És ha már Alpok, akkor a következő kikötéseim voltak:
Dolomitok
Nagy Régió
Vonattal egyszerű legyen megközelíteni
Kifizethető legyen
Szerettem volna beljebb menni, hogy ne csak a peremét érintsük, hanem a szívében legyünk, de a későbbi események ismeretében hatalmas szerencse, hogy ez nem sikerült.
Viszont a Kronplatz Brunneckben kitűnő helyszínnek tűnt! Fenti kritériumokat teljesítette, így a foglalás megtörtént! Mikor március közepén beköszöntött a krakk, volt egy kis félsz, s mivel nem egyedül mentem, a gyerek anyját is meginterjúvoltam, hogy mi legyen, de úgy határoztunk, hogy elmegyünk.
Egyetlen 1 hetet késtünk! Ha 1 héttel korábban jövünk semmi gond nem lett volna…
Most viszont 2020.02.22. volt. Velencében ezen a hétvégén szalasztottak mindenkit haza a fesztiválról. Néhány falut hermetikusan bezártak, a vírus elszabadult Észak -Olaszországban… És mi hol voltunk? Hát ott…
Nem ragozom, a videóból a menny és a pokol kirajzolódása jól átérezhető, talán érdemes végignézni! Jó szórakozást hozzá!
Nem tudom tagadni, hogy először nem ragadott magával a hév. Pedig Tibor barátom nem halmozott mostanában el jobbnál-jobb ötletekkel és ez most kifejezetten mézes madzag volt. De akkor is!
Azt húzta el orrom előtt, hogy 3 napra mutassuk meg a népnek világbajnoki tudásunkat északi szomszédunknál. Nem is akárhol, egyenesen a szlovák top sícentrumban, Chopok-Jasnán! A baj azzal kezdődik ilyenkor, hogy túlgondolja az ember a dolgokat. Legalábbis én ilyen vagyok. Tél van, jön a betegség, korona, influenza, mittudomén milyen egyéb bajok jöhetnek és én ezeket be is tudom ám vonzani elég erősen.
Tehát először nemet mondtam. Meg aztán a legnehezebb az elindulás! Már ott lenni szuper jó, de odáig elmenni az a igazi művészet…
Aztán beláttam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Átállítottam az agyam – mert az kell hozzá – és megvettem a 3 napos síbérletet. Pénteken meg befurakodtam Tibinél magam a szálláshelyre… A többi történelem. A filmből minden kiderül.
Cassacco -Grado. Illetve innen még külön programmal Monfalcone-ig.
De kezdjük Cassaccoval. Jó kis szállás volt. Éjszaka „gyött” ránk a meleg, így a légkondit fújtuk ébredésig magunkra. Gyors pakolás és lent a teraszon egy aránylag kiadós reggeli fogadott szalámival, sajttal, stb. Mondjuk a lekvár nem maradhatott el, de úgy összességében kellemes csalódás volt… Ezek után gyorsan elköszöntünk a háziaktól és dél felé vettük az irányt.
Mivel tegnap a szállás miatt lejöttünk a Cicloviáról most vissza kellett találni rá! Nem volt egyszerű. Még a térképről is lementünk, de aztán derült égből a villám, csak más következett és láss csodát, már rajta is voltunk. Olyan Isten háta mögötti helyeken tekeregtünk, de nekem tetszett. Egyszer még a Desparba is feltöltöttük az éléskamrát, így olyan nagy hiba már nem jöhetett. És nem is jött!
Helyette jött viszont Udine. Sokat nem időztünk azonban, de mégis egy kicsit csak becsorogtunk a városkába és ha olyan nem is volt mint Rómában, egy kicsit mégis hajazott rá a hangulat…
Aztán már innen délre imitt-amott eltévelyegtünk, nem tudtuk hol is vagyunk, de nagy gond nem volt belőle. Haladtunk és igazából ez volt a lényeg. Olyan meleg volt, hogy az egyik helyen az öntöző csatornába szólított a cudar élet, de a felfrissülés újra szárnyakat adva álltam ismét az élre s meg sem álltunk Palmanova ékszerdobozáig. Ott viszont kemény féket húzva bizony meg! Mégpedig. A várfalakkal körbevett 9 szögű erődítményt látni kellett nem volt mese. Volt viszont főtér és koncert előkészület. A Metallica és a Slayer lépett föl pár óra múlva, de a szegecses bőrdzseki otthon hevert a szekrény mélyén, így a jegypénztár előtti kígyózó sorba nem álltunk be.
Sört viszont rendelni kellett, mert a folyadékot ugye pótolni kell! Kicsit meg is kavarodtam, felkavart az a hirtelen rám zúduló sok élmény ami itt a térre kiérkezve fogadott, így a sör előtt egy lattét is rendeltem. Később már próbáltam a lattétől szabadulni, de a storno szót nem ismerik, így csak megkaptam mindkettőt. Nagy fejtörést nem tudott okozni, mert a sör felét megittam és a többit tartalék gyanánt a kólához öntöttem…….. A lattét meg a koncertpódiumot nézve és a koncertre álmodva magam elkortyolgattam…
Innen már eztán totál dél felé tereltünk jószágainkat és egyenesen a Tengerig gurult velünk a gép. Gradóban a célt nem sikerült pontosan belőni, de mivel a start sem a megfelelő helyről indult pont jó volt így. A tengert viszont eltaláltuk, meg is mártóztunk úgyhogy ez a fél évvel ezelőtti kitűzött cél gyorsan teljesítve lett.
Ebben a pillanatban tehát a CICLOVIA / Alpe – Adria radweg befejezetté lett nyilvánítva! Kicsit meg is hatódtam, de mivel volt még előttünk cél, nem nagyon estünk érzelmi válságba! felpakoltunk és elindultunk tehát. Nem hazafelé északnak, hanem éppen ellenkezőleg! Tovább dél felé!
Célnak ugyanis a mai napra Monfalconét jelöltük meg, holnapra pedig Triesztet és egy huszáros kanyarral Tarvisiót! (De erről majd a következő beszámolóban rebegek néhány fantasztikus gondolatot!)
Most tehát Monfalcone következett, de innen egy idő után a forgalmas főútra vitt a cudar élet, amit nehezen tudtam tolerálni, mert az előző napokban kicsit elkényelmesedtem, ez az igazság. Szóval mikor egy kis lehetőség volt, Bandit becsábítottam a nádasba… Majdnem szó szerint kell érteni. Olyan kerékpár úton haladtunk, amin az utóbbi 50 évben nem használt senki. Lápos vidék, nád, égig érő fű mindenütt… Ember, civilizáció sehol semmi.
Az ígért vihar pedig közeledett de úgy, hogy azt hittük végünk! Aztán valami isteni csodába kapaszkodva végre begurultunk Monfalconéba, és végül a szállásra is.
