Mert ha az északi oldalt már bejártam és egy óriási sikert aratott film az amerikai mozikban telt házakkal fut, akkor miért ne csinálnám meg a déli oldalt is. Ugye, Kenéz?!

Balatonaliga volt az elsőszámú kiindulóhelyünk a Balaton partján. De nem ott kezdtünk… Látszólag ellentmondás mutatkozik, de ha kibontom, talán érthető lesz a dolog.

Messze lakunk. A sarki kocsmától mondjuk nem, de a nyugati régióktól feltétlen. Ebből kifolyólag ha aludni is akarunk éjjel a túrák előtt, mire a célállomásra érünk már benne vagyunk a napban elég rendesen. Pont annyira, hogy aznap már csak sopánkodni lehet, hogy hogy elment a nap, oszt’ még semmit sem csináltunk…

Szóval, hogy a sopánkodás ne jöjjön velünk, alszunk egy jót még otthon, valamikor elindulunk, jó esetben odaérünk a közelbe, megint alszunk ( mi már csak ilyen alvósok vagyunk), és másnap reggel odaérünk, ahová már előző nap is jó lett volna odaérni…

Elindultunk tehát, mentünk, odaértünk, nem ott voltunk…

Székesfehérvárott’ még nem aludtam, bakancslistás volt tehát, ki kellett próbálni mindenképpen. Kenéznek meg mindegy volt, mert a telefon nyomkodás ott éppen olyan jól ment, mint bárhol máshol a világban. Foglaltam tehát egy szép szobát és az egész napos vonatozgatás után (egy kis tekerés azért volt benne a Keletiből a Délibe, ami egyébként nem is volt annyira kicsi és még szépre is sikerült ) megérkeztünk Székesfehérvárba/ra. Megkerestük a szállást, bejelentkeztünk, szabadkoztunk, hogy a személyim otthon maradt, aztán a nagy ijedtségre elmentünk vacsorázni.

És még a Balatonról nem is írtam… Mert az a filmben percről-percre „le van írva”!

Karanténbike túrasorozatom utolsó részéhez érkeztem. Észak, Nyugat, Kelet már megvolt, szóval a dél elkészítésével a mozaik darabkák összeálltak!

Az én kerékpárom szervizben volt. Másik kellett tehát! De csak úgy nem lehet leakasztani egy olyan kerékpárt a falról, amelyik egy többszörös olimpiai bajnok alá való… Szerencsém volt. A pincében éppen pihent egy ilyen! A Kenézé.

Mondjuk ez egyben rosszat is jelentett, hiszen ő nem használta. Hogy ez miért jelentett rosszat? Mert vinni akartam nyáron Ausztriába körbe tekerni a mindenséget is és ő Ostoroson nyomkodta a telefonját, a kerékpárja meg itt pihent Barcikán mama pincéjében… Vagyis nem gyakorolt, nem edzett, nem készült. Na ennek majd ha odaérünk lett is böjtje.

De maradjunk a Bükkben…

Szóval itt pihent egy jó bicikli. Pont kapóra jött! Jelzés értékkel Ostorosra kellett juttatni, hogy Kenéz azon nyomkodja a telefonját, nekem meg viszketett a talpam és az én keróm felújításon lapult Tamás szerelő bácsinál. Nosza tehát! – gondoltam nagy merészen, irány a Kenéz csodaparipájával!

Szerintem jól sikerült. Én mindenképpen bizakodó vagyok. De ha nem, akkor is jól éreztem magam, tehát olyan nagyon rossz nem lehetett.

Akinek ingerenciája jelentkezik, nézzen bele. Akinek nem, az ne.

A videó hamarosan elkészül, addig kis türelmet Hollywoodnak…

Rögtön ráharaptam. Ismét a dobogó tetején állni, oly jóleső emlékek, nem hagyhatom ki – gondoltam.

A baj ott kezdődött, hogy nem csak én gondoltam így. Béla is…

Drága Barátommal anno nagy csatákat vívtunk a hírhedt Tardona-Pass első meghódítójaiként. A legkeményebb hágóút betörésekor mindketten világhírnevet szereztünk magunknak. Hírnevünk azóta sem kopott fikarcnyit sem. Tudtam tehát, hogy a dobogó legfelső fokáért a legjobbamat kell végsőkig feszítve teljesíteni!

Az odaút teljesen simának tűnt a lángososig. Akartunk ugyanis egy tejfölös-sajtosat, de nem volt nyitva… Poroszlóról tehát majdnem visszafordultunk.

