámmentesen utazhatsz velem! Az 5 részes, és valójában 5 napos videósorozat ezzel a résszel véget ért. A Terv, mely szerint a Balatontól Kazincbarcikáig gurulok apámra emlékezve teljesült. A lényeg megvalósult. Emlékeztem, megnyugodtam, életem ezen részét lezártam. A Föld gömb alakú és az élet szép…
Mivel Martin is itt volt, nem tudtam nem kihagyni, hogy kipróbáljuk együtt az új kerékpárutat.
Nem egy nagy szakasz, de tudva, hogy Kelet-Magyarország és hazánk ezen fertálya mennyire lesajnált terület még örülni is illenék… És mi meg is tesszük. Nem sok mindenünk van, de annak örülünk nagyon!
Szóval Vadnát vettük célba s ha már elindultunk, akkor oda is érkeztünk. Na jó, volt benne pitty-putty, de az eladhatóság kedvéért jól meg kellett szervezni a sírás jelenetet!!!!
Persze volt móka és kacagás is, sőt! Abból volt a több!
Jól éreztük magunkat, az éven, ha Martin megérkezik végre újra útrakelünk…:)
Mert csak van egy fiam. Szép fiú és nagyon okos. Mégiscsak én vagyok az apja…:) De a lényeg nem is ez. A lényeg az, hogy sok időt töltünk együtt. Csinálunk ezt-azt, amit apa és fia csinálni tud, tanítom az életre. Nos, én nagyon szeretek a természetben kerékpározni. Olyan szabad érzés, suhanni a szélnél sebesebben, cikázni kóborló csigák között, kicsiny patakokon átívelő hidakon zakatolni át, fenyvesekben repülő tobozt kerülni el és bámulni a feltűnő gigászi hegycsúcsokat…
De csak úgy biciklizni se rossz. Főleg, ha a fiával teszi az ember.
Elvittem tehát pukicskámat az első kerékpáros túránkra.
Én biztosan nem, mert én nem is tudtam róla… Még hogy éjszaka síelni!? Ezeknek elment az esze – gondoltam! Mondjuk annyira nem volt éjszaka, de sötét az igen. Január volt, 4 kor sötétedett, ez meg este 6-tól volt nyitva fél kilencig. „Ez”, na ezt jól leminősítettem…
De ne szaladjunk ennyire előre. Asszem Tibi szólt! Persze, hogyne mennék. Amikor az olimpiai bajnoki címeket nyertem, akkor is rögtön igent mondtam, de akkor soha nem tudtam síelni, mert autogramokat kellett osztogatni. Rég volt, ma már senki nem emlékszik sikereimre talán.
Szóval Tibi, ő volt. Mindkét alkalmat köszönöm neki. Ki tudja felkerül e még lábaimra a léc? Most felkerült. A régi lendület szelidült kissé, de azért az ezer éves rutint nem lehet csak úgy eldobni magunktól.
Sokan megtapsoltak nem tudom tagadni, de legfőképpen én magam. Az, hogy ebből a produkcióból mit tudok a filmvászonra festeni, még előttem is rejtély, de valamit megpróbálok kifacsarni a nem nagy lehetőségekből…Évek kérdése csupán.
Aránylag sok, legalábbis a kevéstől biztosan több! Nem is gondoltam, hogy így belehúzok. Mert igazából egy hirtelen jött ötlet volt csupán. Ott álltunk kétségbeesve, jöttek a rosszabbnál-rosszabb hírek nap nap után, gyött ránk a halál szele, se ki se be, a betegek egyre csak szaporodtak a kórházakban, a határokat lezárták, mit lehetett volna tenni?
Kerékpározni a szabadban.
Meg is tettem. Először egyszer, aztán minden bizonnyal többször is. Szóval nem tudom mennyiszer. Ha valaki megírja, kisorsolok egy lemezjátszót a 82. helyes megfejtőnek.
Mindegyik túrát rögzítettem. Mindegyiken személyesen vettem részt. A Covid19 később megtalált, de szerencsére nagyobb kárt bennem tenni nem tudott ellentétben sok híres és nem híres honfitársunkban illetve a világban százezrekben.
Sok halott volt.
A beszámolók mégis vidámak talán. Nem kívánom én megítélni. Törekedtem erre minden árnyoldal és ellenszél ellenére is. Mindig pozitívnak maradni, még ha itt pont a „negatív” volt a jó – akkor is!
Jelen rész az utolsó. Felkerült még a maszk mementónak, de nagyon reméljük soha többet nem lesz rá szükség.
A Bükk szépséges. Legalábbis én annak láttam. Ha valaki a filmemben szintén annak látja örülök neki. Ha nem, azzal nem tudok mit kezdeni…:)
Ha valakinek tetszett a videó dobjatok egy „like” -ot, de ne nekem. Másoknak, akiknek sokkal nagyobb szükségük van rá! Én nem lesem a statisztikát percenként!!!