10 perc múlva olyan felhőszakadás vette kezdetét, amilyet még a világ nem látott… De mi már megfürödve, felfrissülve álltunk a kellemes civilizációban az ablak mögött és csak vigyorogtunk…
Történt, hogy ez év tavaszán Németországban jártunk. Nem újdonság. Mióta a gyerek megszületett feszt odajárunk. Nem dicsekvésképpen mondom, ez a tény. 5 éves múlt, de már 6-szor volt német földön. Kissé irigy is vagyok rá, de mindig is szerettem volna ha leköröz…
Szóval ott voltunk. Azt találtuk ki tavaly, hogy ha ott vagyok, Nagytóffal (ő a „nevelt fiam”, az én fiam Kistóf, de ebbe ne menjünk bele…) megyünk egy kört. Lelépünk, utazunk, kikapcsolódunk. Először Konstanzba mentünk és ha már lúd, legyen kövér! Átmentünk a Rajna vízeséséhez Schaffhausenbe…
Idén tavasszal Nürnberg, a hitleri kongresszusi központ következett. Én már azt hitten az évre ennyi és kész (ez is szép volt), de az élet másképp rendezett. Úgy ugyanis, hogy nyár vége felé újra útra keltünk. Miért ne? Jól szoktuk magunkat érezni. És ha már így van, Nagytóffal a net elé ültünk és kutattuk, hogy merre kéne majd kiruccanni.
Két lehetősége van az embernek ilyenkor. Vagy teljesen új területet keres, vagy egy régi beváltat, amit újra felfedezhet. Nem tudom tagadni, hogy szeretek nosztalgiázni. És a mondást is ismerem: járt utat, járatlanra ne cserélj! Nem nehéz kitalálni tehát, hogy olyan tájra csábultam ismét, amit rendkívül jól ismertem és amit ha százszor látnék viszont is kevés lenne.
Ráadásul olyanba akadt meg szemünk a vonatjegyeket csócsálva egyszer, hogy tátva maradt a szánk! Azt láttuk ugyanis, hogy Aalen – Interlaken 15 EUR / fő. Nem tartottam soknak egyáltalán:) Azonnal lefoglaltam!!! A helyszín tehát egyike volt fiatalságom Mekkájának: a Brienzi tó partja, a LAUTERBRUNNENTAL, az Eiger, a Mönch és a Jungfrau mesés hármasa.
Persze ott lenni és ugyanazt csinálni nem olyan szórakoztató, mint ott lenni és mást (is) csinálni. Régi vágyam, hogy végre a Brieni-tó is körbe legyen tekerve biciklivel. Igazából ezt szerettem volna véghez vinni. Ehhez azonban az kellett, hogy a foglalás után 2 hónappal jó idő legyen. Azért ez nem olyan egyszerű feladat… Nem is jött be teljesen…
Minden poént azért nem lövök le két okból: 1) nincs puskám, 2) nem olyan fából faragtak. Viszont a lenti videó mindent elmesél!!! De még lehet, hogy annál is többet…. Jó szórakozást! Nekünk az volt!
Túránk csúcsprogramjához értünk. Itt voltunk Tarvisio-ban, a Dolomitok és a Millenniumi kisvasút kapujában. Persze a kisvasút kapuját már mintha tegnap átléptük volna, de ha a teljes hosszt nézzük, Tarvisiot nyugodtan nevezhetjük a kapunak.
A szállás tökéletes volt, mint eddig mindig. Nem a dzsindzsásban, a kertek alatt, az állati és az emberi ürülékek mellett, között, leizzadva, büdösen, igénytelenül, nomád körülmények között, aggódva, szabálytalanul, hanem szuper luxusban, minden igényességnek megfelelve töltöttük az éjszakát. Bónuszként egy svédasztalos reggelivel koronázva meg.
A konyha részen már ott voltak Ők is… Természetesen mindenki harci díszben! Ahogy leértünk mi is láttuk, hogy színesebbnél színesebb mezek araszolnak a kávé automaták felé. A szponzorok a mezeken hol kisbetűvel, hol nagy betűvel szúrták ki szemeim, de én ilyenkor először a szalámis zsúrkocsira szoktam koncentrálni… 8 féle szalámi volt és 7 féle sajt. Jó!- mondtam Bandinak, de mikor a kocsi elé álltam arra lettem figyelmes, hogy az eddigi zaj hirtelen elült. Észrevettek!-gondoltam, de hozzászoktam már a figyelemhez, mely a 8 egymás utáni Giro d’Italia győzelmem miatt talán természetes…
Desszertként a kakaós croassant már velük együtt kacagva fogyasztottuk el a gőzölgő olasz krém cappucino társaságában és hosszú percekig beszéltem én is és ők is a számolatlan győzelmeinkről! De menni kellett! Olyan szép és tartalmas rész következett, hogy már így is késésben voltunk. Elköszöntünk tehát itt is és pár perccel később a szállás előtt is, majd ők felfelé, mi pedig lefelé vettük az irányt. Muszáj volt visszamennünk oda, ahonnan tegnap lejöttünk a Cicloviáról!
A templomnál visszacsatoltunk a képzeletbeli vasúti pályára és elindultunk rajta nyugati irányba. Én itthon azt gondoltam, hogy Tarvisio a túránk második puklija, de itt kiderült, hogy még bizony ha lassan is, de emelkedik pár kilométert az út. Így is volt. Elindultunk a völgy jobb oldalán a rézsűben felfelé Camporossot véve célkeresztbe. A környező hatalmas hegyek, sípályák, völgyek-dombok így a felhőtlen égbolttal felejthetetlen látványt nyújtottak. Bandi le is maradt, de most szerencsére jó helyen voltunk, csupán fényképezgetett.
Kigurulva a kisvárosból áthaladtunk az autópálya alatt és egy kapuhoz érkeztünk, mely az áthaladó kerékpárosok számát volt hivatott megmutatni. Meg is tette és ez annyira megtetszett, hogy visszafelé is átmentünk rajta. Persze ez meg azt eredményezte, hogy újból át kellett rajta haladni a helyes irányban, így összesen 6szor sikerült kettőnknek. Mindegy. A felirat szerint egyébként a 68123 számú versenyzők voltunk, de ha mindenki így csinálta mint mi, akkor 3-mal osztani kell…
Nem sokkal ezután végre gurulni kezdtünk. 813 méteren voltunk és mivel a Ciclovia vége a tengerpart, nem is terveztünk innentől jelentős emelkedőket.
Pár percet gurulhattunk, mikor az első dilemma ránk köszönt!!! Az egyik elágazásban hatalmas tábla hirdette a vasúti vonal mellett, hogy „Vallbruna: a Júliai Alpok királynője!” A képen egy kicsi ékszerdoboz falu volt látható, fölötte a csipkés júliai-Alpok. Olyan meseszerű képet kell elképzelni. Még a nyálam is kicsordult. Főleg, mikor a távolságot is megláttam a tábla alján: 1 km. Nem gondoltam soknak egyáltalán.
Mondom Bandinak mosolygós pofával, hogy na, akkor ennek essünk neki, csak egy királynőről van szó. Ilyen könnyen nem jut királynőhöz az átlag emberfia. Már hajlítottam is volna a fémet magam alatt, de nem akart jönni a válasz… Csend honolt. Nem is értettem. Mondom mi a baj? Az – mondta, hogy biztos emelkedik! Hát ha nem sajnáltam volna paripámon a csomagokat, biztos behajítom az egészet cuccostól a bokorba! 1) Szeret biciklizni! 2) 10 évvel fiatalabb! Láthatna egy királynőt 1 km tekeréssel! És nem!!!!
Mondtam még valami biztatót – már nem emlékszem mit, lehet, hogy „huj-huj hajrá!”, de nem tört az átok. Nem és nem! Gondoltam ennek fele se tréfa, itt bizony a sarkamra kell állnom, mert máshogy nem lesz ebből királynő. Na akkor választás van: vagy jössz velem, vagy megvársz itt, vagy továbbmész!