A helyzetet csak az mentette meg, hogy a delíriumi fájdalom kellős közepén hirtelen a kanyarban feltűnt a BorsodChemes csapatszállító csillaghajó. Nem is egy, rögtön kettő… Így sírás helyett a gázra léptem, s kipörgő kerekekkel a nyomukba szökkentünk. Jó is volt, mert egyébként lementünk volna a térképről. Így nem, rögtön a helyszínen valánk.

S hogy innen milyen csodák történtek velünk meséljen a film:

Igen! Az. ÓVÓHELY, csupa nagybetűvel…Azt hittem az én életemben már nem lesz aktualitása, aztán tessék… Sokszor jártam ott, sokat beszéltem sokaknak róla. Szerettem is ott lenni, időutazni, elkalandozni, örülni, hogy nem akkor éltünk… Sokat változott, sokat romlott és már nem is szeretek ott lenni… Most amikor ismét kezd aktualitása lenni már nem szeretek róla beszélni…

VIDEÓ:

Egy kósza ötletből kiindulva pakoltuk fel „szamarainkat” a vasútállomáson. Jó időben, ünnepnapon, bicikliúton ameddig lehetett, baráti társaságban.
Fent a hegyen a forralt bor gyógyír volt bajainkra, nevettünk sokat és jól elfáradva zakatoltunk haza mosolygós, pirospozsgás pofikkal:)

VIDEÓ:

De mi nem így hívjuk. Nekünk már BarcenHOLA lesz, nincs kétségem efelől. Ettől függetlenül is bizonyos dolgok megváltoztak. Nem kicsit, nagyon.

Persze ettől még lehet utazni… És amint a képek bizonyítják, mi mentünk is.

Hárman voltunk. Repülő természetesen, aztán taxi és 3 napig tömegközlekedés. Lábbusz is volt nem is kevés…

Ami számít megvolt. Nem tudok olyan ami nem. A videókból minden kiderül!

1. rész:

2. rész:

3. rész:

Mert még itt nem voltam, Barátaim!

De nem az én javaslatom volt ám. Én először nem is rajongtam az ötletért, ez az igazság…

Ha Németországban vagyok, az Alpok vonz mint a mágnes. Annyira messze vagyunk imádott régiómtól, hogy ha már egy évben egyszer erre fú’ a szél nem kihasználni a lehetőségeket fájdalomnak élem meg. Most is annak indult, de hagytam magam sodródni az árral. Azt mondta Nagytóf, hogy Berlin. Én meg azt mondtam előtte, hogy rábízom…

Szép volt. Sokkal szebb, mint gondoltam. Nem is csak szép. Rendkívül érdekes. Olyan történelmi szaga volt az egésznek, jó döntés volt tehát.

Film is készült természetesen. Abból minden kiderül…

Szóval a nagy járvány kitörése előtt történt nem sokkal… Ha már Németországban jártunk 2 napos kiruccanást kellett tenni meseszép tájakon, nem volt mese. És mi meg is tettük.

Schechingenből indultunk és meg sem álltunk Interlakenig. Illetve néha megálltunk és átszálltunk egy másik vonatra de ennyi csupán.

Szép volt. Felejthetetlen!

Kár lenni itt ecsetelni, mert lássuk be, nem festőnek tanultam… Inkább ecseteljen a film.

Drága Hugicám ötlete volt. Születésnapjain elvonul. Hegyet mászik, relaxál, meditál, mit tudom én mit csinál… Most például velem akart kerékpározni a Dunántúlon. Jó program, nem tudtam tagadni, na de október 14-én forró déli ellenszélben 2 napig?

Persze ha csak egy tesója van az embernek meg kell ám becsülni nagy lendülettel! Meg többszörös olimpiai bajnokként hogyan tagadhattam volna meg tőle az élményt? Születése napján…

Mentem tehát ha nem is dalolva, de vígan. Először. Mert utána jött szembe az a…a…fú de erősen gyött ránk az a déli szél… Hogy a nyaka nyúljon meg. Kínjainkat a Sárvári termál tompította kissé még aznap este.

Na de aztán majdnem mi győztünk. Illetve teljesen. Kastélytól kastélyig mentünk, még ha nem is a tervezettek szerint. A filmből mindenre fény derül…

Két napos meseszép kalandtúra kerékpárokkal Bandi barátommal egyetemben.

Ahogy a címben is szerepel. Vonattal az északi oldal keleti szegletétől az északi oldal nyugati szegletéig.

És hogy pontosan hogy történtek a dolgok, arra készítettem egy mozgóképes összeállítást mindannyiunk nagy-nagy örömére, De ha csak az enyémre én annak is tudok örülni…