A film hamarosan elkészülne, ha lenne egy 20-25 éves csinos titkárnő, aki segítene a szinkronizálásban…
Volt egy szabad hétvégém. Kiülhettem volna a Sajó partra is pecázni. Mondjuk az idő szép lassan elment volna úgy is, de én többre vágytam! Persze van akinek az a minden és én ebben nem vitatkozom. Én nekem nem az.
Jó, Bécs kerékpárútjain tekerni sem a minden, de akkor is többre értékelem, mint a pecázást. Én – mondom még egyszer. Valahogy a kaland, az utazás engem jobban megmozgat.
Mert utazás és kaland na az volt bőven. Már csak azért is, mert Bécs az édes otthonomtól 500 km és mert egyedül vágtam neki. Csináltam már ilyet annak ellenére, hogy nem szeretem. Van benne kurázsi nem mondom hogy nincs, de akkor is szeretek többen nekivágni. Valahogy biztonságosabb és szociálisan színesebb az egész. Egyedül kicsit egyedül érzi az ember magát – szó szerint. Viszont erősödik az ego, belátom. Nekem is erősödött… Olyan ego-m lett a végére, hogy öröm volt tapasztalni!
Szóval 500 km. Könnyen belátható, hogy egy hétvége kevés lett volna ha kerékpárral vágok neki. Pedig azzal vágtam!
Persze nem tekerve. Vonattal, munka után…Csütörtökön.
Nem is tudtam sokat haladni. Mégis az ország másik végébe teleportáltam magam a nap végére- Levélen szunya, hogy reggel a kakassal kelve Miklóshalmára kerekezve át a 06:03-as REG vonattal 07:00 re Bécsbe érjek. És odaértem.
Mindent is megnéztem, mindent is bejártam, mindent is lefilmeztem és másfél nap bolyongás után visszaindultam oda, ahonnan elindultam.
Szép volt, jó volt, köszönöm ennyi. Bármikor újra megcsinálnám, de már nem lenne feelingje… Majd a gyerekkel valamikor!
A filmet gyenge idegzetűek is megnézhetik. De ha nem nézik meg, én akkor sem fogok krokodil könnyeket eregetni! Ezt meghagyom azoknak, akik agyonreklámozzák magukat a facebookon, Twitteren, mittudoménhol, pénzt kunyerálnak és másoknak készítve a filmet elnézést kérnek, ha berezonál a kamera. Óh, én nem kérek elnézést, sőt direkt berezonáltatom! Én magamnak és a fiamnak hagyok nyomot. Persze ez nem fog tetszeni sokaknak, de akkor le kell iratkozni, fel kell égetni az összes nyomot, át kell hajózni olyan tájakra, ahol szebben szaglik a virág és ahol „Jó reggelt!” fogad este 10 kor a film 20. másodpercénél…
De most egy kicsit megint elkalandoztam…Te bolond, kalandozós…:
Valahogy hiányozna, ha kimaradna, nem tudom tagadni. Nem hiszem, hogy ez sznobság lenne.
Egyszerűen szerelem szerintem. Vagy fertőzés… Erre tudok gyanakodni talán. Anno, még 1995 ben történt valami. Átértünk a határon és ott „Alíz” megérkezett Csodaországba! Persze ettől én még magyar vagyok. Sőt annyira az, hogy még büszke is vagyok rá. És még nem is akarok elköltözni innen. Egyszerűen annyi van, hogy szeretek Ott feltöltődni. És törekszem is rá. És még rögzítem is. Nyomot hagyok, mint 29 éve mindig. Aki nem hagy, óriási hibát követ el!
Egyetlen év volt a 29 alatt amikor sodródtam. Az első. 1995öt írtunk. Egyszerűen belecsöppentem a túrába. Nem én voltam a kiszemelt, de a kiszemelt nem ért rá. Balek volt. Én nem. Mikor a felkérés megjött, egyből igent mondtam. Aztán sodródtam. Dózist kaptam, elájultam, kapkodtam a levegőt és ismét elájultam. Wachau, Berchtesgaden, Königssee, a svájci nagy hágók, Chamonix, Bassons gleccser, a francia riviéra, Cannes, Monte-Carlo, Velence, és még sok-sok megannyi álomszerű helyszín egyszerre cunamiként dőlt reám…
De kissé elkanyarodtam az idei túrától… Szóval 28 éve nem hagyom magam sodródni. Mindig minden körülmények között én szervezem az utamat előre meghatározva mindent, persze engedve menekülő utakat, változtatást, de sodródni, azt már nem! Egy demtantras nem sodródhat csak egyetlen egyszer…
2023 van egész évben. Mivel a haverok szétszóródtak a nagyvilágban, s aki itthon van sodródik, vakarózik, nem rögzít, él a langyosban, úgy gondoltam Kenéznek, a keresztfiamnak utat, irányt, lehetőséget mutatok, adok, kínálok. Akarod ezt Kenéz? – kérdeztem. Akarom! – hangzott a válasz így a csapat hirtelen összeállt!
A terv gyorsan körvonalazódott bennem. Kényelem, látvány, élmény, teljesítmény.
Salzburgtól – Grazig. Azaz kerékpárral az Édenben. Legalábbis nekem biztosan.