Tavasszal nem tudtam volna választani, mert akkor a telefon híján nem lett volna rá lehetőségem, na de most?! Most igen. És látni akartam. Ráadásul nem értettem makacsságát, mert fordítva nekem meg sem fordult volna a fejemben, hogy kötöszködjek. Legfeljebb megvártam volna itt az elágazásban ha nincs kedvem hozzá, oszt cső. A koronát az egészre nem a királynő tette fel, hanem Bandi. Már hazafelé a fejemhez vágta, hogy itt én döntöttem egyedül el, hogy bemegyünk…
A faluban már poénkodott, hogy ő mennyire szereti ezeket a kis meglepetéseket, de mindketten csak mosolyogtunk ezen… Összességében azonban nem volt valami nagy szám! De most hogy nézem az appot, úgy nézem, hogy ide alapból be kell jönni! Ott a táblák nem ezt jelezték. Mindegy. Fél órás kitérő után ismét lefelé gurultunk és kezdtek szépen lassan jönni egymás után az alagutak!
Pontebba előtt lehoztak bennünket a vasúti nyomvonalról, kerültünk erre-arra, majd begurultunk előbb említett kicsiny városkába. Elemózsiát vettünk, majd innen dél felé, az igazi Szentélybe fordultunk. Mert az igazi alagutas, viaduktos szakasz csak innen kezdődött el igazán. Szép volt. Mit szép, gyönyörű és fantasztikus. Bandi néha itt is lemaradt, de mint később kiderült azért, mert mikor megálltunk, fényképezni, ő mindig visszafelé indult el először, hogy újra megnézze azt, amit az előbb már megnéztünk.
Chiusaforte-nél volt egy kávéháznak átépített állomás, meg is akartam állni, de Bandi szerint nem voltak asztalok (ő már ebédelni akart), így továbbmentünk. Jött Resiutta ( itt kinézett egy jó kis restaurant, de hideg ebéd volt betervezve), majd a Moggio Udinesei állomáson megálltunk és Bandi megebédelt. Én még nem voltam éhes és tudat alatt egy fürdőre vágytam arra gondolva, hogy eközben majd ott a folyó partján meg is ebédelek. Bandinak nem tetszett az ötlet, de mit tehettem volna, ha itt akar enni egy bezárt, üres állomás peronján, hát tessék.
Mikor kész lett indultunk volna tovább. de az út 100 méter múlva elfogyott… Illetve félig meddig megvolt az, de egy hatalmas behajtani tilos tábla jelezte, hogy azon mégse kéne tovarobogni. Gondolkodóba estünk, hogy mit csináljunk. Balra a fű ki volt taposva, így arra jutottunk, hogy taposunk mi is rajta egy keveset. Be is mentünk a hegy alá, volt is ott egy régi út, de 200 méter után egy kőomlás elleni védelmi háló belső oldalán kellett volna ki tudja meddig menni, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Mondjuk Bandinak sem, így visszafordultunk. Átmentünk a főút alatt, aztán a Fiume Fella hídján és bementünk a faluba. Ott a legelső balra lehetőségnél találtunk Ciclovia táblát és a hegy alatt elindultunk nyugatnak.
Nem értem okát mit keresett itt Ciclovia tábla, de volt valami az biztos. Mentünk tehát a jó irányba, de a folyó jobb oldalára kerültünk és nekünk hamarosan dél felé kellett kanyarodni, amihez ugye vissza kellett menni a balra s ez egyet jelentett: hidat kellett keresni és találni. Még azonban nem volt annyira sürgős. A hivatalos út nem ez volt viszont. így Bandi… Igen, lemaradt. Leste a GPS kínjait. Mert az valószínűleg jajgathatott erősen.
Én ekkor már teljesen másra fókuszáltam. Meleg volt piszkosul, folyó balra lent, s így összerakva a képet egy fürdés és közben finom ebéd bontakozott ki lelki szemeim előtt pillanatok alatt. Nem sokkal Campiolo után rám is talált a megálmodott helyszín! Gyönyörű híd bukkant elő az egyik kanyar után, jobbra a Torrente Glagno folyócska türkiz kék-zöld lagúnái, fürdőzők imitt-amott, balra lejárat a vízhez, árnyék, szinte meseszerűen tökéletes volt… Nekem… Vártam vagy 5 percet mire Bandi megérkezett, de nem ugrált nyakamba a látványtól. Gondoltam sebaj. Voltam már nagyobb bajban is, azt is megoldottam, majd ezzel is megbirkózom valahogy, így a lejáratnál lejártam, ledobáltam magamról mindent, és fürdőruhával belezuhantam a kristálytiszta alpesi habokba. Mire a fejem kivettem a vízből Bandi már nem volt sehol.
Sebaj, itt bizony terülj-terülj asztalkám fog a köveken hipp-hopp mutatkozni, s még el sem gondoltam igazán, tapsoltam egyet és láss csudát a lazac konzerv, a kenyér s mi szem-szájnak ingere már ott is hevert. A lábaimat a hűs patak kristálytiszta vizébe lógatva megebédeltem úgy egyedül, majd még azért 10-15 percig áztattam magam a biztonság kedvéért mielőtt Bandi keresésére indultam volna. Olyan meleg volt, hogy a kerékpáros mezt indulás előtt a jéghideg vízbe merítettem és azt húztam magamra. Lentre pedig maradt a fürdőgatya.
Ahogy feltoltam a gépet a kavicsos lejáraton fedeztem fel, hogy Bandi itt állt a fenti úton és… hát persze, a GPS-t programozta. Kicsit meg is ijedtem, hogy itt visszafordít bennünket, de már lent eldöntöttem egyébként, hogy én itt megyek tovább ha törik ha szakad. Szerencsére nem szólt, jött utánam az alagutas részen.
Csodálatos volt egyébként. Kanyarogtunk a régi úton alagútból alagútba, balra a hatalmas űr, a Fiume Fella mellett. De itt már egyértelművé vált egyébként, hogy most tényleg nem vagyunk jó helyen… Át-áttekintve a folyón, az új úton már látható volt néhány kerékpáros, így nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lehet a kijelölt Ciclovia útvonal. És a baj az volt, hogy nekünk lassan, vagy inkább gyorsan a mostani nyugati irány helyett dél felé kell fordulni. Nem lassan, inkább rendkívül gyorsan, hidat azonban nem láttunk sehol…
Aztán egyszer csak végre igen, de ahogy közelítettük kiderült, hogy vasúti, így nem próbálkoztunk rá. A térképen végre kiszúrtunk egy közúti hidat, ez volt az utolsó lehetőség hatalmas kerülés nélkül, jónak kellett lennie tehát. Az is volt. Főleg úgy, hogy nem is egy híd volt ez, hanem kettő… Egy új, autókkal és egy régi autók nélkül. Persze hogy az autó nélkülit választottuk. Régen vonat is járt rajta, mert a vasúti pálya még itt hevert. Olyan lélegzet elállító látvány fogadott a hídon, hogy majdnem dobtunk egy hátast. Gyönyörű zöld dombok, hegyek, visszafelé a szurdok, itt a folyó medernél pedig a hatalmas űr. Nagyon szép volt.
Átérve kicsit eltévedtünk, aztán már Carniában a kihalt városkában betévedtünk egy kiskocsmába vízért, jégkrémért és még egy-egy pohár málnaszörp is lecsúszott a nagy melegben. Később Venzona óvárosa köszönt és itt kissé megint eltévedtünk… De ami a lényeg az az, hogy Buia belvárosába is betértünk. Feltekertünk a templomig és betértünk egy sajtboltba. Nem voltam nagyon se fáradt, se szomjas. Csupán 1 liter tejet nyomtam le torkomon 1 perc alatt és szíves szerint itt a padon elaludtam volna. Bandi még menni akart. Szerencsére már nem sokat, csak 9 kilométert. Annyit – gondoltam – még csukott szemmel ki tudok kínlódni magamból. De egy méterrel sem többet.
Hullafáradtan érkeztünk meg Cassaccoba. Itt néztünk ki egy pizzériás szállást úgy, hogy most rendhagyó módon nem foglaltuk le előre! 10 euróval olcsóbb is volt egyébként, mintha megtettük volna, így az eredeti árba egy finomságos pizza is belefért.
A szállás modern volt, meleg, de az egész éjszakára bekapcsolt légkondi biztosította a nyugodt alvásunkat. Igaz, én hajnal 1-kor tettem egy gyenge kísérletet kikapcsolására, de Bandi meleg hosszú pizsamagatyája nem engedte a lazulást. Azonnal felébredt és visszazárta a mellettem kinyitott ablakot, így a légkondi bekapcsolt. Arra nem is gondolt, hogy esetleg engem zavar a dolog és esetleg a vastag pizsamát kellene lecserélni. Sebaj, én alkalmazkodtam. Mint gyakorlatilag végig a túrán…
Nagyon elfáradtam! Ez a nap volt a Ciclovia leghosszabb és legtartalmasabb napja számunkra! Csodálatos, felejthetetlen, hihetetlen!!!
Kicsit máshogy mint akartuk, de megbeszéltük magunkkal… Szóval a vonat most kimaradt. Lementünk szerdán Tatabányáig, rápihentünk és másnap Villachig autóztunk egyet. Valahogy ezt gondoltam kényelmesebbnek annak ellenére, hogy be voltunk órákra zárva a „dobozba”. Valószínű a nosztalgia kergetett bele, nem tudnám tagadni. Sokat azért nem tudtunk nézelődni, de sokszor jártam erre, voltak ismerős szakaszok:)
Villachban kissé szokatlan dolgot kellett elvégezni, mégpedig azt, hogy olyan parkolóhelyet kerestünk, mely ingyenes és ami elég eldugott, de közel van a belvároshoz… Nem volt egyszerű, de megoldottuk! Délután 1 óra körül indultunk is!
Visszatekertünk a májusi elköszönés helyszínére és mosolygós szemekkel belevágtunk a Ciclovia folytatásába azzal a nem titkolt céllal, hogy most aztán ha törik ha szakad végigcsináljuk! Igazából minden adott volt. Most 3 telefont hoztam a biztonság kedvéért, mert ha még kettőt is hagyok el, akkor is marad 1 db. Teljesen vállalható és magabiztossá tevő feltételezés volt, így nem láttam olyan fekete fellegeket, mely kedvem elvette volna bár még egy kicsinykét is. Nem kellett azonban sok idő, eljött az is…
Villachból érdekes módon észak-kelet felé csavarodott kifelé az útvonal. Kissé el is bizonytalanodtam, de… Térképem nem volt, illetve használható nem, a Ciclovia appot nem használtuk, igazából a táblákban bíztam, azonban azok… de erről később. Bandinál viszont ott volt a …. a …. GPS. Előző részekben részletesen elemeztem a helyzetet, így végképp nem értem még ma sem, hogy miért nem tekeredtem rá valamilyen komolyabb térkép beszerzésére, hacsak nem éreztem elháríthatatlan vágyat a megoldhatatlan kihívások keresésére… Mert ez szinte az volt…
Mármint, hogy a Friedensbrücke előtti Ciclovia tábla ellenére Bandi szerint nem jó helyen voltunk. Alig mentünk tehát 15 percet, a GPS szerint nem jó helyen voltunk annak ellenére, hogy hivatalos Ciclovia tábla mutatta: forduljunk jobbra fel a hídra! Igaz, a másik oldalon meg … nem volt Ciclovia tábla. Kissé bosszús is voltam, mert most visszagondolva ha itt van egy balra nyíl Ciclovia felirattal, a következő 3 óra nem okoz ennyi fejfájást mint amennyit okozott. Nem kicsit, inkább sokat.
Az történt ugyanis, hogy nem jó helyen voltunk a GPS szerint, ami annyit jelentett, hogy Bandi gyök kettővel döcögött mögöttem és a táj, ami itt már kezdett a gyönyörűből a nagyon gyönyörűbe átfordulni, társamat egyáltalán nem érdekelte. Inkább a gép kicsiny kijelzőjét bámulta hosszú percekre nyúlva el… És csak azt mondogatta, hogy nem jó helyen vagyunk. Először percenként, aztán 10 másodpercenként. Már kezdtem unni.
Turdanitschnál volt egy híd. Eddig bírtam. Itt mondtam neki, hogy akkor menjen előre és vigyen rá a jó útvonalra. Befordultunk jobbra, fel a város felé… A jó dél-nyugati irány helyett észak-kelet (???!!!) felé kanyarodva. Húúúúú, ebből nem fog semmi jó kisülni – gondoltam rögtön – , de nem akartam gátja lenni egy világcsúcsnak, hogy az ellenkező irányba haladva is el lehet jutni oda, ahová a másik irányba kellene menni, így nem szóltam semmit csak befelé mosolyogva a „helyes irányba” mentem Bandi után, mint a puli kutya. A GPS vitt bennünket… Egyre lassultunk, aztán az Ossiacher Zeile főút előtt megálltunk. Bandi leste a képernyőt és 3 percig álltunk szó nélkül.
Gondoltam megtöröm a csendet, hátha tudok segíteni és félénken megkérdeztem, hogy na most mi lesz? Olyan leb@szást kaptam 2 percen keresztül, hogy más nem tudta volna 2 lábon kihordani… Állítólag én voltam a hibás, mert nem a villachi vasútállomástól indultunk, így a GPS-be táplált adatok nem tudtak frigyre lépni az akaratunkkal. Most újabb 3 perc hallgatásra volt szükségem, amíg lehiggadtam és csak annyit mondtam teljes nyugalmat árasztva, hogy akkor irány a híd, ahonnan rossz irányba jöttünk!
„Vissza 2 kilométert?” – jött a válasz! NEM! NEM VISSZA vazze, előre!!!!! Üvöltöttem magamban, de kifelé, csak egy halk IGEN! jött azért, köszönhetően átlagon felüli nyugodtságomnak. Azt hittem innen minden rendben lesz, de óriásit tévedtem! Visszagurultunk, de Bandi ismét rendkívül lassú sebességre váltott ami nagyon rosszat jelentett. Azt, ugyanis, hogy rossz helyen vagyunk…
Ismét a Gail partján voltunk. Nekem ugyan nem volt GPS-em, de szinte biztosan állíthattam, hogy jó helyen vagyunk. Mentünk a helyes dél-nyugati irányban, de valami nem volt kerek… Nem bírtam ezt a tökölést! Jó, akkor megint menj előre és keressük meg a helyes irányt – mondtam neki! Megint elkanyarodtunk a patak partról be az erdőbe. Nem részletezem. Fél óra múlva ismét visszajöttünk…
Arnolstainba érve már béke honolt. Feledve a rémálmokat fedeztük fel, hogy feltűntek a Júliai-Alpok hatalmas kupolái. Gyönyörű volt. A határ utáni szakasz meg egyenesen fantasztikus. Néhol bementünk az erdőbe, kanyarogtunk erre-arra, néhol pedig kijöttünk belőle és olyan panoráma fogadott, mely egy életre beleégett retinámba!
Aztán egyszer csak a Szentélyben találtuk magunkat. Álltunk a fennsíkon és azt vettük észre, hogy már OTT vagyunk. Ott, tehát a Millenniumi vasútvonalon. A régi Tarvisio tehervasút állomáson álltunk, az épületek még állnak, a peron még megvan, a vasúti sín már nincs, de teljesen élethű az egész. Ámultunk-bámultunk, de azért már jó is volt Tarvisióba érni.
Meg is tettük. Még a belső régi személy állomást is megcsodáltuk, aztán Bandi felvezetésével (itt valahogy jó volt a GPS, nem is értem okát) megkerestük a szálláshelyünket és elfoglalva azt örömmel nyugtáztuk, hogy végre jó helyen vagyunk…:)
Nyugodt éjszakánk volt. Szerencsére nem zavartuk egymást annak ellenére, hogy most először francia ágyba sodort az élet Bandival… Szerencsére ő sem „olyan”, így kipihenten ébredtünk. Az időjárás nem kecsegtetett semmi jóval. Még most reggel akár egy gyenge hetest is adtam volna rá, de innentől csak romló tendenciát hirdetett Aigner Szilárd. Annyira, hogy dél körül gyenge eső, Villachban már komolyabb, Tarvisio meg egyenesen özönvíz… Nem jó előjelnek gondoltuk, de mi mást csinálhattunk volna mint haladunk arra, ami ki volt jelölve számunkra.
A ház előtt elrebegtük mai céljainkat, reményeinket, aztán meglestük a Goldenbahn-nak nevezett felvonó lenti állomáshelyét, de kihalt minden, zene se szólt, így továbbálltunk.
Mivel én a technikámat tegnap kútba dobtam, sok véleményem nem lehetett az úticél tekintetében. Talán az égtáj szerinti irányokkal tisztában voltam de gyakorlatilag ennyi. Bandira kellett hagyatkoznom tehát teljes mértékben. Persze ha tudtam volna előre, hogy őt meg a GPS keríti hatalmába, már itt felülök a vonatra… Alig mentünk 1 km-t, mikor eltévedtünk. Akkor még nem tudtuk, de a vasút alatt a tegnapi berobogásunk útvonalára merőlegesen úgy vágtattunk be a városba, mint a szél. Szép volt nem lehetne tagadni, de a Cicloviát innen elfelejthettük egy darabig.
Azóta sem tudom ép ésszel felfogni, hogy egy előre beállított GPS miért nem köhög egyet, mikor a kijelölt útvonalat merőlegesen átszeli a gazda. Vagy ha nem köhög miért nem kanyarít vissza a következő elágazásánál? Miért hallgat ilyenkor? Vagy ha ilyenkor hallgat, akkor mikor mond valamit? Vagy ha mond valamit, akkor mit mondhat? Azt hogy „Bocsi, elbaltáztam, de fogalmam sincs merre menj!!!”?
Bizonyára le vagyok maradva. A technikai fejlődés túllépett rajtam, belátom, de hogy a városból kivezető 6 sávos sugárútra vezessen bennünket, ahonnan az autópályára lehetett felhajtani jobbra (mi mentünk középen egyenesen…) azt azért túlzásnak érzem. Legszívesebben gyorsan feledném, de oly mélyen beleégett agyamba, hogy mikor forró láz gyötört azóta vagy kétszer, mindig ez jutott eszembe először hosszú órákra nyúlva el vergődésem…
A főúton meg Bandi mindig rákapcsolt. Nem kicsit, nagyon. Gyakorlatilag 40 km/órával hajlította a fémet, egyértelmű volt, hogy lemaradtam. Itt sem kicsit. Inkább nagyon. Vagy 5-600 métert. Pont annyit, hogy hiába üvöltöztem az elágazásokban, hogy inkább hajóra szállok a Dráván, csak menjünk le erről az őrültek háza útról nem hallotta a kamionok zajától és a távolságtól. Technikám nuku, nem is tudtam lemenni, mert akkor elveszítjük egymást és vége mindennek.
Mérges voltam. Őszerinte jó helyen voltunk. A GPS szerint ez volt az Alpe-Adria Radweg… Radweg, a kamionok között… Hát barátim, ez mindenkinek sántított csak Bandinak és a GPS-nek nem. Főleg így itthon bosszantó, mikor látom a térképen, hogy volt, hogy 50 méterre voltunk a kerékpárúttól balra. Na mindegy. Aztán egyszer csak valami miatt társam megállt, bevárt. Lógott a nyelvem, de nagy nehezen kinyögtem, hogy bár van biztosításom, ha meghalok fizetnek az asszonynak és a gyereknek, de valahogy még nem érzem, hogy eljött volna az idő…
Duzzogott egy kicsit, de meggyőzte magát, hogy még ő is szeretne élni egy kicsikét, így kérésemre Olsachnál befordultunk balra a hegy alá. Ha lett volna nálam normális térkép biztos láttam volna, hogy még 500 méter és keresztezzük a jó útvonalat, de nem volt. Ő meg nem mondta, duzzogott de jött velem befelé. Politzen előtt átmentünk a vasúton és haladtunk tovább az égtáj szerinti irányba. Jött Ferndorf és majdnem Lend. Nem volt rossz ez az út egyébként, igaz semmi köze nem volt a Cicloviához, de legalább nem akartak feltétlen halálra tiporni…
Ekkorra azonban én feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is jöttünk ide?! Csak úgy tekerni, vagy a Ciclovián tekerni?! Mivel a másodikat jelöltem meg jó válasznak és ezzel együtt a zöld lámpa gyulladt ki, itt Lend előtt jobbra tekintve és a Drávát látva azt találtam mondani, hogy lesz ami lesz, ha kell különválunk, de én bizony a Dráva mellett fogok innen tovább kerékpározni… Ismerve Bandit nem lepődtem meg nagyon, hogy ő még menni akart ezen tovább a következő leágazásig. Okát sem akkor sem most nem értem a következők miatt: Ha van itt egy leágazás, meg 5 km-rel arrébb is, itt is ugyanarra a kerékpár útra érkezünk, mint 5 km-rel arrébb, akkor miért megyünk 5 km-t autók között a főúton???
Legyen kedves valaki erre számomra is elfogadható magyarázattal rukkoljon már elő, mert így esténként olyan nehezen hajtom álomra fejem. Folyton ezen a rejtvényen jár az agyam. Már kezdem nagyon unni…
Lementünk. A hídon állva még kaptam egy gunyoros megjegyzést, hogy na ugye, oda érkeztünk, ahol ő akart lejönni, de egy rövid „Dehogy oda!” válasszal lezártnak tekintettem az ügyet.
Na innen, hölgyeim és vaskohászok végre kerékpárút volt a javából!!! Szinte végig a Dráva jobb oldalán haladtunk, kinyír-kanyar, élmény út. Élveztem na, nem tudom tagadni! A baj csak akkor jött, mikor elkezdett csepegni az eső. Dél volt, ezt ígérték…
Villach előtt volt egy szép híd, megcsodáltuk, majd valahol át kellett menjünk a folyó bal partjára, de ha a Barcelona bajnoki címe múlik rajta sem tudnám megmondani hol történt…
Villachban Bandi evett, betekertünk a városkába szétnéztünk, majd gyakorlatilag lefújtuk a túrát! Sajnos az időjárás előrejelzés nem engedett bennünket tovább. Sebaj, gondoltam. Hamarosan úgyis találkozunk! És így is lett…
Másfél hónap múlva itt álltunk a Dráva hídnál megint…
Reggel az érzékeny búcsú előtt kötelező programként meglátogattuk a rendőrséget. Tényleg itt voltak a húsvér rendőrök… Az egyiket el is kaptuk az ajtóban és a tegnapi lehengerlő dumánkkal hol németül, hol angolul, hol magyarul (?!) felvázoltul a tényállást. Nem nagyon akart rácsavarodni a témára két dolog miatt. Az egyik, hogy nem akart segíteni, a másik – és ez volt a súlyosabb – nem akart dolgozni. Lezárta azzal, hogy ez nem lopás, hanem ez elhagyás! Végül is van benne logika, de ha elejtette volna ott előttünk a kulcscsomóját gyorsan zsebre vágtam volna. Talán akkor értette volna meg, hogy mekkorát tévedett. De nem ejtette…
Elengedtük egy kis időre a témát. Még ma egyszer feljött a nagy emelkedő másik oldalán, de ott már csak futólag szerepelt étlapunkon és gyorsan talonba tettük…
És akkor az érzékeny búcsú következett. Tényleg az volt. Megkedveltük szállásunkat, a pizza illatot, a központot, Schwarzachot, de nem volt mese, haladni kellett.
Reggel mondta Bandi, hogy a tó jön, de nem emlékeztem rá. Még a térképre nézve sem. Kigurultunk a városkából, a vasút alatt le, aztán hirtelen megindultunk felfelé. Na itt beugrott, hogy reggel elkövettem egy óriási hibát: nem vettem be az EPO-t! Itt viszont már nem sok értelme volt. Inkább a sűrített levegős készülék kellett volna mert kerestem a levegőt, de az nem volt sehol. Még a fenekemen is azt vettem, de semmi. Ki voltam, mint a kutya. Már nem tudom mikor, de beugrott minden: a tó, a kaptató, minden… Sokat azért nem morogtam, ezért jöttünk ide, nem debár?
Az idő olyan semmilyen volt. Erősen felhős, hűvös. A hangulatnak nem segített egyáltalán. Fent megkerültük a tavat és innen bár felfelé mentünk, de olyan hepe-hupa kezdődött, hogy jobb vissza se gondolni rá. Legurultunk 100 méter szintet, aztán vissza 150-et. Aztán megint le 100-at és fel 150-et…Mondjuk Olimpia előtt jó lett volna felkészítőnek de a túra előtt meg sem fordult a fejemben, hogy ott leszek Tokióban! Persze ezek után – főleg címvédőként – most már el kell induljak nincs mese…
Majdnem Lend-ig hullámvasutaztunk, aztán hitt hirtelen jött egy bal elágazás. Kicsit elidőztünk, mert először nem láttuk merre is az arra, de aztán Bandi megfejtette, hogy az alagút jó lesz nekünk. Először én is azt hittem, de nem. Nem volt jó. Főleg a fülünknek. Alig vártam, hogy átérjünk rajta. A bal fülemre azóta nagyot hallok, de megállni azon a 2 km-en úgy gondoltam nincs értelme, Pedig a füldugót be kellett volna tenni, most már teljesen világos! Mindegy most már. A panaszkönyvbe csak azért nem írtam be a másik oldalon, mert csodák csodájára az alagútból kijőve verőfényes nap fogadott. Mondjuk hallani nem hallottam, de a szemem majd kiégette a nap.
Innen aztán vad fényképezés vette kezdetét és dél felé törve utat magunknak léptük át szépen lassan Luggaut, Bad Hofgasteint és végül a Szentélyben, Bad Gasteinben találtuk magunkat. Gyönyörű üdülővároska, híres vízeséssel, tele turistával, de most tavasszal annyira nem tobzódtak szerencsére. Inkább a téli szezonban fullos, most egészen elviselhető volt. A kaptató, mely átvitt rajta annyira nem, de itt már tudtuk, hogy nem sok van, bírtuk, még ha néha tolva is… Fent volt egy kósza bepróbálkozásom a termál fürdővel, de Bandi nem harapott rá, így telefon hiányában nem tudtam bevállalni. Megnéztem a bejáratot, de aztán visszagurultam Bandihoz, haraptunk valamit, aztán tovarobogtunk Böchsteinen át egyenesen az alagút innenső állomásáig.
Innen ugyanis út nem ment tovább!!! 25 km hosszú vasúti pálya van, és mindenféle közlekedési eszköz csupán a vasút segítségével tud a hegy belsejében a másik oldalra jutni. Mi is így tettünk. Felcuccoltunk a szerelvényre és 10 perc alatt átrobogtunk a másik Oldalra! Mallnitzban leszálltunk, megvártuk az autók és motorosok elindulását és indultunk mi is. A Ciclovia egyik érdekessége, egyetlen szerpentin gurulása élvezhető még ha nem is ér fel egy alpesi hágó gurulással.
Obervellachig tartott az őrület, aztán hirtelen ismét irányt váltottunk és befordultunk DK-i irányba. Innen megint leparancsoltuk magunkat a főútról kicsi mellékutakra és kerékpáros utakra. Jól is tudtunk haladni. Annyira, hogy én egy kicsit el is léptem Banditól. Ráadásul az egyik elágazásban volt egy eligazító tábla, melyet nem vettem észre és továbbhaladtam. Beérve a városkába (Penk) a patakon átívelő híd le volt zárva, terelést írtak, gondoltam megvárom társamat. Vártam, vártam, de semmi. Kínomban leültem és megettem egy kakaós csigát, de továbbra is semmi… Na, gondoltam ennek fele sem tréfa, vissza kell menni, mert Bandi odaveszett valahol. Kb 2 kilométert kaptattam vissza, mikor Bandi ott hegyelt az említett elágazásban. Nem tudta merre mentem, így nagyon helyesen megállt és várt engem.
Mivel a vészhelyzeti forgatókönyvet mindketten jól alkalmaztuk pálinka ivásnak kellett volna következnie, de vagy már elfogyott, vagy akkor ez nem jutott eszembe… Így nem ittunk. Viszont dönteni kellett a tábla szerint is. Vagy megyünk tovább arra, amerre én mentem eredetileg, vagy rámenni a főútra. Na engem alapból a másodiktól hidegrázás gyötör, így valahogy meggyőztem Bandit, hogy az első lehetőséget válasszuk. Mindig az első érzés a jó, de itt nem. Ez most nem jött be. Mentünk fel az égbe és nem látszódott kiút bármennyire is akartuk. Úgy 20 perces kínlódás után feladtuk, visszafordultunk és legurultunk a főutas elágazáshoz.
Innen aztán megindultunk, volt mit pótolni, de persze a forgalom miatt szűköltem kissé. És feltűnt egy ellenség is! Olyan ellenfél, mely az út végéig kitartott és gyakorlatilag rosszabb volt, mint ha átszalad előtted egy fekete macska… A Bandi új GPS-e…
Penk alatt tehát a B106-on találtuk magunkat. Először nem zavart – az előző 1 óra kálváriájára gondolva – de mikor a 12. kamion húzott el mellettünk 30 centire, már felkaptam azért a fejem. Főleg egyébként a lökéshullámtól, de amúgy is… Szóval kezdett bizseregni a talpam. Beértünk valahogy Napplachba és mivel Bandi vigyorgott nagyokat, láttam, hogy ő elmehetett volna állatidomárnak, oroszlánokat idomítani, mert látszott rajta, hogy élvezi a dolgot, szereti a kihívásokat. Én meg nem, be kell valljam. Valahogy komfortosabbnak éreztem volna magam ott fent az erdő alatt a bicikli úton. Nem láttuk, de tudtam, hogy ott van. És szóvá is tettem…
Mondom társamnak, hogy itt bizony szerintem egy bicikli út megy. Már Kohlstattban is ezt mondtam egyébként, de ott el lettem hallgattatva. Itt már meg is néztük és láss csodát, tényleg. A baj csak az volt vele, hogy nem viselte a Ciclovia nevet, de főleg, hogy a GPS nem erre rajzolt utat nekünk… Elindultunk rajta lefelé a helyes irányban, csendben, kényelmesen, biztonságban, de előző mondatomban felvázolt „hiány” miatt Bandi 6 km/h val billegett mögöttem lesve az „irányadó” masinát, így billegtem én is, hogy ne növeljem a távolságot közöttünk.
Először nem értettem miért nem jön… De hamar rájöttem. Kibökte, hogy szerinte nem jó helyen vagyunk. Hát már hogyne lennénk jó helyen? – próbáltam vitatkozni. Mi a jó hely, ha nem ez??? Szerinte akkor se és egyébként is a GPS szerint se. Mindjárt ketten voltak ellenem. Nem igazán tudtam érvelni, hiszen semmilyen technikai eszköz nem állt rendelkezésemre, így csak a józan ész, a 25 éves tapasztalat mi a tarsolyomban hevert, de kevésnek bizonyult. Gondoltam rendben, nem vitatkozom. Mühldorfnál „ismét a jó útvonalon” voltunk… A főúton, a kamionok között…
Na a Möllbrücke előtti jobbosban úgy felment a pumpa, hogy megálltam 20 percre egy padnál és elnyammogtam 3 kakaós csigát. Bandi úgyis 100-zal elrobogott már, rég előttem járt valahol, gondoltam én pihenni jöttem, nem versenyezni. Mikor megettem, még 10 percre kinyújtóztam magam a padon, aztán gyök kettővel elindultam. Szerencsére a városban ismét rávitt a GPS a kerékpárútra. Csodálkoztam is! Azt hittem elromlott!
Innen egyébként az R1-re (a Dráva kerékpárútra – váltottunk, és gyakorlatilag begurultunk Spittalba, a szálláshelyünkre. Egy sportközpont mellett volt a szállásunk, a neve GASTHAUS PENSION GOLDECK. Először nem volt valami bizalomgerjesztő, de a végére elég jól összemelegedtünk…
Összességében nagyon erős, tartalmas napon voltunk túl és jól el is fáradtunk mind testileg, mind lelkileg.
Február volt. Még az is lehet, hogy kint esett a hó. Én ültem Bandival szemben az üzemi konyha éttermében és csak annyit mondtam: Ciclovia! Emelte a kanalát, de a szó hallatán megállt vele. Micsoda? – kérdezte. Mondom Ciclovia ismételtem kissé hangosabban, de erre semmi szükség nem volt, mert először is kellő hangerővel mondtam. Nem tudta hova tenni a dolgot. Tudtam, így csak mosolyogtam, majd már kint, a kávét szürcsölgetve felvázoltam elképzeléseimet ezzel kapcsolatban…
Március 4-én már a vonatjegyet is megvettük… Zürichig… Mondjuk akinek fogalma sincs mi az a Ciclovia Alpe-Adria radweg, most bizonyára nem kapta fel a fejét. Még az is lehet, hogy most hagyta abba az olvasást. Aki viszont esetleg képbe van és figyelt is olvasás közben, talán kissé felhúzta szemöldökét. Igen, Zürichig, nem elírás! Az történt ugyanis, hogy Zürichig olcsóbb volt a jegy úgy 40 %-kal!!! Jó hogy addig vettük, még ha az út felénél ki is kell szállni… Nem? Ennek ellenére a Ciclovia nem Zürichből indul, hanem bizony Salzburgból.
Persze hónapokkal előre megvenni a jegyet elég kockázatos. És a tavasszal is van némi baj. Például az, hogy szeszélyes. Két lehetőségünk volt azonban: vagy várunk a végletekig, hívogatva Aigner Szilárdot egyre sűrűbben és az indulás előtt a MÁV jegyirodánál koppanni, hogy bár az idő jó lesz, a kerékpár szállítására már jegy hiányában nincs lehetőség, vagy rábízni magunkat a sors és a tavasz szeszélyének és megvéve a jegyet akkor is elmenni, ha mondjuk ránk szakad az ég, szó szerint.
Persze! A második variációt választottuk! Még arra is volt némi halovány esély, hogy esetleg tényleg Zürichig megyünk, de mivel svájci frankot nem váltottunk, hamar ledobtuk magunkról ezt a terhet.
Május 16-án egy szerdai napon anyámék Peugeot álom masinájával munka után elindultunk. Bandi meg én, ha még nem mondtam volna. Hátul a kerékpárszállítón lifegett a 2 db verda és ha nem csal emlékezetem egészen Tatabányáig száguldott a karaván. Ez volt a nulladik nap, igazából nem kellett sietni. A cél csupán a szálláshely elérése volt. Gabika, Bandi húga látott vendégül bennünket. Szuper volt, terülj-terülj asztalkám, miegymás apróságok, s így másnap, a túra 1. napján végre elindulhatott kipihenten a kaland. Mert abból jutott dögivel…
Az autó maradt, mi pedig a felmálházott gépekkel a közeli vasútállomásra robogtunk ki, mert közben már a szupergyors Railjet Budapestről elindult. Szerencsére nem késtük le, feldobáltuk magunkat és még arra is volt idő, hogy a kerékpárokat is…. Érdekes mellékzönge, hogy Salzburgig más kerékpáros nem jelentkezett be, így a biciklik kissé magányosan érezhették magukat, de mi ezzel nem tudtunk foglalkozni.
Salzburg előtt jött az első dilemma, szálljunk, vagy ne szálljunk, de nem régen ecsetelt valuta hiány miatt inkább szálltunk. Nagyon nem tartottak vissza bennünket, így kissé meg is orroltam, de a Salzburg táblát és a felette magasodó alpesi ormokat látva haragom gyorsan vitte a kissé hűvös tavaszi szél. Nem volt az a gatyaszaggató meleg. Az április végi nyár már elköszönt, ismét jöttek a hidegebb napok és a felhők, majd később az eső is, de ne szaladjunk ennyire előre.
Az állomás előtt rövid beharangozó hangzott el a szökőkutak között s ez azt jelentette, hogy visszahallgatva csupán a zuhogó víz zöreje hallható, de ebből legalább leszűrhettem, hogy bár nem ma kezdtem a szakmát, a jó pap is holtig tanul, tehát még nekem is van mit ellesnem, ha mástól nem, az én hülyeségeimből biztosan.
Ezek után elindultunk Salzburgban déli irányban a Salzach folyó bal oldalán. Nem a Ciclovia 0 km-től, mert… mert…. Mert igazi jó térképünk nem volt. Akartam venni egyet, meg is rendeltem, de hiánycikk, visszaírtak, hogy nem rendelhető. Így Bandi a netről letöltött GPS koordinátái, valamint a Ciclovia táblák és a józan ész alapján közlekedtünk. Később majd írásaimban ki fog bontakozni, hogy ezen hármas tökéletesen elégtelen a Ciclovia túra teljesítéséhez!!!
Viszont, ha a neten megtalálható Ciclovia App-ot használtuk volna, akkor az életünk sokkal egyszerűbb lett volna, de lehet hogy sokkal unalmasabb… Szóval a Mozartplatz végén található START pontot kihagytuk és elindultunk déli irányba.
Ekkor még nem sejtettem, hogy az első baklövésre nem kell sokat várni. Anifffal egy magasságban a Salzach folyó partján haladva az egyik padnál megálltunk és mivel én is szerettem volna látni merre haladunk, próbáltam a telón a MAPS.ME felületen előcsalogatni pontos helyünket, de térerő hiányában nem sikerült. Kicsit bedurciztam a sikertelenség miatt és az eddig biztos helyen nyugvó telefont a biciklis táska felső részébe csúsztatva tovább indultunk.
A Königseeache folyó befolyáshoz érve egy katonai gyakorlatba csöppentünk bele, tolni is kellett a bicót, és a hídra érve egy gyönyörű panorámát látva vad fényképezésbe kezdtünk a bicikliket félre állítva. Azt tudni kell, hogy míg mások manapság a telefonjukkal fényképeznek, mi fényképezővel, ami nálam a kormányon lévő kerékpáros táskában nyugszik alap helyzetben. Szóval a táska tetejét lefittyentettem, fényképeztem, majd továbbálltunk.
Halleinbe érve a SPAR bevásárlóba betértünk, először én, aztán Bandi. Mikor kijöttem gondoltam a cseresznye elnyammogása közben ránézek már a telóra mégis hol vagyunk, de legnagyobb megdöbbenésemre az nem volt azon a helyen, ahová 20 perccel ezelőtt tettem. Tudtam, hogy a baj nem kicsi.Mikor kijött Bandi is megcsörgettük, de már nem csörgött ki…
Visszarobogtam az útvonalon, a kiskatonát megkérdeztem talált e valaki egy fekete telót, de mivel nein volt a válasz rájöttem, hogy itt nekem babér már nem fog teremni. mindenesetre visszagurultam a padig, kipakoltam a táskából mindent, aztán leültem a padra megnyugodni, nehogy felrobbanjon a fejem. Ahogy ültem hirtelen beugrott, hogy hol eshetett ki. Csak a hídon. Ott meg fényképeztünk ugyebár. Gyorsan elővettem a fényképezőt – az még megvolt – és elkezdtem lapozgatni a felvételeket. És ahogy lapozgattam, egyszer csak feltűnt az egyik kép, állok a hídon, fényképezem a tájat és a kerékpárt, az elhagyott telefon pedig ott figyel a híd járófelületén a kerék mellett pont kitakarva minden szögből… azért visszamentünk a kiskatonához mutatom neki a képet de széttárta a kezét és hümmögött nagyokat. Én is bevallom, mert még ilyet nem pipáltam, hogy Ausztriában ellopnak valamit. Mert ez lopás volt, legalábbis az én olvasatomban, mert majd fogjuk látni, hogy lesz más vélemény is…
Mit volt mit tenni, felakasztani mégsem akartam magam, vártak itthon, meg aztán vannak ettől nehezebb élethelyzetek is, tudtam a dolgot kezelni. Nagy letargiába egyébként sem akartam kergetni sem magam, sem Bandit, hiszen 1 órája jöttünk a 6 naposra tervezett túrán, azért még volt előttünk ez és az! Persze nem volt jó érzés nem tudom tagadni. Főleg az, hogy mindenféle kapcsolatot elvesztettem az otthoniakkal. Jó, Bandinak volt telefonja, de mégsem akartam mindig elkunyerálni, meg aztán az is frusztráló volt innentől, hogy minden körülmények között együtt kellett maradnunk, hiszen egy esetleges eltévedés alkalmával nem tudtuk volna egymást felhívni, megkeresni!
De mennünk kellett tovább. Jött Largwies, Kuchl, majd Golling. Még a nagy kaptató előtt bekajáltam, mert emlékeztem, hogy innen aztán megindulunk felfelé, ráadásul elég zord tájakon, hipermarketre vajmi kevés esély mutatkozik. Így is lett, ment az út az égbe. Tekertünk tehát mókuskerékben és lassan maradtam is le köszönhetően a hasban cipelt még fel nem szívódott eleségnek és a 10 évnek, amivel Bandi fiatalabb, de nem volt probléma… Aztán lett. A Struberdenkmalnál lévő alagútból kiérve ugyanis egy hatalmas úttorlasz fogadott bennünket és egy behajtani tilos tábla, ami valamiféle földcsuszamlásra hívta fel a figyelmet és arra, hogy itt bizony semmiféle módon tovább közlekedni nem lehet és szabad!
Először nem tudtuk mit csináljunk, de aztán látva, hogy nekünk itt fű nem terem, át kellett szervezni a programunkat. Illetve a programot nem, de az útvonalat mindenképp. Mondjuk nekem kapóra jött a változás. Megmondom őszintén, hogy az első fél órás sokk után valahogy nem éreztem komfortosnak az egész dolgot, így kapóra jött egy kis laza. Mert a vonatozás és a nagy kaptató kihagyása – mert itt bizony a Werfen váráig még lett volna felfelé bőven – az volt. Kaland is feltétlen, de 30 km ingyen szakasz.
Visszagurultunk tehát Gollingba és akkor láttuk már bent a város területén, hogy itt bizony jelezték az autósoknak a lezárást. A kerékpárosoknak nem. Akkor még nem értettem okát, de később megvilágosodtam, hogy itt Ausztriában a Cicloviát nem veszik komolyan. Mondhatjuk úgy is, hogy nincs gazdája…
Vonatra ültünk és átrobogtunk a hegy alatt. Érdekes tapasztalás volt, hogy mikor átértünk és feltűnt Werfen vára az idő hirtelen megjavult és a nap sugarai végre átszakították a felhőket. Na ennek felettébb megörültünk és St. Johannban úgy ugrottunk ki a szerelvényből, mintha puskacsőből lőttek volna ki onnan. Nem itt volt a szállás, de még tekerni akartunk, hiszen alig mentünk ma még vagy 30 km-t se… A jó idő azonban nem sokáig tartott, alig mentünk 1-2 km-t már megint teljesen beborult. Eső nem volt, de komfort érzetről sem beszélhettünk. Így gurultunk be Schwarzachba és megkeresve a szállást azon gondolkoztunk el, hogy csak meg kéne keresni a rendőrséget, hátha a biztosító kifizetné a káromat.
El is sétáltunk a yard épületéhez, de kis falucska lévén zárt kapu és egy pánik gomb fogadott. Gondoltam ha már megjelentünk, akkor csak megnyomom, igaz elmondani nem fogom tudni a dolgokat, de legalább megpróbálom. Ki is csöngött és fel is vették a túlvégen. Elmakogtuk a problémánkat és arra jutottunk, hogy holnap reggel lesz itt valaki húsvér ember, aztán annak is elmondjuk amit ennek…
Ezek után „haza mentünk”, vacsiztunk és jöhetett a szunya.
